John Adams a foteljában ült, és tévét nézett. A kopogtatásra felesége nyitott ajtót, őt megbilincselték, 64 éves férjét, aki megpróbált önvédelmi fegyverével védekezni, mivel a házba erőszakkal behatoló betörőbandának nézte a civil ruhás rendőröket, lelőtték. Mint utóbb kiderült, a kábítószer-ellenes kommandó eltévesztette a címet. Jose Colon egy suffolki teraszon állt - rossz helyen, rosszkor -, a drograzziára készülő rendőrök főbe lőtték. Egy 14 éves lány az apja kocsiját vezette. A háza előtt egy nyomozó lelőtte, azt hitte, a kábítószerrel való visszaélés miatt keresett férfi ül a volánnál. Igaz, őellene sem volt elfogatóparancsa - így sorjáznak a családi tragédiák a drogháború áldozatainak emléket állító amerikai internetes honlapon. A teljesen vétleneken kívül olyanok is az életükkel fizettek, akiknél legfeljebb egy gramm marihuánát találtak, vagy olyan idős hölgyet lőttek le, aki ízületi fájdalmai enyhítésére kenderágyást ápolgatott. Ez is a totális drogháború következménye, amelyet még 1973-ban Nixon elnök hirdetett meg.
A Fehér Ház drogellenőrzési hivatala azóta a piacra kerülő kábítószer mennyiségének radikális csökkentésére helyezte a hangsúlyt, kifejtve, "legyenek a drogok minél drágábbak, egyre kevésbé lehessen hozzáférni és minél kevesebb hatóanyagot tartalmazzanak". E program céljainak eléréséhez csillagászati összegeket és a törvény legteljesebb szigorát használták az elmúlt húsz évben, napjainkra a helyi és szövetségi drogháborús költségvetés együttesen elérte az évi 45 milliárd dollárt. Miközben a bíróságokon 1980 óta a 11-szeresére - évi félmillióra - nőtt a kábítószeres ügyek száma, a Fehér Ház maga is beismerte, hogy a kokain és a heroin utcai ára történelmi mélyponton van, a kínálat szinte korlátlan, az "anyag" minősége, erőssége pedig első osztályú.
Az USA egyes államaiban akár tíz-húsz év börtönt is kiszabhatnak néhány gramm marihuána birtoklásáért, így érthető, hogy az ország börtöneiben 2002-ben többen ültek kizárólag droggal való visszaélés miatt, mint amekkora az összes EU-tagállamban az összes elítélt száma volt. Egy brit belügyminisztériumi felmérés szerint 2003-ban az USA-ban 100 ezer lakosból 720 volt lakat alatt - minden második elítélt droggal kapcsolatos kihágásért -, Oroszországban 600, Nyugat-Európában pedig átlagosan 120. "Az Amerikában zajló drogháború nemcsak igazságtalan, hanem rasszista is: míg a fogyasztók közel háromnegyede fehér, egyharmada színes bőrű, az elítélteknél éppen fordított az arány" - vélekednek a Washingtonban törvénymódosításért lobbizó orvosi, ügyvédi és civil szervezetek. A liberálisabb drogpolitikáért síkraszállók tragikus tévedésnek minősítik az amerikai prohibíciót, amely mellett a fogyasztási statisztikák jóval magasabbak, mint a kevésbé szigorú szabályozást választó európai országokban. Így például a köztudottan liberális drogpolitikát folytató Hollandiában a 12 évesnél idősebbek 16 százaléka próbálta ki legalább egyszer a marihuánát, míg a vasszigort hirdető Egyesült Államokban 40 százalék.
Az USA igyekszik az általa helyesnek tartott drogpolitikai irányt "exportálni" is, annak betartására kényszeríteni az ENSZ-t és az egyes tagállamokat, formálni a nemzetközi kábítószer-politikát. E nemzetközi "hitviták" szokásos terepe az ENSZ drogpolitikai határozathozó szerve, a Commission on Narcotic Drugs (CND). A szervezet kábítószer-politikájának végrehajtása a Bécsben székelő UNODC (United Nations Office on Drugs and Crime) felelőssége. Az CND idei, márciusi ülését a szokásosnál jóval nagyobb figyelem övezte: a New York Times és a Washington Post amerikai napilapok a színfalak mögött zajló csatározásokra hívták fel a figyelmet. Az USA ugyanis elutasítja a pragmatikus megközelítésen, elsősorban az egyéni és társadalmi károk megelőzésén alapuló drogpolitikai megoldásokat, pedig az Egészségügyi Világszervezet és az ENSZ AIDS-ellenes programjait összefogó ügynöksége (UNAIDS) már évek óta szorgalmazza az ártalomcsökkentő módszereket, nem a fogyasztók börtönbe vetését, hanem a tűcsereprogramokat és a droghelyettesítő kezeléseket. Úgy tartják, ezek a valóban hatékony módszerek a HIV-fertőzés terjedésének megakadályozására.
A márciusi CND-gyűlés tétje az volt, el tudja-e érni az USA a tűcsereprogramok elutasítását. Hogy erre jó esélye volt, az egy nyilvánosságra került levélből derült ki, amelyben az UNODC igazgatója, Antonio M. Costa az amerikai külügyminisztérium egyik magas rangú hivatalnokát arról biztosította, az UNODC felül fogja vizsgálni az ártalomcsökkentéssel kapcsolatos politikáját. Az USA és Japán, mint a prohibíció és az absztinencia-központú drogkezelések fő lobbistái, az idei gyűlésen is minden olyan határozattervezetet megvétóztak, amelynek akár csak nyomaiban köze lehetett volna az ártalomcsökkentéshez. Az a Brazília által benyújtott tervezet, mely kimondta volna, hogy a drogfüggők steril tűkkel való ellátása hatékony segítség lehet a HIV terjedésének megakadályozásában, el sem jutott a plenáris fórumig. Egy másik tervezet egy mondatán, mely arról szólt volna, hogy az egyes tagállamok illesszenek nemzeti drogstratégiájukba HIV-megelőző programokat, órákig folyt a vita: az amerikai delegáció ugyanis amellett érvelt, hogy e rendelkezésnek nincs értelme, hiszen a drogmegelőzés önmagában gátolja a HIV terjedését. Érvelésének külön súlyt ad, hogy az UNODC költségvetésének 15 százaléka folyik be az állandó ENSZ-büdzséből, a fennmaradó 85 százalékot az egyes tagországok önkéntes befizetései jelentik, és az USA a többi donort jóval megelőzve évek óta első számú "adományozója" a szervezetnek.
Azok a nemzetközi kábítószer-tilalmi egyezmények, melyek a jelenlegi rendszerért felelősek, 1961-ben, 1971-ben és 1988-ban, azaz az AIDS megjelenése előtt, illetve tömegessé válása előtt születtek - nem tudnak választ adni arra kérdésre, mi lesz azokkal, akik már megfertőződtek, és akiket bizonyítottan meg lehetne óvni a nehezen kezelhető kórtól az olcsó tűcsereprogramokkal. Egyértelmű az is, hogy az UNODC négy legnagyobb donorállama, amelyek a szervezet költségvetésének igen jelentős részét adják (az USA, Olaszország, Japán és Svédország), következetesen a szigorú tiltás mellett és a drogpolitikai reformok ellen vannak. Tisztán látszik az is, hogy az az ENSZ által 1998-ban megfogalmazott cél, hogy a világ országai 2008-ra megszabaduljanak a drogoktól, ma távolibbnak tűnik, mint valaha. A nemzetközi tiltás azonban, úgy tűnik, addig marad fenn, amíg kitart az USA drogháborús lendülete.
DÉNES BALÁZS