Magyarország számára a 2008-as világgazdasági válság talán éppen az új évezreddel kezdődött – bár az akkor kibontakozó úgynevezett jóléti rendszerváltás kétségtelenül hozott jólétet is, és nem egyedül ludas abban, hogy mára a magyar gazdaság sebezhetőbbé vált a térségbeli országokénál. 2000 végén a jobbközép kormánykoalíció kétéves költségvetést fogadott el, ebben az addigi szigorú pénzügyi fegyelem helyébe a hosszú választási költségvetés politikája lépett. Az Orbán–Matolcsy-program része volt a belső termelés és fogyasztás élénkítését szolgáló Széchenyi-terv, a köztisztviselői béremelés, valamint a – főként a középosztályt támogató – lakás- és diákhitel bevezetése. Az „éjjeliőr állam” eszményét felváltotta az erős, aktivista állam gondolata. Lényegében ugyanez fogalmazódott meg a szabaddemokratáknál a „szabadság minőségét” garantáló, fejlesztő állam víziójában, a Korszakváltás programjában. A szocialistáknál pedig ekkoriban jelent meg az elméletileg Anthony Giddens által kidolgozott és Tony Blair által ismertté tett harmadik utas politikai krédó és alapvetése, az „esélyteremtő állam” gondolata.
HVG |
Nem véletlenül mondta 2002-es választási vitájukban Medgyessy Péter Orbán Viktornak, hogy nem kíván többet kormányváltásnál: valóban sok mindent meg akart őrizni a Fidesz gazdaságpolitikájából. Medgyessy jóléti rendszerváltásnak nevezte el azt a politikát, amelyet más hangsúlyokkal ugyan, de Orbán, Matolcsy – sőt bizonyos fokig a liberális Magyar Bálint – addig is képviselt. A Fidesz után, amely állami közreműködéssel akarta életre segíteni a nemzeti középosztályt, Medgyessy az alsó-középosztályt, sőt a szegényebb rétegeket is megpróbálta bevonni politikája kedvezményezettjeinek körébe. Meghirdette az árkok betemetését és a „nemzeti közép” politikáját. Az ellenzék támogatását is élvező kétszer száznapos programja 50 százalékkal emelte a közalkalmazottak bérét, és bevezette a 13. havi nyugdíjat. E nagy költségvetési kiadásokat jelentő tételek mellett jelzésértékű volt – a kormány kincstári optimizmusát jól tükrözte – a televízió üzemben tartási díjának eltörlése és az állami tulajdonú múzeumok látogatásának ingyenessé nyilvánítása.
Ekkoriban gyors ütemben épültek a plázák, a hidak és az autópályák, s minden korábbi rekordot megdöntött a lakossági hitelfelvétel. Az EU-csatlakozással könnyen átjárhatóvá váltak a határok, a fapados légi járatok megjelenésével megfizethetővé vált a turizmus. A középosztály rákapott az évi kétszeri nyaralásra, magyarok tízezrei tapasztalták meg, milyen érzés a télből a nyárba utazni.
Sokan történelmi igazságtételnek tartották, hogy amit a Bokros-csomag hét évvel korábban elvett a közalkalmazottaktól, azt a Medgyessy-kormány visszaadta nekik. A kormányfő akkori főtanácsadója, Gyurcsány Ferenc Merjünk baloldaliak lenni! című esszéjében indokolta meg a politikai irányvonalat. Habár a pénzügyi egyensúly már 2003 tavaszán megbillent, és a kormány csakhamar le is állította a lakáshitelezés addigi bőkezű rendszerét, ezzel csak az MSZP megítélése romlott, a gazdasági kilátásokkal kapcsolatos pozitív várakozás nem változott. Medgyessy egészen bukása pillanatáig reménykedett a nyugati konjunktúra újbóli megindulásában. Politikáját ugyanis arra építette, hogy az adósságállomány „kinövésével” Magyarország viszonylag hamar utolérheti a nyugat-európai fogyasztási szintet.
Ezt a reményt kezdetben utódja, Gyurcsány Ferenc is osztotta, és ő sem volt ezzel egyedül. Az első Gyurcsány-kormány idején általános volt a meggyőződés, hogy idő híján nem érdemes a 2006-os választások előtt megnyirbálni a jóléti kiadásokat, mert később akár uniós forrásokból is meg lehet oldani a jóléti rendszerek modernizációját. Medgyessy távozott, de politikája túlélte őt – olyannyira, hogy még az általa elindított mérsékelt egészségügyireformterveket is leállították.
Az első Gyurcsány-kormány a választások megnyerésére koncentrált. A nemzetközi gazdasági szervezetek és az Európai Unió képviselői is szemet hunytak a költségvetési fegyelem meglazulása fölött – igaz, ekkora hiányra sem ők, sem a miniszterelnök legszűkebb köréhez tartozók nem számítottak. A Fidesz pedig a „Rosszabbul élünk, mint négy éve” kampányszlogennel alapvetően félreértette a helyzetet. A magyarok ugyanis történelmük során talán még soha nem éltek olyan jól, mint 2006 tavaszán. Ám mire a szocialista vezetők a győzelem éjszakáján elfogyasztották a narancsos buktát, világossá vált számukra, hogy a Medgyessy-kormány buktatókkal terhelt öröksége nem folytatható. Az aranykor véget ért.
Abból a szempontból igazat mondott Gyurcsány 2006. május 26-án Balatonőszödön, hogy a baj még annál is nagyobb, mint amire addig bárki gondolni mert. A miniszterelnök egyértelművé tette, hogy a választási győzelem után nem kívánja folytatni az igazság elkendőzésének politikáját. Ezt azonban a szocialista frakció nem volt hajlandó elhinni neki – ami nem is csoda, elvégre pár héttel korábban még ő maga is az ellenkezőjét mondta –, 2006. szeptemberi kiszivárogtatása után viszont ugyanez a beszéd hideg zuhanyként érte a társadalmat.
Demokráciákban az ellenzék folyamatosan azt bizonygatja, hogy a kormány csúsztat, inkompetens, rózsaszínre festi a valóságot, ezért legközelebb le kell váltani. A kormány pedig azt hangoztatja, hogy ő igenis hozzáértő, felelős és következetes politikát folytat, viszont az ellenzék lódít, mindent sötéten lát, és nem kínál alternatívát. A demokráciának ezt a megszokott dramaturgiáját fordította ellenkezőjére az őszödi beszéd. Ha maga a kormányfő kezdi bizonygatni, hogy pártja sikeréért „trükkök százaival”, „reggel, este és délben hazudva”, kormányzás helyett „semmit sem csinálva” kockára tette az ország jövőjét, akkor semmi meglepő sincs abban, hogy a választópolgárok becsapva, megalázva érzik magukat. Ilyen beszédet normális demokráciákban felelős politikus csak akkor mond, ha közvetlenül utána benyújtja a lemondását. Gyurcsány Ferenc azonban (pártja képviselőivel együtt) nem érezte úgy, hogy le kellene mondania. Hiszen ő zárt körben tette súlyos kijelentéseit, és kétségkívül igazat mondott, amikor szembenézett elődjei és saját korábbi őszintétlen politikájával. Nem érzékelte beszéde morális kontextusát és a társadalomra gyakorolt romboló hatását.
Minden politikus hibázhat – hibázik is. A hibák önmagukban megbocsáthatók, ha mögöttük többé-kevésbé világos értékrend áll, amelyet a politikus programjával többé-kevésbé összhangban álló, a közjóért végzett tevékenysége hitelesít. Itt azonban nem csupán a szavak és tettek közötti összhang kérdőjeleződött meg, hanem az a demokratikus alapfeltevés is, hogy a választott vezető a közjót képviseli a részérdekek képviselőivel szemben. Beszédével a kormányfő maga cáfolta ezt a feltevést, így akaratlanul is hozzájárult a társadalom értékvesztéséhez, a szabályok relativizálódásához.
Az őszödi paradigma nemcsak azért maradt fenn sokáig, mert a kormányfő hivatalban maradt, hanem azért is, mert fenntartotta a Fidesz parlamenti bojkottja a miniszterelnökkel szemben, valamint népszavazási kezdeményezése, amelynek az Alkotmánybíróság zöld utat adott. S a szavazók elhitték a legnagyobb ellenzéki pártnak, hogy csak szándék kérdése a jóléti rendszerváltás vívmányainak a megőrzése; ha a kormány ezekből vissza akar venni, biztosan megint hazudik. A 2008. március 9-ei népszavazáson a vizitdíjról, a tandíjról és a kórházi napidíjról a kormányoldal súlyos politikai vereséget szenvedett. Ennek következménye a kormánykoalíció széthullása, az MSZP kisebbségi kormányzása lett – valamint a szakítás a kormány programját képező reformpolitikával. S mivel az őszödi beszéd eredeti célja épp a reformpolitika megalapozása volt, a kör bezárult.
Nem tudhatjuk, mi lett volna a reformokkal szakító kisebbségi kormánnyal, ha nem következik be 2008 őszén a globális pénzügyi válság, amely új megvilágításba állította Magyarország helyzetét. Sem az őszödi beszéd, sem a konvergenciaprogram, sem a „bársonyos reformok”, sem a szakértői kormány gondolata nem maradt napirenden. A Gyurcsány-kabinet jövőjénél hirtelen sokkal fontosabb lett az ország jövője.
A nemzeti valuta gyengülése, a tőzsdék zuhanása, a hitelek bedőlése, a piacokat megbénító bizalmi válság, az „önszabályozó” piac lefagyása, valamint a nyomában járó termeléscsökkenés és munkanélküliség riadalmat okozott a világban. A nemzetállamok kormányai önmagukban képtelenek kezelhető keretek közt tartani az államok fölötti gazdasági válságfolyamatokat. A Magyarországra leselkedő első veszélyt az Európai Unió és a nemzetközi pénzügyi szervezetek a magyar kormánnyal és a jegybankkal együttműködésben elhárították, de a válság reálgazdasági hatásai csak ezután lesznek érezhetők.
A kapitalizmus neoliberális modellje válságba jutott. Kérdés, hogy a kilábalás útja a neoliberalizmus egy agresszívebb fajtájának az újjáéledése lesz-e, vagy a rendszer egy teljesen más modelljének kiépülése. Előbbi esetben előretörhetnek a xenofób, szélsőjobboldali, félfasiszta politikai erők, amelyek a fokozódó társadalmi elégedetlenséget rasszista, idegenellenes vagy nacionalista alapon, rendőrállami módszerekkel és paramilitáris alakulatok segítségével akarják kezelni. A második esetben megújul a jelenleg válságban levő baloldali gondolkodás, amely anticiklikus gazdaságpolitikával, a szolidaritás erősítésével, a szakszervezetek és a független civil közösségek nagyobb elismerésével, a részvételi demokrácia, a fenntartható fejlődés és a társadalmi igazságosság elvei alapján kísérletet tesz egy élhetőbb társadalom kereteinek felvázolására.
A globális gazdaság olyan váratlan helyzeteket képes produkálni, amelyekre a kormányoknak és jegybankoknak minden eddiginél gyorsabban, ám hiányos tudással kell reagálniuk. Egyre nehezebb a közjó elszigetelt, nemzeti szintű érvényesítése, mert a globális gazdaságban egyes szektorok részérdekei az általános, rendszerszintű alapelvek magasságába emelkednek. Egyre szükségesebbé válik a kormányközi kooperáció, az EU azonnali reagálásra képes, a közös gazdaságpolitikai alapelveket és a tagországokat egyaránt védő szakértői csapatának és gazdasági „riasztórendszerének” kiépítése. Ám aggasztó jel, hogy a globális technokrata elit hálózatainak létrejöttét nem kíséri a demokrácia mellett elkötelezett civil társadalom ellenőrző aktivitása. A „fontos emberek” és a „fölösleges emberek” polarizációja és utóbbiak mozgásterének radikális beszűkítése, gazdasági és szociális marginalizálása felbontja a demokráciák latens társadalmi szerződését. Háttérbe szorítja az egyenlőség és a szolidaritás eszméjét, és az elitizmus vagy populizmus hamis alternatívája elé állítja a demokratikus politikát.
A globális válság hatásaira nem minden ország tudott jól reagálni. A válság azokat az országokat érinti súlyosabban, ahol túlértékelt a nemzeti valuta, eladósodott az állam, rosszul teljesítenek az állami cégek, alacsony a munka hatékonysága, növekszik a városi munkanélküliség, csökken a mezőgazdaság teljesítménye és a társadalmi szolgáltatások színvonala, gyenge az egészségügy és a közoktatás, hanyatlik a felsőoktatás. Ezekben az országokban egymást erősítő negatív folyamatok indulnak be, egyfajta negatív spirál, amelyet egyaránt jellemez a törékeny infrastruktúra, az elmélyülő korrupció, a technológiai elmaradottság, a szakképzett munkások számának csökkenése és az erőteljes politikai polarizáció, amit a társadalomból kihulló csoportok szisztematikus kirekesztése kísér.
Magyarországon a közbeszédet belátható ideig – de 2010-ig biztosan – a különböző válságértelmezések fogják uralni. A kormány kompetenciáját válságmenedzseri képességein mérik majd le. Ez nem fog változtatni a válság negatív következményein, amelyekért a választók így is, úgy is a kormányt fogják büntetni. Végre mindenki nyugodt lehet: a bukás elkerülhetetlen.
Ez a vesztenivaló nélküli „kegyelmi állapot” új helyzetet teremt a kisebbségi kormány számára, amely kétféleképpen reagálhat. Rossz esetben gondolkodhat úgy, hogy addig kell néhány látványos salto mortalét bemutatnia, amíg az IMF-hitel kitart, s utána jöhet a vízözön, amelyet már ellenzékből kritizálhat. De, jó esetben, gondolhatja úgy is, hogy a cél immár nem a választási babérok learatása, hanem a szegények és elesettek megmentése, az ország helyzetének javítása, a válságból való kikecmergés és az euró fájdalommentes bevezetésének előkészítése.
Még nem dőlt el, hogy a Gyurcsány-kormány tevékenységét hogyan ítéli majd meg a történelem. Ahogy a választási győzelem, úgy a vereség is a demokrácia része. El lehet bukni – de nem mindegy, hogy valaki szépen vagy csúnyán veszít. A válságkezelés lesz a kormány utolsó próbája, tétje pedig a hiteltelenségből való kilábalás, a közbizalom helyreállításának reménye. Kérdés, megmenthető-e a kormány szavahihetősége. Ha igen, még esélye lehet arra, hogy szépen veszítsen.
BOZÓKI ANDRÁS