Komoly intellektuális vitákkal töltik idejüket újabban a világ pénzügyi gurujai: vajon a kétségbevonhatatlan recesszió L, U, V, netán W alakot ölt-e majd. A betűk formájából kiolvasható, hogy az L zuhanásszerű visszaesést, majd tartós stagnálást, az U lassabb hanyatlást és lassabb fellendülést, a V meredek összeomlást és hasonlóan lendületes kibontakozást jelent, a W pedig gyorsan egymást követő le-föl ciklusokat. Mindebből egyelőre az L szára látszik jól kivehetően, amennyiben tavaly novemberben az Eurostat legutóbbi jelentése szerint az ipari termelés szinte mindegyik uniós tagországban meredeken zuhant a megelőző év azonos időszakához viszonyítva, itt-ott két számjegyű mértékben, Magyarországon például 12 százalékkal.
Innen szép talpra állni, s Brüsszel ezt a bravúrt nem is zárja ki, amennyiben az unió egészében a brutális tavalyi tényekre rácáfolva csupán 2 százalék körüli gazdasági visszaesést valószínűsít 2009-re, a recesszió időtartamát ezek szerint egy évnél rövidebbnek feltételezve. A Magyarország esetében megjelölt 1,6 százalékos csökkenés a hazai össztermékben (GDP) pedig kifejezetten kedvező. Mindez az Európai Bizottság (EB) friss előrejelzésében 2,8 százalékos inflációval és szintén 2,8 százalékos GDP-arányos hiánnyal kombinálódik. Ez a prognózis kísértetiesen emlékeztet a magyar kormány által tavaly decemberben Brüsszelnek benyújtott konvergenciaprogramban felvázolt pesszimistább forgatókönyvre. Ezzel szemben a költségvetési törvényben 1 százalékos GDP-mínusz, 2,6 százalékos államháztartási hiány és 4,5 százalékos infláció szerepel.
Ha a kormány Brüsszelnek hisz, kár máris szétbombáznia a költségvetést. Csakhogy ennél rosszabbra készül: Gyurcsány Ferenc a hazai elemzők többségével összhangban 2,5–3 százalékos visszaesésre számít az idén, ami valóban indokolttá teszi a rapid beavatkozást. A kormányfő mindenesetre azt várja pénzügyminiszterétől, hogy számolja újra a makropályát, a többi minisztertől pedig azt, tegyenek javaslatot a központi költségvetés szükséges korrekciójára. Tény, hogy az állam kevesebbet költ, mint tavaly, tehát nem élénkíti, hanem hűti az amúgy is fagyott gazdaságot. A háztartások kereslete szintén csökken, feltételezhetően kemény 3-4 százalékkal, a fő exportpiacok pedig gyorsan zsugorodnak – ki tudja, meddig. A büdzsében tervezettnél 2 százalékponttal nagyobb GDP-csökkenés – amit a kedvezőbb brüsszeli prognózis dacára nem szabad kizárni – alsó hangon is 550 milliárd forintos mínuszt jelent, ennek csaknem a felét kieső állami bevételnek lehet tekinteni. A munkanélküliség megugrásából önmagában is a tervezettnél szerényebb adóbevétel – és nagyobb közkiadás – következik. A költségvetési kiigazítás szükséges mértékét a kormányfő mintegy 200 milliárd forintra becsüli, és mintha nem ragaszkodna már a korábbi elszántsággal a GDP 2,6 százalékára belőtt hiánymutató mindenáron való teljesítéséhez sem; 3 százalék fölé azonban nem merészkedne.
Múlt szerdán már zárolt a kormány az idei költségvetésben 47,1 milliárd forintot, aminek részleteiről az egyes tárcák vezetőinek január 30-áig kell értesíteniük a Magyar Államkincstárt. De ez még nem része a most felmerült kiadáscsökkentési igénynek, csupán a közszférával történt bérmegállapodás, nevezetesen a 13. havi fizetés részleges visszaállításának az ellentételezése. A kiadások további megnyirbálásához már hozzá kell nyúlni a szociális rendszerekhez is, így felmerült a családi pótlék – esetleg a gyes – és a lakásépítési támogatások átalakítása. A szociálpolitikában a rászorultsági elv figyelembevételéhez az SZDSZ régóta ragaszkodik, és pénzügyminisztersége idején Bokros Lajos is tett kísérletet arra, hogy a legtehetősebb családok pótlékát megvonja. Az Orbán-kormány azonban 1998-ban visszaállította az alanyi jogon járó juttatást, viszont a pótlékot évekig nem emelte, inkább a tehetősebbek által igénybe vehető, gyermekek után járó adókedvezményekkel operált. A Gyurcsány-kormány 2006-tól jelentősen megemelte a családi pótlékot, összevonta a rendszeres gyermekvédelmi támogatással, egyúttal szűkítette a családi adókedvezményt, és ígéretet tett arra, hogy a juttatás követni fogja az inflációt. Az idei emelés azonban a sajnálatos gazdasági események miatt már csak szeptembertől esedékes.
Eddig azzal zárkózott el a kormány attól, hogy a családi pótlékot jövedelemhatárhoz kösse, hogy többe kerül a leves, mint a hús, azaz a jogosultság nyilvántartása és ellenőrzése felemészti a megtakarítások nagy részét. Ráadásul az adóbevételek alapján kalkulálva a legfelső 10 százalékba már az átlagjövedelemhez fentről közelítő szülők is beletartoznának. Ez amúgy nem válik az adózási morál dicsőségére. Most viszont Szűcs Erika hajlandóságot mutat a rászorultsági elv alkalmazására; a szociális és munkaügyi miniszter a Magyar Televíziónak azt nyilatkozta, tárcájánál mintegy 60 milliárd forintot lehet megtakarítani. Családi támogatásokra az idei költségvetés csaknem 470 milliárd forintot tervezett be – a legszegényebbeknek járó jövedelempótló és jövedelemkiegészítő támogatásokra további 156 milliárdot –, ezen belül a családi pótlék törvényi előirányzata 374 milliárd forint.
A válság közepette elsődleges céllá vált a munkahelyek megőrzése. Ennek érdekében ismét szóba került a foglalkoztatás feltételeinek javítása, azaz a személyi jövedelemadó és a társadalombiztosítási járulékok mérséklése, amit a forgalmi és a jövedéki adó emelése ellensúlyozhat. Utóbbit az SZDSZ ellenzi, az MDF viszont talán támogatna efféle korrekciót az adórendszerben. Hasonló javaslatot már tavaly is megfogalmaztak az elemzők, csakhogy kormányzati körökben féltek az áfaemelés inflációs következményeitől. Most viszont defláció van, hanyatlanak a világpiaci energia- és nyersanyagárak. Decemberben szinte mindegyik uniós tagállamban estek a fogyasztói árak novemberhez viszonyítva, s Magyarországon is ez történt. Az áfaemelés mellett szól, hogy azt mindenki megfizeti, a személyi jövedelemadót és a társadalombiztosítási járulékot pedig a lakosság fele sem. Ezzel együtt is veszélyes játék az áfaemelés, mivel a forint – ha megszakításokkal is – gyengülő trendet mutat, a hétfői kamatcsökkenés után egy időre mélységi rekordot döntött, és további leértékelődése az euróhoz képest a megdráguló importon keresztül fölfelé lökheti az árszintet. A forint iránt nem is mutatkozik bántóan nagy kereslet, mivel Magyarország intenzív tőkekivonást szenved el. Hasonló aggályok miatt tervezett eredetileg 4,5 százalékos inflációt az idei évre a pénzügyi tárca, most viszont inkább a deflációs várakozásoknak hisz.
Az elmúlt évek vitái során lassan kikristályosodott, miképp lehetne új lendületet adni a gazdaságnak: az állam erőteljes karcsúsításával, az elvonások folyamatos, összességében mintegy 10 százalékpontos – 2-3 ezermilliárd forintos – csökkentésével, ezzel egyenértékű adó- és járulékcsökkentéssel. A közkiadások mérséklése részeként az inflációt automatikusan követő szociális kiadások kordában tartásával, a foglalkoztatottság akár kényszerítő jellegű serkentésével. A fogyasztás és a gyorsabb növekedést megalapozó beruházások arányának – utóbbiak már csak a GDP ötödét adják – megváltoztatásával a fejlesztések javára. A hazai megtakarítások növelésével, hogy a magyar államháztartás kevésbé függjön a külföldi befektetőktől – és így tovább.
Ez legalább fél évtizedes program volna, ha akadna politikai erő a megvalósítására. Csakhogy a mostani recesszió tompítása ezzel ellentétes lépéseket is igényelne: az állam gazdasági túlsúlyának visszanyesése helyett például annak átmeneti erősítését, hiszen a közszférában foglalkoztatottak mérséklik a munkanélküliség megugrását. A versenyszféra állásvesztőinek átmeneti állami támogatását, képzését, amire történik is kísérlet (lásd Állástámasz című írásunkat az 59. oldalon). A szociális kiadások megnyirbálása helyett azok növelését, hogy bővüljön az összkereslet. A vásárlási kedv felélesztésére más kormányok euró-százmilliókat öntenek a gazdaságba, olykor teljesítménykövetelmények nélkül, Németországban például még a kilencévesnél idősebb autók lecseréléséhez is jár 2500 eurós állami támogatás (HVG, 2009. január 17.). Ez azonban az államadósság finanszírozásával október óta kínlódó, azt csak a nemzetközi szervezetek segítségével megoldani képes magyar kormány számára nem járható út, sőt egyenesen életveszélyes. Ebből adódóan a rövid távú, veszteségminimalizáló, illetve a perspektívát jelentő gazdaságpolitikai megoldások közül azoknak kellene elsőbbséget adni, amelyek mindkettőbe beleillenek, ilyen például a foglalkoztatást olcsóbbá tévő járulékcsökkentés. Ha pedig az állami költekezés kísértésének a válság hónapjaiban sikerül ellenállni, megúszhatók a későbbi megszorítások, amit a közpénzt számolatlanul a gazdaságba pumpáló gazdaságok aligha spórolhatnak meg.
FARKAS ZOLTÁN