Ha valaki arra számított Paul McCarney budapesti koncertjén az Arénában, hogy valamiféle nosztalgikus egyveleget kap a korai Beatles-slágerekből, amelyet a tábortüzek mellett a gitározni tudó osztálytársak is le tudtak nyomni valahogy annak idején, alaposan tévedett. A műsorhoz sokkal inkább a „Beatles balladák” vagy „A lírai McCartney” cím illenék, hiszen az Eleanor Rigby, a Michelle, a She’s Leaving Home, a Here There And Everywhere vagy éppen a Blackbird-hangulat sokkal inkább jellemző volt, mint a jóval zajosabb Lady Madonna. (A nem nevet jelölő dalok magyar címei – ha már P.M. is több tucatnyi mondatot elmondott magyarul a koncerten, köztük ilyen bonyolultakat is, mint: a következő dalt a feleségemnek ajánlom, vagy: szeretném bemutatni fantasztikus dobosunkat, Abe Laborielt – Elment otthonról, Itt, ott, mindenütt, Feketerigó).
A dupla Fehér album, a Let It Be (Hadd legyen) és az Abbey Road legismertebb dalain kívül olyan, rádiókban ritkán, újabban pedig soha nem játszott dalok is elhangzottak, mint a The Fool On The Hill, a Getting Better vagy a Carry That Weight. Ez utóbbi egyébként harminc éve Moszkvában is megjelent, csak éppen a gyanútlan vásárló nem tudta, hogy Beatles-lemez tart a kezében, mert előadóként mindössze azt írták rá: Vokalno-insztrumentálnij anszambl. Azaz, énekes-zenei együttes… S miután ciril betűkkel tették, P.M. ezt a jogsértést aligha rója föl nekik; bár a Back In The USSR alatt vetített szovjet snittek önmagukban is elrettentő csapást jelentenek a megszűnt világbirodalomra, utólag is.
Páratlan szerencséje van a második világháború utáni baby boom éveiben született s a valamelyest későbbi Ratkó-korosztálynak a rockzenészeivel, és viszont. Együtt öregednek, s a ma is zenészként működő fazonokhoz váltig hű a közönségük. És – legalábbis a Budapest Arénában rendezett koncert tapasztalata alapján – fizetőképes is… Az egykor „nagy generációként” emlegetett rockerek ha máskor nem, legalább idősebb éveikben valamennyi kedvencüket élőben is láthatták-láthatják Budapesten vagy valahol a Kárpát-medencében, a Rolling Stonestól a Pink Floydig, a fél Led Zeppelintől a Colosseumig. (És megint jön a Yes!)
A P.M.-koncert és a három évvel ezelőtti, Népstadionban tartott Illés-Omega-Metró show közönsége, átlagéletkorát tekintve, közel azonos: ötven körüli. Tíz év múlva pedig hatvan körüli lesz. Ami viszont jelentős különbség, az az, hogy P.M. láthatóan sokkal jobban bízik saját magában és szerzeményeiben, mint a hazai mezőny. Az Omegának fontosabb a Petróleumlámpa, mint az elfeledett Halott virágok, az Illésnek a Kéglidal a Téli álomnál, Koncz Zsuzsának a Ha én rózsa volnék a Hajnali lánynál – s a lista tetszés szerint bővíthető. Mintha valamennyien félnének az annak idején a Rádióban (akkor még egy volt csak belőle, a Magyar) is ritkábban játszott dalok műsorra tűzésétől. Vagy tán bizonytalanok, nem züllött-e le időközben a közönségük ízlése? Bár az Aréna nyitóbuliján a Republic-Bródy showban és Koncz Erkel színházban tartott koncertjén is a legnagyobb sikere a Micimackónak volt… az előbbi helyszínen ezrek, az utóbbin százak zikzikeltek együtt az előadókkal.
Paul McCarneyval legalább a Hey Jude-ot énekelték együtt. De nagyon együtt.
A dupla Fehér album, a Let It Be (Hadd legyen) és az Abbey Road legismertebb dalain kívül olyan, rádiókban ritkán, újabban pedig soha nem játszott dalok is elhangzottak, mint a The Fool On The Hill, a Getting Better vagy a Carry That Weight. Ez utóbbi egyébként harminc éve Moszkvában is megjelent, csak éppen a gyanútlan vásárló nem tudta, hogy Beatles-lemez tart a kezében, mert előadóként mindössze azt írták rá: Vokalno-insztrumentálnij anszambl. Azaz, énekes-zenei együttes… S miután ciril betűkkel tették, P.M. ezt a jogsértést aligha rója föl nekik; bár a Back In The USSR alatt vetített szovjet snittek önmagukban is elrettentő csapást jelentenek a megszűnt világbirodalomra, utólag is.
Páratlan szerencséje van a második világháború utáni baby boom éveiben született s a valamelyest későbbi Ratkó-korosztálynak a rockzenészeivel, és viszont. Együtt öregednek, s a ma is zenészként működő fazonokhoz váltig hű a közönségük. És – legalábbis a Budapest Arénában rendezett koncert tapasztalata alapján – fizetőképes is… Az egykor „nagy generációként” emlegetett rockerek ha máskor nem, legalább idősebb éveikben valamennyi kedvencüket élőben is láthatták-láthatják Budapesten vagy valahol a Kárpát-medencében, a Rolling Stonestól a Pink Floydig, a fél Led Zeppelintől a Colosseumig. (És megint jön a Yes!)
A P.M.-koncert és a három évvel ezelőtti, Népstadionban tartott Illés-Omega-Metró show közönsége, átlagéletkorát tekintve, közel azonos: ötven körüli. Tíz év múlva pedig hatvan körüli lesz. Ami viszont jelentős különbség, az az, hogy P.M. láthatóan sokkal jobban bízik saját magában és szerzeményeiben, mint a hazai mezőny. Az Omegának fontosabb a Petróleumlámpa, mint az elfeledett Halott virágok, az Illésnek a Kéglidal a Téli álomnál, Koncz Zsuzsának a Ha én rózsa volnék a Hajnali lánynál – s a lista tetszés szerint bővíthető. Mintha valamennyien félnének az annak idején a Rádióban (akkor még egy volt csak belőle, a Magyar) is ritkábban játszott dalok műsorra tűzésétől. Vagy tán bizonytalanok, nem züllött-e le időközben a közönségük ízlése? Bár az Aréna nyitóbuliján a Republic-Bródy showban és Koncz Erkel színházban tartott koncertjén is a legnagyobb sikere a Micimackónak volt… az előbbi helyszínen ezrek, az utóbbin százak zikzikeltek együtt az előadókkal.
Paul McCarneyval legalább a Hey Jude-ot énekelték együtt. De nagyon együtt.