Helmut Newton: Shoe X-Ray, 1994

Newton úgynevezett akt- vagy erotikus képein – szinte kivétel nélkül – a nők közhelyszerűen tárgyiasítottak, minimum kiszolgáltatottak, vagy ábrázolásuk szadisztikus vágyak voyeurisztikus kiélését segítik. Ha nők és férfiak egyaránt szerepelnek egy képen, biztos, hogy aszimmetrikus helyzetben vannak. A Vacsora után (Párizs, 1977) című képen például egy férfi öltönyben és két nő – finoman szólva – alulöltözötten áll egy asztal mögött. Mi indokolja – egy másik képen –, hogy egy utcai találkán a nő meztelen? Miért van ő kiszolgáltatva a néző (és a fotós) tekintetének? (Az új világban, Prága, Óváros, 1988). Az meg egyenesen politikai giccs, hogy efölé helyezték az Őrségváltás Lenin sírjánál (1989) című képet. A Ca’ del Bosco pincében miért meztelenül dolgoznak a nők? Főleg, ha az Ott voltam (I was there, 1991) közhelyet használja ki a sorozatcím.

Aktok lehetnek profi modellek, hírességek, titkárnők, ápolónők, légi utaskísérők – valamennyi sztereotip szex-image: nő fellebbenti fátylát és felfedi harisnyatartóját, nő és Cadillac, nő és ló, csók minden mennyiségben, harisnyáját igazító szőrmebundás lady 1975-ből, Violetta a fürdőszobában (1978), Nő kígyóval (Berlin, 1979), Nő és kertész (1979), köztük echte giccs a comói tónál. Ma már – de e mennyiség után különösen – viccesnek hat a Hínárban fekvő nő és az Eiffel-torony előtt álló Bergström, akinek csak fedetlen cicijeit hangsúlyozza a melltartó pántja. A szadista tekintetet simogatja sok képpel együtt a Megkötözött torzó (Ramatuelle, 1980) vagy a Radiátor (Nizza, 1992, 2007), amelyhez oda van bilincselve egy melltartóba és harisnyába öltözött, hason fekvő nő. A bábuként kiszolgáltatott mozgáskorlátozottak védtelenségét fokozza aktként való megjelenítésük (Erika balesete, 1987, 2007 – akt mankóval). A fenyegetett nő mellett a fenyegető is szerepet kap (pisztollyal lopakodik, alsóteste meztelen). A Férfit fürkésző nőnek (St. Tropez, 1975) csak a címe utal ilyesmire, a képen a férfi alig látszik, a néző viszont nyugodtan stírölheti a szétvetett lábakkal szemben ülő nőt. A híres, négy szembe jövő, meztelen nőt ábrázoló Jönnek (Párizs, 1981) szerencséje, hogy a Szex és New York egyik filmplakátja ezt parafrazeálta – felöltöztetve négy autonóm színésznőt.

Egyik kedvenc képem az Önarckép feleséggel és modellekkel (Párizs, 1981). A feleség jelenlétével álszentül azt bizonygatja, hogy itt, kérem, szó sincs szexről, itt kemény munka folyik. Csakhogy a feleség nem jön jól ki: ott is van, meg nem is. Partvonalra van téve, az esemény passzív megfigyelője. Nem ő csinálja a képet, de az még csak nem is róla készül (ha már ez volna az irigylésre méltó). Nem lehet eldönteni, ki van jobban megalázva: a feleség, Alice Springs fotós és színész, vagy a modellek.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy David Hockney (1975), David Bowie, Andy Warhol (1976) és még néhány portré, valamint a K-Swiss edzőcipőm és New York az Ott voltam címlapjáról (1991) megszakítja a szexista képek áradatát. Ez azonban ne vezessen félre, ez a maximum 5 százalék csak arra való, hogy levegőt kapjunk, és hogy átvezessen az olyan képekhez, amelyek egyszerre aktok vagy szexi fotók és híres nők képmásai: Ornella Muti, Kim Basinger (mint szfinx), Caroline monacói hercegnő, Elisabeth Taylor (fekszik), Nastassja Kinski, Marlene Dietrich (baba) és egy férfi: James Tobac a Helmut Newton’s Illustrated 1. Sex and Power (Szex és hatalom,1987) kötetéből.

A Chanel, Yves Saint Laurent, Vogue, Versace stb. számára készített, többnyire nagy és színes divatfotók jó része kétségtelenül kitűnő képi gegeket tartalmaz (kísérletnek nem nevezném a biztos üzleti sikerrel kecsegtető ötletelést), és valóban funkcionális mivoltukban felvillanyozók, de persze közülük sem hiányoznak a sztereotip nő-képek (az eddigi repertoárt a „halott” vagy a „vamp” típusaival kiegészítve). Newton maga segít elképzelnünk, hogyan látta saját szerepét e fotóit illetően: a Dr. Phantasme címlapján (Helmut Newton Illustrated 4., 1994) Önarckép Hotel Royal Monceu címmel egy padlóra terített, hatalmas női aktot ábrázoló képen fekszik.

Cindy Sherman, Robert Mapplethorpe, Barbara Kruger, Vanessa Beecroft és Balla Vivienne fellépése után nehéz ezeket a képeket nem egy letűnt, abszurd világ maradványainak látni. A kritika kérdése nem az, hogy Helmut Newton jó fotós volt-e (az volt), hogy milyen klasszak és izgalmasak a képkivágatok (ha azok), és milyen bravúrral komponáltak a képek, vagy hogy laboránsai milyen ügyesen használták az ezüstbromidoldatot és a szelénfürdőt – mindez a fotósuli témája. Az sem kérdés, hogy szexista volt-e, vagy sem (az volt). Ha ő (ahogy egyszer mondta) feminista volt, én a dalai láma vagyok. Az viszont tény, hogy Helmut Newton gazdag sztárfényképész volt, ellenben furcsa, hogy a Szépművészeti Múzeum egy csepp energiát sem pazarol arra, hogy a „zseni” munkáit társadalmi-történelmi kontextusba helyezve mutassa be. Még H. N.-nak is volt annyi önreflexiója, hogy nem tartotta magát „fotóművésznek”; ahogy maga mondta: „példátlan sikerét nem a múzeumoknak, hanem a fogyasztói társadalomnak köszönhette” – ennyit hoznak tudtunkra az egyik falfeliraton. Helmut Newton megrendelői (vásárlói) óhajokat elégített ki kitűnő színvonalon. És ha azok szexisták voltak, akkor Newton fényképei is azok, mivel az ilyen igényeket híven szolgálják, újratermelik, és egyúttal gerjesztik is. (Megtekinthető július 14-ig.)

Tatai Erzsébet