Természetes ritmusösztön

Az Amadinda Ütőegyüttes hangversenye
Művészetek Palotája, Fesztivál Színház, október 17.

Az Amadinda Ütőegyüttes. Munkában © Gramofon

Azt gondolhatnánk, hogy nincs könnyű dolguk, hiszen Bach nem írt vibrafonversenyt, Mozart sem marimbakvartettet, és szimfóniái közül Brahms is csak a Negyedikben alkalmazott például triangulumot. Az igazság azonban az, hogy – talán épp ezért – az Amadinda irigylésre méltó együttes, egy teljesen szabad csapat. Nem köti gúzsba a repertoár több száz éves múltja, a koncertek hagyománnyá merevedett szokásai. Nincsen nyitány–versenymű–szimfónia sablon. Művek vannak és zenék (a műfajból adódóan nem túl régiek), amelyeket Rácz Zoltán irányításával, jó ízléssel válogatnak ki az elmúlt néhány évtized terméséből, és vezetnek elő, legtöbbször első ízben Magyarországon. Igaz, már az ő repertoárjukon is kezd kirajzolódni a hazai klasszikus művek vonulata az 1970-es évektől, az Új Zenei Stúdió és a 180-as csoport működésének idejéből. Ennek a vonulatnak egyik darabja Sáry László Kotyogó kő egy korsóban című opusa, vagy Faragó Béla A pók násza című alkotása. Vidovszky László Hoquetus című darabja az egyszerűség és összetettség sajátos elegyével lepett meg, amelyben a középen elhelyezkedő játékos tengelye körül forogva szólaltat meg egy-egy zajkeltő hangszert, miközben szólamát marimba–xilofon–vibrafon hangfüzére fonja körbe.

Az első szünet után hangzott fel Jeney Zoltán 1978-ban komponált Pontpoint című alkotása, amely leginkább valamiféle szertartásra emlékeztetett. (Az előadók innen kölcsönözték a koncert címét is: Hang-szertartás.) Ez a mű a szó köznapi értelmében egyáltalán nem nevezhető izgalmasnak, mert nem történik, hanem csak van. Kultikus üstkondításai tagolják, s ezek azt jelzik, hogy az itt megszólaltatott darab csupán egy szakasza egy örökké tartó műnek. A második szünet után egy amerikai zeneszerző, David Lang szintén hosszabb, ezúttal azonban három részre osztott kompozíciója, a The So-Called Laws of Nature (Az úgynevezett természeti törvények) hangzott fel. Ekkor már igencsak meg kellett erőltetni magamat, hogy figyelni tudjak arra, ami szól; nem meglepő módon azonban az Amadinda tagjainak meg sem kottyant, hogy ez már a hatodik hosszabb darab a koncerten (igaz, az ütőegyüttesnek csak két tagja lépett fel benne egy „cserejátékossal”, egy kitűnő fiatal kisegítővel). Ennek a műnek leginkább harmadik szakasza ragadott meg, ezúttal is az egyszerűség zseniális leleményessége miatt. A játékosok csuprokon, mázas edényeken, köcsögökön, cserepeken szólaltatták meg a rendkívül finom muzsikát. Hagyományos dallamot persze nem hallhattunk, de ez a tétel állandó mozgásával, apró változásaival, csilingelésével szinte kikövetelte magának a figyelmet.

Összegezve a koncerten tapasztaltakat, nem tudok újat mondani az Amadindáról. Lenyűgöző ez az elképesztő mesterségbeli tudás, ez az összeszokottság, az ősi erőktől vezérelt természetes ritmusösztön megnyilatkozása, az a – már-már magától értetődő – biztosság, amivel úgy tolmácsolnak bármilyen zeneművet, mintha az az anyanyelvükön íródott volna. És az is lenyűgöző, hogy darabválasztásaikban kockáztatnak. És mernek nem szórakoztatni.

Várkonyi Tamás
Gramofon Zenekritikai Műhely