Bár a legújabb hiánybetegséget, a „természethiányt” (angol nevén: nature deficit disorder) nem orvosok fedezték fel, sokak szerint nem árt komolyan venni, mert krónikus betegségeket okozhat. Az Egyesült Államokban emiatt gombamód szaporodnak a gyerekek és a természet kapcsolatát szorosabbra fűzni hivatott mozgalmak. Az elsőt, a No Child Left Inside (Egy gyermek sem marad a házban) nevűt Connecticut állam környezetvédelmi hivatala kezdeményezte 2006-ban. Az állam nemzeti parkjait, tájvédelmi körzeteit népszerűsítő, túraútvonalakat és szabadtéri kikapcsolódási lehetőségeket kínáló kampány mintájára Amerika-szerte hasonló programok indultak. A Kívül tágasabbként magyarítható Life's Better Outside, a Több gyereket az erdőkbe (More Kids in the Woods) és más efféle mozgalmak hatására idén tavasszal az amerikai szenátus a gyerekek és a természet kapcsolatának a javítását a zászlajára tűző nemzeti oktatási keretprogramot fogadott el.
A természethiány lehetséges veszélyeire Richard Louv amerikai író-publicista hívta fel a figyelmet 2005-ös, azóta iskolai tananyaggá avanzsált, Last Child in the Woods (Az utolsó gyermek az erdőben) című bestsellerében. Szerinte az 1970-es évek óta terjedő tünetegyüttes (is) okolható olyan, manapság már a gyerekeket is sújtó népbetegségekért, mint a hosszú távon cukorbetegségben, valamint szív- és érrendszeri problémákban kicsúcsosodó kóros elhízás, a krónikus stressz, a depresszió vagy az iskolai teljesítőképességet csökkentő figyelemzavar, a hiperaktivitás.
A természetidegen életmód következményeként ma az Egyesült Államok lakosságának mindössze két százaléka él farmokon. A lakóházak körüli, a gyerekek számára is biztonságosan bebarangolható zöld terület aránya pedig az 1970-es évek óta a tizedére csökkent. Tovább rontja a helyzetet – sorolja könyvében Louv –, hogy a legtöbb közparkban táblák tiltják a fűre lépést, a legkisebbeket pedig arra nevelik, hogy véletlenül se érjenek hozzá ismeretlen növényhez vagy kóbor macskához. Sok parkban lefűrészelik a fák alsó ágait, mert az üzemeltetők félnek, hogy ha egy óvatlan gyerek fára mászás közben leesik, a szülők kártérítési pert akasztanak a nyakukba.
A bezárkózás oka nemcsak ebben vagy a számítógépes játékok, illetve a tévézés minden más tevékenységet háttérbe szorító népszerűségében keresendő. „A szülők már-már paranoiásan őrködnek gyermekeik biztonságán, ezért rettegnek attól, hogy a szabadba engedjék őket játszani” – említ további, a brit gyerekeket is szobafogságra kárhoztató tényezőket Tanya Byron angol klinikai pszichológus. A szülők nemcsak attól tartanak, hogy gyerekeik kezüket-lábukat törik, hanem pedofil szexragadozók felbukkanásától is. Pedig – így a szakember – ez utóbbi veszély inkább a naponta több órát felügyelet nélkül a világhálón szörfölgető nebulókat fenyegeti.
Német ökológusok és pszichológusok is előszeretettel cikkeznek az utóbbi években „Bambi-szindrómáról”. Tanulmányaik szerint a német gyerekek a Disney-klasszikus alapján édesnek, barátságosnak vagy éppen veszélyesnek és rémisztőnek írják le az érintetlen természetet, de arról fogalmuk sincs, milyen valójában. Bár a legkisebbek szabadtéri játékokra buzdítása Európában is egyre népszerűbb, az öreg kontinensen inkább egy bevált recept alapján kúrálnák a természethiányban szenvedő nebulókat: a Robert Baden-Powell brit tábornok által 1907-ben indított cserkészmozgalom irányelvei szerint. Skóciában, Svájcban és Németországban például reneszánszukat élik az úgynevezett erdei óvodák, amelyek közül az elsők az 1950-es években nyitották meg kapujukat. Ezekben az intézményekben a három–hat éves gyerekek egész napjukat a szabadban töltik – jóformán bármilyen időjárási körülmények között. Így iskolás korukig nemcsak a szokványos gyermekjátékokkal, rajzolgatással, színezéssel és építőkockázással múlatják az időt, hanem fogócskáznak, bújócskáznak, sőt megtanulnak fára mászni, üregekbe bújni, vagy éppen ágakból és gallyakból vihar elleni menedéket rögtönözni.
BALÁZS ZSUZSANNA