A köztársaság elnöke nem hallgathatott. Az alkotmányos rend legfőbb őreként meg kell szólalnia, amikor a jogállam alapvető intézményeit veszély fenyegeti. A kormánnyal szemben megnyilvánuló tömeges bizalmatlanság ezúttal azért jelent ilyen veszélyt, mert nem intézkedéseinek helyessége, hanem legitimitása vált kérdésessé. Jogszerű-e a kormány hatalma, ha megbízatását nyilvánvaló és köztudott csalás, közérdekű adatokkal űzött visszaélés árán szerezte? A kérdés így vagy úgy az államfőre tartozik, mert neki törvényes kötelessége a kormánnyal együttműködni, vagy megtagadni ezt az együttműködést, ha erre alkotmányos indokot lát. A két eljárás valamelyike szükségképpen alkotmánysértő. Jogunk van megtudni, hogy melyiket tartja annak.
A bizalmi válság példátlan indulatokat gerjesztett, erőszakot szült és erőszakkal fenyeget. A felkorbácsolt szenvedélyek lecsillapítására ma egyedül a köztársaság elnöke képes. A kormány nem: pillanatnyilag nincs meg az ehhez kellő tekintélye. A politikai pártok nem: érdekükben áll, hogy szítsák a kölcsönös gyűlölködést, amit az önkormányzati választásokon is sikerrel használtak párthíveik mozgósítására. A rendőrség nem: a televízió ostrománál tanusított tehetetlenség, majd a békés tüntetőkkel, sőt, járókelőkkel szemben alkalmazott vadállati brutalitás bebizonyította, hogy ez a testület nem képes feladatának megfelelni.
Mérlegelnie Sólyom Lászlónak csak megszólalása időpontját lehetett. A szavazóurnák zárását haladéktalanul követő beszéd időzítéséből megtudhattuk, hogy eddig miért nem nyilatkozott. Nem akarta, nem akarhatta befolyásolni a választókat állásfoglalásával.
S nem mondott egyebet, mint ami az alkotmány szelleméből következik. A törvényes rendre hivatkozott, amit védelmeznie kell az utcai népítélettel, rendőrterrorral, politikai macchiavellizmussal, hatalmi visszaélésekkel szemben. S hivatkozott nem kodifikálható erkölcsi alapelvekre is, melyeket egyes vélekedők szívesen száműznének a politikai színtérről. Ezek az emberek azonban a jogállam ellenségei. Köztudott ugyanis, hogy a törvények betartásának, a joggal való visszaélés megakadályozásának törvényes biztosítékai önmagukban keveset érnek. A demokrácia rendjének alapja az állampolgárok önkéntes elkötelezettsége saját törvényeik mellett, a választott vezetőkbe vetett bizalom, s „A tiszta erkölcs, mely ha megvész/ Róma ledűl s rabigába görbed”.
Csak megjegyzem, mert a lényegen mit sem változtat, hogy azok a kormánypárti vélekedők, akik a sajtóban itt meg ott megrótták az államfőt, amiért élni merészelt a magyar alkotmány biztosította, szokatlanul szűkös jogkörével, elsősorban a saját pártjuknak ártanak, sőt, megkockáztatom, rosszul értesültek. Gyurcsány teljesítményének és eljárásának megítélésétől független tény, hogy személye ma vállalhatatlan ballasztot jelent a parlamenti többség számára, amely a gyurcsányi tett (a választók megtévesztése árán megőrzött hatalom) gyümölcsét valószínűleg Gyurcsány nélkül akarja élvezni.
Nem tudhatjuk, kinek az érdekét szolgálja a botrány elhúzódása. Kivételesen még abban sem lehetünk biztosak, hogy az igazi törésvonalak az úgynevezett „bal” és az úgynevezett „jobb” oldal között húzódnak, s nem ezeken belül. Az alapkérdések tisztázására, a nyílt őszinte párbeszéd elindítására tesz kísérletet többek között az Országos Civil Fórum. Kezdeményezőinek nem lesz könnyű dolga. A Sólyom-nyilatkozat fogadtatása megmutatta, nincs olyan álláspont vagy érv, amelyben a pártos igazság éber őrei ne fedeznék fel ellenségeik ármánykodását. S a leggyanúsabbak éppen azok, akik a hatalom korlátaira, megosztásának kötelezettségére, a nyilvánosan vélekedők felelősségére hívják fel a figyelmet.
Lányi András