James Turrell: Lebegés, 1983-1984 |
-- Vajon ugyanazt jelenti, ha a jelenkori művészet vonatkozásában hitről vagy szakralitásról beszélünk?
Tillmann J. A.: Nem. Vannak olyan művek, melyek az úgynevezett egyházi művészet körében tesznek kísérletet arra, hogy a keresztény ikonográfiát, jelképrendszert, tematikát használják fel, és ezzel valamiféle szentség aurájával vegyék körül magukat. A cél, hogy azok számára, akik ezeket rendelik, veszik, alkalmazzák, a mű efféle színezetet öltsön. És van a mai művészetnek egy olyan ága, ahol megjelenik valami olyasmi, ami nincsen benne a világban, vagy nem azzal a sűrűséggel van benne. A jó művészetben ez a nagyon különböző minőség jelenik meg.
Sturcz János: A szakrális és a hittel születő művészet két kategória, mert a hitből önmagában nem feltétlenül születik jó művészet.
-- Ezek szerint a szakrális egyenlő a jó művészettel? A szakralitás a kvalitás szinonimája volna?
S. J.: Ez nehéz kérdés, mert a kategóriák ezen a területen nem közelíthetők meg hétköznapi logikával vagy racionalitással. Léteznek művek, amelyek a kegyelem állapotában születtek, és képesek egy másik emberben is felkelteni a szakralitás érzetét. Olyan szellemi koncentrációt képviselnek, amely a szentség auráját sugározza. Ez nyilvánvalóan nem a mű témájából következik, és az sem feltétel, hogy a művész érzékelje, hogy alkotás közben a kegyelem állapotában részesült.
-- Az általatok képviselt álláspontok elfogadhatók teológiai vagy egyházi szemszögből?
S. J.: Azt hiszem, nem. A legnagyobb vitánk az egyház kötelékében vagy környezetében dolgozó művészettörténészekkel, elméleti emberekkel abban van, hogy szerintük csak azok a művek tekinthetők a szakrális művészet részének, amelyek megfelelnek a liturgikus szabályoknak. Mint szakralitásra nyitott művészettörténész vagy mint istenkereső ember azt mondhatom, hogy vannak olyan művek, amelyek ezektől a szempontoktól függetlenül is hordozzák ezt az értéket. Az én intuitív alapú elképzelésemben a művészi és a szellemi kvalitás egysége, egyféle transzcendens jelleg a meghatározó, mely az embert áthatja, és meditációra készteti. A jelenkori magyar színtéren számomra ilyen művészet Lovas Ilonáé, Türk Péteré vagy Schmal Károlyé, nemzetközi kulcsfigurája pedig James Turrell.
T. J. A.: Johann Baptist Metznek van egy rövid definíciója arról, hogy mi a vallás, s ez a megszakítás. Minden valamire való művészet szakadásállapotot hoz létre abban a kontinuumban, amiben egyébként vagyunk.
Az egyházművészet és a mai művészet problematikus viszonya a felvilágosodás korától áll fenn, amikor elkezdődött a kettő szétfejlődése, egy máig megállíthatatlannak tűnő folyamat. Az egyházi művészet, mely ezer éven át alkotó szerepet játszott az európai kulturális térben, azóta szubkulturalizálódik és hasad le a jelenről. A másik oldalon pedig a fejlődés modern vonulata külső kultikus források felé fordul: teozófia, Kelet, buddhizmus, mert a saját közegében ezek a szálak megszakadtak. A kecskeméti kiállításon is láthattuk, hogy ma, amikor meggyengült az ikonográfiai kánon, posztmodern módon kezdenek összecsúszni a legkülönbözőbb vallási szimbólumok, kulturális referenciák, és ezzel boldogan élnek is a művészek. Egyébként én óvatosabban bánnék a kegyelem fogalmával. Ennek számos intézményes változatát ismerjük, amelyet így neveznek, de ahol alig érezzük a nevezett erő működését. A rákészültség mellett különböző egyéni tényezőkön múlik a művészi erőfeszítés sikere. Egyszerre lenne túl bonyolult és túl könnyű azt mondani erre, hogy itt a kegyelem munkálkodott.
S. J.: Simone Weil megfogalmazásában a szakralitás: űr, amelybe Isten behatolhat, amelyet Isten kitölthet. A szakrális művészet feladata vagy lehetősége ennek az űrnek a megteremtése. Ez a zenében a csenddel kapcsolódik össze. A magyar kortárs vizuális művészetben nagyon kevesen vannak, akik figurális eszközökkel sikerrel alkalmazzák a hagyományos ikonográfiát. Leginkább Oláh Mátyásnál és Ganczaugh Miklósnál érzem ezt megvalósultnak. Akik igazán színvonalas transzcendens művészetet hoznak létre, zömmel absztrakt, pontosabban minimalista felfogásban dolgoznak. Ez a visszafogott hang nyilván védekezés az említett ikonográfiai nehézségekkel szemben, amelyek a hagyomány megszakadásából következnek. Ezért képtelenség egy laikus számára ma ikont festeni.
-- És hogy néz ki mindez gyakorlati, intézményes szinten? Hiszen nap mint nap kerülnek új tárgyak például a katolikus templomokba.
T. J. A.: Még ha a német nyelvterület kitűnő szakfolyóiratának, a Kunst und Kirchének az évfolyamait nézed is át, azt látod, hogy a vitathatatlanul magas színvonal ellenére másodlagos a mezőny. De távolról sincs olyan önfeledt giccs- és borzalomkaraktere, ami itt, a kelet-európai közegben látszik. Egyetértek abban, hogy ma az egyetlen nyitott út a minimalizmus irányába vezet. Egy építészeti példa jut eszembe: a Van der Laan bencés temploma a belgiumi Vaalsban. Egyszerű, letisztult beton- és téglaépítészet, ahol a berendezési tárgyak is egytől egyig az egyszerűség -- egyszerre modern és evangéliumi -- szellemében készültek.
S. J.: Itthon Nagy Tamás evangélikus templomainak berendezése is összhangban van az építészeti téralakítással.
T. J. A.: A liturgikus ének történetén érzékelhető kristálytisztán, hová jutott mára Nyugaton a gregoriánnal kezdődő történet -- ahogy egykor kollégám a Vigiliánál mondta volt --: a „takonyhúzó” népénekig. Miközben nagy kortárs zenék születtek/születnek (Messiaen, Gubajdulina, Arvo Pärt), amelyek nem kötődnek a liturgiához. Ugyanez érzékelhető a templomok tárgyi és képi kultúrájában is: leszakadás az európai fejlődésfolyamatról.
S. J.: Fordítva is mondhatjuk: a szekularizálódott művészet szakadt le az egyházról…
T. J. A.: A kettő elszakadt egymástól. De a szellem ott fú, ahol akar, és jelen is van ott, ahol kimagasló eredmények születnek -- de ez a legritkábban az egyházművészet.
S. J.: Ha általánosságban beszélünk szellemi teljesítményekről, akkor nem mondhatjuk, hogy az egyház oldalán nem születtek kimagasló értékek, az viszont valóban meglepő, hogy a képzőművészetek terén ebből alig jelentkezik valami. Szinte megmagyarázhatatlan: uralkodó ízlésként a XIX. század elejére jellemző biedermeier giccs újabb elemei élnek tovább.
-- A giccsnek egy másik, XX. század közepi változata is megtalálható az egyházművészetben, egyfajta szalonmodernizmus, egy hol organikus, hol geometrizáló félabsztrakció, a variabútorok formavilágát idéző „merészség”. Vajon ez miért elfogadhatóbb templomdekorációként, muráliaként, üvegablakként, mint a minimalizmus tisztázottsága? Vajon mi az az erő, amely ezt az ügyet holtponton tartja Magyarországon? Egyre több kitűnő művész akad, aki a nyilvánosság előtt is vállalja vallásosságát, és kifejezi a szándékát, hogy szívesen részt venne ilyen feladatok ellátásában.
S. J.: Az egyháziak ebből a szempontból a tudatlan világi laikus nézőpontjához hasonlóan ítélnek, és ezért utasítják el -- mint általában a hazai közgondolkodás --, amit kortárs művészeti értékként tarthatunk számon. Az egyház konzervativizmusára magyarázat lehet, hogy bizonyos értelemben kötelessége az intellektuális divatok óvatos kezelése. De biztos, hogy ez az „óvatosság” nálunk túlzott. Az egyházi hierarchia különböző fokán nagyon különböző nézetek élnek, az újra való nyitottságtól az új kezdeményezések teljes elutasításáig. Egyébként az általad említett „lebutított”, ellágyított modernizmus, a templomokban is látható szocmodern jelenti máig a magyar közízlés számára a befogadható „progressziót”.
-- A 2003-as grazi Himmelschwer című kiállításon ehhez képest a témánk szempontjából legaktuálisabb kortárs művészet jelent meg szakrális helyeken, működő templomokban, olyan munkák, melyek szűken vett, liturgikus szemszögből még blaszfémikusnak is tűnhettek. Persze más egy időszaki tárlat részeként néhány hétig templomban kiállítani, mint ott egy műtárgyat -- amely funkcionalitását tekintve mondjuk egy barokk oltárral egyenértékű -- végleg elhelyezni.
S. J.: Kiállításokra itthon is van példa: ezekből született a pannonhalmi apátság kortársgyűjteménye, ilyen a tihanyi rendház évtizedek óta folyó tárlatsorozata vagy a sárospataki református templom galériája.
T. J. A.: Azt mondtad, hogy a látás kultúrájában ugyanaz van a templomon kívül, mint belül. Történeti tény a kultusz és a kultúra közös eredete és kölcsönös megtermékenyítő ereje. A kapcsolat újkori leépülése mindkét „fél” esetében fokozódó kiüresedéssel járt. Nyugatabbra ez inkább evidencia, mint itt, ahol az idők összecsúszása folytán sokan úgy tesznek, mintha mi sem történt volna az elmúlt 100-200 év során. És ehhez a tarka posztmodern tetszőlegesség még igazolást is kínál.
(Műértő, 2005. május)