Az Egyesült Államok Holokauszt Emlékmúzeumában 2009 augusztusában olyan náci dokumentumok után kutattam, amelyek segíthetnének a legismertebb, még élő volt SS-tiszt vád alá helyezésében. Bernhard Frank, egyike az utolsó náciknak, Adolf Hitler berghofi nyaralójának egykori parancsnoka és Heinrich Himmlernek, az SS birodalmi vezetőjének – aki az európai zsidók kiirtásáért felelt – a kegyeltje volt.

Az „agyonlövéses tömegmészárlás” első napjaiban Frank írta alá az első tömeges kivégzéseket elrendelő parancsokat, amelyek nyomán nőket is agyonlőttek, és gondoskodott a részletek pontos dokumentációjáról. Frank 1941 júliusa és októbere között több mint ötvenezer férfi, nő és gyermek meggyilkolását jegyezte fel, akiket Ukrajna és Fehéroroszország szántóföldjein, mocsaraiban és szurdokaiban lőttek agyon.

Miközben az SS jelentéseit olvasgattam mikrofilmen, Vadim Altskan, a múzeum Ukrajna-szakértője lépett oda hozzám, és megkérdezte, van-e annyi időm, hogy megnézzek valamit. Bemutatott két fiatal prágai újságírónak, akik egy fényképet tettek elém. A hozzá tartozó dokumentáció alapján 1941. október 13-án készült az ukrajnai Miropilban. Bizonyos részletekből már első pillantásra látszott, hogy a fotó a holokauszthoz köthető: náci egyenruhák, európai civilek a háborús évekre jellemző öltözékekben, fa puskatussal ellátott hosszú csövű karabélyok, és egy nő kisfiúval, akiket a németek és helyi kollaboránsaik egy gödörbe lőnek bele.

A fénykép

HVG Könyvek / A szurdok

Több évtizede kutatom a holokausztot, eközben több ezer fényképet láttam, és több százat tanulmányoztam közelebbről, hogy olyan fotókat találjak, amelyek gyilkosság közben örökítik meg az elkövetőket. Túl sok gyilkos úszta meg a számonkérést azáltal, hogy eskü alatt hazudtak. Ha azonban egy tettest fénykép alapján azonosítani lehet, az megdönthetetlen bizonyítékul szolgál arra, hogy
részt vett a gyilkosságokban. Ez jutott eszembe, amikor először megpillantottam a fotót.

Bár a holokauszt dokumentációja és fényképanyaga nagyobb, mint bármely más népirtásé, ritkák az olyan képek, amelyek a gyilkosokat elkövetés közben ábrázolják. Valójában annyira kevés fotó maradt fenn, hogy akár fel is sorolhatnánk őket. A legtöbb képet kinagyították, és múzeumokban állították ki. Ez a néhány fotó milliók meggyilkolásának mementója. E képek láttán az a téves feltételezés ébredhet bennünk, hogy számos ilyen fotó maradt fenn, de valójában alig több, mint egy tucat – és nem sokat, vagy épp semmit sem tudunk arról, kiket ábrázolnak. Arról még kevesebbet, hogy ki készítette.

Mit tesz az ember, ha gyilkosságot megörökítő fényképre bukkan?

Képzeljük el, hogy egy bolhapiacon, régiségkereskedőnél vagy új otthonunk padlásán nézelődünk a holmik között, és találunk egy fotót, amelyen éppen megölnek valakit, és az elkövető tisztán látszik. Ha a fénykép nem túl régen, a mi életünkben készülhetett, valószínűleg rohanunk vele a rendőrségre feljelentést tenni. De mi volna, ha egy száz évvel ezelőtti lincselést ábrázolna? Vagy egy 1941-es kivégzést? A szurdok című könyv egyetlen fénykép történetét meséli el, amely érdemes a figyelmünkre, rengeteget elárul a holokausztról, és cselekvésre késztet.

Megkérdeztem a két újságírót, mit tudnak a képről, hol találták? Elmondták, hogy a Miropolban készült fotót a szocializmus idején a Csehszlovák Állambiztonsági Szolgálat prágai főhadiszállásán őrizték. A Szovjetunió 1991-es összeomlása kellett ahhoz, hogy a tömeggyilkosságnak ez a képe, amelyen egy család tagjait végzik ki éppen, napvilágra kerüljön.

Megdöbbentő bizonyíték arra, hogy a helyi milicisták a németek oldalán vettek részt a népirtásban Ukrajnában, ahol több mint egymillió zsidót öltek meg fényes nappal. Az újságírók azt is elmondták, hogy a fénykép készítője az 1950-es években tanúvallomást is tett, és elmondta, hogy a helyi gyilkosok ukránok voltak, akik néhány áldozatukat személyesen is ismerték.

A helyi kollaboránsok feltárása nehézkes

A holokauszt a németek támadása volt az európai és azon túli zsidóság ellen. Az utóbbi évtizedekben azonban egyre többször került szóba a helyiek részvétele. A képen látható kollaboránsok nem tartoztak az ismert vezetők közé, akik a különböző országokban Hitler mellett felsorakoztak. Helyi milicisták voltak, akik saját szomszédjaikat gyilkolták meg.

A szurdok

HVG Könyvek

Napjainkban, közel nyolcvan évvel a szörnyűségek után, gyakran elhallgattatják, megfenyegetik vagy akár kriminalizálják azokat a kelet-közép-európai tudósokat és kutatókat, akik Ukrajna, Lengyelország, Magyarország és más nemzetek helyi gyilkosairól tesznek közzé információkat. Meghurcolják őket, amiért rávilágítanak az európai antiszemitizmus, kapzsiság, opportunizmus és kollektív erőszak múltbeli sötét fejezeteire. A kimosdatási törekvések tetten érhetők a revizionista narratívákban, az állami ellenőrzésű médiában, és a titkos archívumokban tárolt dokumentumok biztonsági besorolásában.

Ez a fotó azonban olyan nyilvánvalóan bizonyítja a helyi kollaboránsok bűnét, amilyen tagadhatatlanul a meggyilkolt zsidók csontjai az említett kelet-európai országok földjében hevernek. Amint megláttam és a kezemben tartottam a fényképet, úgy éreztem, ki kell bontanom a rajta látott jelenetet a keretéből, amely az áldozatokat abban a szörnyű pillanatban megdermedve tartotta. Az idő megállt ezen a fotón, de én tudtam, hogy egy folyamat része az, ami ott történt. Mi előzte meg a halál pillanatát, és mi történt utána a képen látható emberekkel? Talán, ha utánajárok, leránthatom a leplet a gyilkosokról, és helyreállíthatok valamennyit áldozataik életéből és méltóságából.

A fenti cikk Wendy Lower A szurdok című könyvének szerkesztett részlete. A könyvet – amely annak a több mint ötvenezer férfinak, nőnek és gyermeknek állít emléket, akiket zsidó származásuk miatt lőttek agyon – itt rendelheti meg.