A társadalmi konszenzust tisztító vitáknak (kritikáknak és önkritikáknak) kellene megelőznie. Mint ahogyan Németországban történt, ahol az antiszemitizmust ma a közélet minden – bal- és jobboldali – képviselője egyaránt kategorikusan elítéli.
A hisztéria, ezt Sigmund Freud már száz éve megmondta, elfojtott trauma tünete. Ezt nagyon sokan tudják, de sokan ezt a tudásukat is elfojtják. A kollektív hisztériák, amikor nem valamely személy, hanem egy tömeg őrjöng – például nemrég a Tilos nevű szabad rádió betiltását követelő tüntetők, akik olyan jelszavakat is skandálva, mint „Mocskos zsidók, menjetek haza Izraelbe!” vagy „Takarodjatok! Ria-Ria! Hungá-ria!”, egészen az antiszemita lincshangulatig jutottak el – elfojtott kollektív traumák tünetei.
A Tilos rádióban karácsony este – a „Jobbik” nevű jobboldali mozgalom adventi fakeresztállítási buzgalmát bíráló kontextusban – elhangzott a „kiirtanám az összes keresztényt” mondat. Vajon normálisnak tekinthető reakció-e, ha egy szabad rádióban szabadon elhangzott, bármilyen ostoba, akkor is csak egy marginális magánember egyetlen mondata nyomán előbb szinte percenként tiltakoznak polgári körök, politikusok, újságírók, keresztény egyházi vezetők, majd utcai tüntetésen követelik mind hisztérikusabban előbb a „keresztényellenes” rádió, később pedig már „a többséget sanyargató kisebbség” megbüntetését? Helyénvaló reakció-e, ha e tüntetésen egyesek Izrael Állam zászlaját elégetik, mások sárga kereszteket tűznek a mellükre, hat évtizeddel a sárga csillagok után? S vajon helyénvaló reakciónak tekinthető-e, avagy inkább szőnyeg alá söprőnek, elfojtónak, s így későbbi időzített hisztéria-bombákat elhelyezőnek minősíthető-e, hogy noha a magyar közélet fő szereplői éppolyan gyorsasággal ítélték el a zászlóégetést, mint a december 24-i keresztényirtós mondatot, az antiszemita hisztériakeltéstől ezúttal sem érezték fontosnak külön is elhatárolódni?
Pedig a Kinizsi utcai tüntetés nem volt egyedülálló. Sajtótermékekből, rádió- és tévéműsorokból, az internetről és – a 2002-es parlamenti választás két fordulója közötti időszak óta pedig egyre inkább az utcáról is ordas eszmék zúdulnak ránk; terjed az antiszemitizmus, a rasszizmus, az idegengyűlölet, sőt általában a gyűlölet. Nem könnyíti meg a tisztánlátást, hogy számos nyugat-európai országban szintén népszerűsödik az antiszemitizmus, mivel az egy kicsit másmilyen, mint az itthoni. A Nyugat-Európában élő sok milliós muszlim közösség köreiben tapasztalható Izrael-ellenesség voltaképpen nem is antiszemitizmus (a palesztinai arabok maguk is sémik, szemiták), hanem a palesztinokkal vállalt szolidaritás, az ő haragjuk nem a zsidók, hanem Izrael Állam ellen irányul. No, persze az eszmék keverednek: egy hírhedt, korábban jószerivel csak Európában ismert röpiratot, A Cion bölcseinek jegyzőkönyveit arabul és perzsául is terjesztik, a Kinizsi utcai tüntetésen pedig „Palesztina, Palesztina” – skandálta a tömeg.
A magyar jobboldal vezére, Orbán Viktor levelet írt a polgári köröknek, oly módon határolódva el – nem a pogromhangulatú tüntetéstől, sem annak jelszavaitól, csupán az izraeli zászló elégetésétől, hogy azt egyrészt „a vasárnapi tüntetést követően, jóval annak befejezése után” történtnek, másrészt „szándékos és aljas provokációnak” minősítette. Boross Péter, a mérsékelt magyar jobboldal képviselője is a zászlóégetést tekintette megengedhetetlennek – igaz, ő kimondta: „Auschwitz után”.
Amikor a holokauszt traumájának irodalmi feldolgozásáért Kertész Imrének ítélték a 2002. évi irodalmi Nobel-díjat, az író elmondta, szívesen él Berlinben, ahol a németek már átmentek egy társadalmi vitán és történelmi önmarcangoláson, míg nálunk a közvélemény még mindig nem vesz tudomást „a szekrényben rejlő csontvázról”. Nálunk mintha még nem sikerült volna szembenézni a magyarországi zsidóság elpusztításában való nemzeti felelősség mértékével - legalábbis nem sikerült értelmezni, kibeszélni azt. Magyarországon a közbeszéd nemcsak azokról a traumákról nem beszél, amelyek a lelkekben fájnak: a hatszázezer magyar zsidó kiirtásáról, kétszázezer magyar katona halálba küldéséről, hanem arról sem beszél, hogy nem beszél róluk: nem témája a mindennapok dialógusainak, hogy Auschwitz és a Don-Kanyar óta máig sok szülő titkolja el gyermekei elől saját származásukat, próbálja a múltra a feledés fátylát borítani. Érthető, ha az sem szívesen emlékszik vissza a múltra, akinek rokonait a Dunába lőtték, s az sem, akinek a rokonai a Dunába lőttek másokat.
Ha a lelkesedés mértékét nézve nem is, méreteinél s a társadalomba való integrálódásának fokánál fogva a német antiszemitizmus a nyilasokét is felülmúlta. Németország nagyon mélyről indult. Hitler készséges hóhérai című könyvében Daniel Goldhagen történész úgy jellemzi a korabeli német átlagembert, mint akit „rasszista, démonikus antiszemitizmus” kerített hatalmába.
Auschwitz és Németország felszabadulása után azonban alapvetően megváltozott a helyzet. Igaz, a történelmi felelősségvállalás csak évtizedes lappangási idő után indult meg. 1970-ben, abban az évben, amikor Willy Brandt kancellár jelképesen térdet hajtott a varsói gettó emlékműve előtt, a német nép nevében, a német könyvkiadók nagy része az iskolai atlaszokat még úgy nyomta, hogy az NDK-hoz, illetve Lengyelországhoz tartozó, egykor birodalmi német területekre csíkozással rásatírozta a nagynémet területi igényeket. Csak ezután indult meg a Historikerstreit, a híres történészvita, amelynek során a német értelmiség évtizedeken át egyre elmélyültebb dialógust folytatott saját, valóban szégyenletes múltjáról.
Persze a német lakosság egy része – Werner Bergmann és Rainer Erb német szociológusok tíz éve készült felmérése szerint – anonim kérdezési helyzetben avagy magánbeszélgetések során ma is félreérthetetlen antiszemita érzéseket árul el, nyilvánosan azonban ezt többnyire nem teszi, „mivel mind a média, mind a tekintélyes közéleti személyiségek, továbbá a nevelési intézmények a pártok, az egyházak stb. egybehangzóan elítélik és elutasítják az antiszemita attitűdöket”. Vajon miért nem alakult ki nálunk is olyan közhangulat, ahol szégyellni kell, ha valaki antiszemita?
A hisztéria, ezt Sigmund Freud már száz éve megmondta, elfojtott trauma tünete. Ezt nagyon sokan tudják, de sokan ezt a tudásukat is elfojtják. A kollektív hisztériák, amikor nem valamely személy, hanem egy tömeg őrjöng – például nemrég a Tilos nevű szabad rádió betiltását követelő tüntetők, akik olyan jelszavakat is skandálva, mint „Mocskos zsidók, menjetek haza Izraelbe!” vagy „Takarodjatok! Ria-Ria! Hungá-ria!”, egészen az antiszemita lincshangulatig jutottak el – elfojtott kollektív traumák tünetei.
A Tilos rádióban karácsony este – a „Jobbik” nevű jobboldali mozgalom adventi fakeresztállítási buzgalmát bíráló kontextusban – elhangzott a „kiirtanám az összes keresztényt” mondat. Vajon normálisnak tekinthető reakció-e, ha egy szabad rádióban szabadon elhangzott, bármilyen ostoba, akkor is csak egy marginális magánember egyetlen mondata nyomán előbb szinte percenként tiltakoznak polgári körök, politikusok, újságírók, keresztény egyházi vezetők, majd utcai tüntetésen követelik mind hisztérikusabban előbb a „keresztényellenes” rádió, később pedig már „a többséget sanyargató kisebbség” megbüntetését? Helyénvaló reakció-e, ha e tüntetésen egyesek Izrael Állam zászlaját elégetik, mások sárga kereszteket tűznek a mellükre, hat évtizeddel a sárga csillagok után? S vajon helyénvaló reakciónak tekinthető-e, avagy inkább szőnyeg alá söprőnek, elfojtónak, s így későbbi időzített hisztéria-bombákat elhelyezőnek minősíthető-e, hogy noha a magyar közélet fő szereplői éppolyan gyorsasággal ítélték el a zászlóégetést, mint a december 24-i keresztényirtós mondatot, az antiszemita hisztériakeltéstől ezúttal sem érezték fontosnak külön is elhatárolódni?
Pedig a Kinizsi utcai tüntetés nem volt egyedülálló. Sajtótermékekből, rádió- és tévéműsorokból, az internetről és – a 2002-es parlamenti választás két fordulója közötti időszak óta pedig egyre inkább az utcáról is ordas eszmék zúdulnak ránk; terjed az antiszemitizmus, a rasszizmus, az idegengyűlölet, sőt általában a gyűlölet. Nem könnyíti meg a tisztánlátást, hogy számos nyugat-európai országban szintén népszerűsödik az antiszemitizmus, mivel az egy kicsit másmilyen, mint az itthoni. A Nyugat-Európában élő sok milliós muszlim közösség köreiben tapasztalható Izrael-ellenesség voltaképpen nem is antiszemitizmus (a palesztinai arabok maguk is sémik, szemiták), hanem a palesztinokkal vállalt szolidaritás, az ő haragjuk nem a zsidók, hanem Izrael Állam ellen irányul. No, persze az eszmék keverednek: egy hírhedt, korábban jószerivel csak Európában ismert röpiratot, A Cion bölcseinek jegyzőkönyveit arabul és perzsául is terjesztik, a Kinizsi utcai tüntetésen pedig „Palesztina, Palesztina” – skandálta a tömeg.
A magyar jobboldal vezére, Orbán Viktor levelet írt a polgári köröknek, oly módon határolódva el – nem a pogromhangulatú tüntetéstől, sem annak jelszavaitól, csupán az izraeli zászló elégetésétől, hogy azt egyrészt „a vasárnapi tüntetést követően, jóval annak befejezése után” történtnek, másrészt „szándékos és aljas provokációnak” minősítette. Boross Péter, a mérsékelt magyar jobboldal képviselője is a zászlóégetést tekintette megengedhetetlennek – igaz, ő kimondta: „Auschwitz után”.
Amikor a holokauszt traumájának irodalmi feldolgozásáért Kertész Imrének ítélték a 2002. évi irodalmi Nobel-díjat, az író elmondta, szívesen él Berlinben, ahol a németek már átmentek egy társadalmi vitán és történelmi önmarcangoláson, míg nálunk a közvélemény még mindig nem vesz tudomást „a szekrényben rejlő csontvázról”. Nálunk mintha még nem sikerült volna szembenézni a magyarországi zsidóság elpusztításában való nemzeti felelősség mértékével - legalábbis nem sikerült értelmezni, kibeszélni azt. Magyarországon a közbeszéd nemcsak azokról a traumákról nem beszél, amelyek a lelkekben fájnak: a hatszázezer magyar zsidó kiirtásáról, kétszázezer magyar katona halálba küldéséről, hanem arról sem beszél, hogy nem beszél róluk: nem témája a mindennapok dialógusainak, hogy Auschwitz és a Don-Kanyar óta máig sok szülő titkolja el gyermekei elől saját származásukat, próbálja a múltra a feledés fátylát borítani. Érthető, ha az sem szívesen emlékszik vissza a múltra, akinek rokonait a Dunába lőtték, s az sem, akinek a rokonai a Dunába lőttek másokat.
Ha a lelkesedés mértékét nézve nem is, méreteinél s a társadalomba való integrálódásának fokánál fogva a német antiszemitizmus a nyilasokét is felülmúlta. Németország nagyon mélyről indult. Hitler készséges hóhérai című könyvében Daniel Goldhagen történész úgy jellemzi a korabeli német átlagembert, mint akit „rasszista, démonikus antiszemitizmus” kerített hatalmába.
Auschwitz és Németország felszabadulása után azonban alapvetően megváltozott a helyzet. Igaz, a történelmi felelősségvállalás csak évtizedes lappangási idő után indult meg. 1970-ben, abban az évben, amikor Willy Brandt kancellár jelképesen térdet hajtott a varsói gettó emlékműve előtt, a német nép nevében, a német könyvkiadók nagy része az iskolai atlaszokat még úgy nyomta, hogy az NDK-hoz, illetve Lengyelországhoz tartozó, egykor birodalmi német területekre csíkozással rásatírozta a nagynémet területi igényeket. Csak ezután indult meg a Historikerstreit, a híres történészvita, amelynek során a német értelmiség évtizedeken át egyre elmélyültebb dialógust folytatott saját, valóban szégyenletes múltjáról.
Persze a német lakosság egy része – Werner Bergmann és Rainer Erb német szociológusok tíz éve készült felmérése szerint – anonim kérdezési helyzetben avagy magánbeszélgetések során ma is félreérthetetlen antiszemita érzéseket árul el, nyilvánosan azonban ezt többnyire nem teszi, „mivel mind a média, mind a tekintélyes közéleti személyiségek, továbbá a nevelési intézmények a pártok, az egyházak stb. egybehangzóan elítélik és elutasítják az antiszemita attitűdöket”. Vajon miért nem alakult ki nálunk is olyan közhangulat, ahol szégyellni kell, ha valaki antiszemita?