Hogyan veszítsük el a választásokat?

2002 Millenáris Park. A vereség könnyei © Fazekas István

A magyar politikai kultúra sajátossága, hogy a választásokat követően a kormánypártok értetlenül fogadják vereségüket. Pedig a kormányok sorsszerű leváltása mögött egyebek mellett szerepet játszhat a modern politikai rendszerek kevés törvényszerűségeinek egyike: a parlamenti váltógazdaság is.
„Az ellenzék, alkotmányos értelemben persze, nem osztja meg hatalmat a kormánytöbbséggel, de bármelyik pillanatban, legkésőbb a soron következő választáson visszatérhet a hatalomba, s ez a kilátás jelentős mérséklő hatást gyakorol a kormányra ” – véli Pierre Manent Politikai filozófia felnőtteknek című könyvében. Erről mintha a magyar kormányerők rendszeresen megfeledkeznének, és a „jelentős mérséklő hatás” nálunk általában se nem jelentős, se nem mérséklő. Hanem éppen hogy az uralgó erők többnyire úgy tesznek, mintha hatalmuk az égiektől eredne, és bukásukkal bekövetkezne a lokális Armageddon.

A kormányon lévők ettől persze még álmodozhatnak a ciklus túléléséről, és sok mindent elkövethetnek azért, hogy hatalmon maradjanak. (Például jól kormányozhatnak.) És valóban számos példát láthatunk arra erős demokráciákban, hogy a társadalom újra bizalmat szavaz a kormányon lévőknek. És már Kelet-Európában is előfordult (például Szlovéniában vagy Szlovákiában), hogy a választást a kormánypártok nyerték meg, de nálunk (és például Lengyelországban) a politikai inga eddig oda-visszajárt, és kútba estek a túlélési tervek.

Azért a parlamenti váltógazdaság csak megszorításokkal hasonlítható a fizikai törvényekhez: a kormányok bukása bizonyosan bekövetkezik, csak azt nem tudni, hogy mikor.

Magyarországon eddig egyetlen parlamenti ciklusra voltak hitelesítve a kormányok. Hagyományos demokráciákban a szavazatok 10–15 százalékpontos elmozdulása „földrengésszerű” kormánybuktatásokhoz vezet. A demokratikus magyar parlamenti választások másfél évtizedes története a politikai táborok folyamatos megszilárdulásaként is értelmezhető. Egyre kisebb a „dezertáló választók” aránya, így a verseny egyre szorosabb és kíméletlenebb lett.

A rendszerváltás idején konszenzus volt abban, hogy a parlamenti váltógazdaság a demokrácia értékes vívmánya. Magyarországon 1990 előtt ugyanis parlamentáris választásokon még sohasem váltottak le kormányt. A szocialistáknak és a velük együtt kormányzó, de a Horn Gyuláék által is gyengített SZDSZ-nek a választóknak ajánlott kínálata 1998-ban annyi volt, hogy „tartsuk a helyes irányt”. A 2002-es kampányban a Fidesz-vezetők pedig arról beszéltek, hogy a rendszerváltás akkor zárulna le végérvényesen és diadalmasan, hogyha a kormányon lévők még négy évet kapnának, hogy terveiket („álmaikat”) megvalósíthassák.

1. tábla. Indexek, amik jó, ha nőnek

		Egy főre jutó reáljövedelem*	Nyugdíjak reálértéke*	Egy főre jutó fogyasztás*	Foglalkoztatottak száma	Bruttó hazai termék (GDP)*
Antall-kormány	1990	100	100	100	100**	100
	1993. X–XI.	90	85	92	74	85
Horn-kormány	1994. VI.	100	100	100	100	100
	1997. X–XI.	95	82	92	86	107
Orbán-kormány	1998. VI.	100	100	100	100	100
	2001. X–XI.	111	112	118	107	114

Forrás: KSH
*Éves, év végi adatok
**1990 decemberében

Arra kérdésre, mint hogy miért szavazunk erre vagy arra a pártra, nehéz egyszerű választ adni. Bölcsen csak annyit mondhatunk: a rendkívül sokrétű döntési folyamat eredménye lesz majd a jelölt neve mellé rótt kereszt. Még ha az éppen szavazó egyént kérdezzük is meg, többnyire ő se tud egzakt választ adni arra, hogy miért is döntött úgy, ahogy. („Csak”, „hát nyilvánvaló”, „lehetett volna másképp?”) Hát még a teljes választói közönség esetében, ahol olyan sokféle egyéniséget ér számtalan hatás, hogy nincs az a választási szakértő, aki – akár már az eredmények birtokában (!) – meg tudná mondani pontosan, mi történt.

Azért nem kell a tökéletes sötétségben tapogatózni, a pártok általában az ún. mediánszavazóra kíváncsiak, a kormányzás során és a kampányban is az ő gusztusát lesik. Márpedig a mediánszavazónál a véletlenek, a kampányok, az érzelmi benyomások vagy családi-közösségi tradíciók mellett mégiscsak szerepet kapnak az észszerű indokok is.

A mediánszavazó mérlegre teszi a kormányzati ciklus eredményeit – többnyire a saját és környezete élethelyzetében bekövetkezett változások alapján. Megvizsgálja, hogy gazdagodott-e, könnyebb-e a sorsa, jobbak-e a lehetőségei, mint korábban. Tulajdonképpen ugyanazt csinálja, mint a statisztikusok, „indexál”, összeveti a megelőző időszakot a mostanival. Noha, talán már ő is tudja, hogy a piacgazdaságban és demokráciában a legtöbb dologról nem a kormány tehet, de nem nagyon van más hatékony eszköze arra, hogy kifejezze véleményét helyzetéről és korszakáról, mint hogy a parlamenti választáson elmegy szavazni, és leváltja vagy a helyén hagyja a kormányt.

2. tábla. Indexek, amik rosszak, ha nőnek

		Infláció	Munkanélküliek száma	Külső államadósság
Antall-kormány	1990	100	100	100
	1993. X–XI.	213	811	107
Horn-kormány	1994. VI.	100	100	100
	1997. X–XI.	201	82	93
Orbán-kormány	1998. VI.	100	100	100
	2001. X–XI.	135	71	149

Forrás: KSH


Eddig három kormányváltást éltünk meg, az elsőnél nem sokakat érhetett váratlanul a kabinet bukása, a másodiknál és harmadiknál más volt a helyzet, ott nem csak a kormányerők hívei de nagyon sokan az ellenzék táborából is azt hitték, hogy a kormánykoalíciók megtarthatják a hatalmat.

Az alábbi összeállítás a választásokat megelőző félév történéseit és találgatásait eleveníti fel.

Listás eredmények 1990-ben

Az Antall József vezette MDF az 1990-es választáson legyőzte legnagyobb ellenzéki vetélytársát, az SZDSZ-t, de hiába kedvez a magyar választási rendszer a győzteseknek, egyedül nem volt képes kormányt alakítani, így koalícióra kellett lépnie „természetes” szövetségeseivel, a kisgazdákkal és a kereszténydemokratákkal. A taxisblokád és a kormányerők számára sikertelen önkormányzati választások hamar világossá tették, hogy a közvélemény túl sokat vár a lerongyolódott ország irányítását átvevő garnitúrától, amelynek ő képtelen eleget tenni. A szükségszerű transzformációs válságjelenségek (a tömeges munkanélküliség, a GDP és az életszínvonal csökkenése, az elszabaduló infláció, a jóléti juttatások megnyirbálása) mellett Antallék is számos hibát követtek el. Ezek közül a legjelentősebbek: maguk ellen hangolták a sajtót, illetve a táborukon belül túl nagy teret engedtek a két világháború közötti időszakkal kapcsolatos nosztalgiákat kergetőknek és a modernizációellenes erőknek.

Nem 1993 utolsó negyedében pecsételődött meg a sorsa, de akkor vált visszavonhatatlanná az MDF bukása. Antallnak addigra ugyan sikerült leszalámizni pártbéli vetélytársát Csurka Istvánt és a vele szövetséges radikálisokat, illetve korábban megszabadult Torgyán Józseftől is, ennek azonban az volt az ára, hogy a kormány biztos parlamenti többsége minimálisra csökkent.

1993 vége - Medián

A mindinkább elhatalmasodó halálos betegsége (non-Hodgkin lymphoma) Antallt ekkor már képtelenné tette a kormányzásra, és október elején – ideiglenesen” – átadta a kabinet irányítását Boross Péternek, aki nem volt sem elég ismert, sem elég népszerű, és alig 14 hónapja volt az MDF tagja.

1993 vége - Szonda Ipsos

A kormányos nélkül maradt pártban megindultak az utódlási harcok (amely majd a következő ciklusban a párt parlamenti frakciójának kettészakadásához és az MDF kispárttá válásához vezetett). Felújították a már elcsitulni látszó médiaháborút – utolsó rohamot indítotva az akkor még monopólium köztévé és közrádió bevételére. Az MDF ügyvezető elnöksége javaslatot tett az 1994-es tavaszi parlamenti választások elhalasztására, Boross belügyminiszter az önkormányzati képviselők mandátumának meghosszabbítását indítványozta, megszületett a terv az ügyészség a kormány alá rendelésére, a kabinet pereket indított kíméletlen kritikusaival (Eörsi Mátyással, Lengyel Lászlóval) szemben. Eközben jöttek a rossz gazdasági-pénzügyi hírek: az exportbevétel az 1992-es érték egynegyedével csökkent (ezen belül a mezőgazdaságé több mint egyharmadával), az ipar bruttó termelése az 1989-es szintnek a 70 százalékára csappant, az 1994-es „választási” költségvetésben a kiadások egynegyede mögött nem állt bevétel.

Listás eredemények 1994-ben

Az MDF-nek és szövetségeseinek 1990 őszétől kisebb volt a népszerűsége, mint az ellenzéki vetélytársaié. Eleinte az SZDSZ tűnt az elsőszámú váltópártjának, hogy aztán majd két éven át a Fidesz legyen a legnépszerűbb magyar párt. Az országos társadalombiztosítási önkormányzati választás (1993. május 21.), amely az állampárti SZOT utódszervezetének, az MSZOSZ-nek az abszolút fölényét hozták, már előrevetítette, hogy az MDF-et nem valamelyik egykori ellenzéki párt, hanem az MSZP fogja váltani. Ehhez jött még a Fidesz és az MDF közös nyári székházügye, a Fodor Gábor és Orbán Viktor közötti viszály, valamint a Fidesz gazdasági és politikai "félfordulata". Így a közvélemény fokozatosan dobta a Fideszt, és egymásra találtak a kevesebb ideológiát, több „szakmaiságot” és nyugalmat ígérő, a kádári nosztalgiákat is meglovagoló Horn Gyula vezette MSZP-vel.

A közvélemény-kutatók 1993 végén 10-11 százalékos népszerűséget mértek az MDF-nél, amely nagyjából megegyezik az 1994 tavaszán szerzett 11,7 százalékkal. Ráadásul az MDF biztosan a többi párt közül csak a KDNP-re számíthatott, amellyel együtt sem érték el a 20 százalékot. Az MSZP, a Fidesz és az SZDSZ közösen 60–65 percentet remélhetett 1993 őszén. És ez is bejött tavasszal. Azzal a nem jelentéktelen különbséggel, hogy a Fidesz kb. 25 százaléka 7-re olvadt le, és az év végi potenciális Fidesz-szavazók többségét az MSZP és az SZDSZ édesgette magához.

© Fazekas István

A Horn Gyula vezette MSZP–SZDSZ-kormánynak – szemben az Antall- és Boross-kormányokkal – megvolt az esélye, hogy hatalmon maradjon. Igaz ugyan, hogy 1995-ben és 1996-ban a lakosság jelentős életszínvonal-zuhanást volt kénytelen elviselni, alaposan csökkent a jövedelmek és nyugdíjak reálértéke, illetve a fogyasztás is, de éppen 1997-ben már kezdett valami megmutatkozni, az összes makrogazdasági mutató jóval jobb, mint egy vagy két éve, igaz, a legtöbb még nem érte el az előző kormány utolsó teljes évének mértékét.

A Horn-kormányt nem a "népnyúzó" Bokros-csomag buktatta meg, bár az egyik fontos faktora volt hasra esésének. Legalább ekkora szerepet játszott azonban a pártokhoz kötődő korrupció, a közbiztonság romlása és a vízlépcsőügy.

Korrupciós ügyek az előző ciklusban is voltak, de Horn Gyula miniszterelnöksége alatt robbantak ki a fiatal demokrácia első jelentős, közfelháborodást kiváltó botrányai. Közülük is a legismertebb a még 1996-ra datálható Tocsik-ügy. A Bokros-csomag bírálata és ennek a skandalumnak a felderítése hozta vissza az 1994-ben még romokban lévő Orbán Viktor és a Fidesz nyerési esélyeit. 1997 utolsó hónapjaiba indulnak meg – és ma is tartanak még – a vagyonügynökség által kifizetett sikerdíjak miatti perek. A szálak közvetlenül a kormánypártokhoz vezettek.

Az emberek egyébként sem túl nagy biztonságérzetét az 1998 tavaszi robbantássorozat roncsolta tovább. Ebből 1997 végén még kevés látszott. Kuncze Gábor belügyminiszternek mindenestre kellemetlen napokat szereztek a jogellenesen tartott METÉSZ-tüntetés szétzavarása miatti bírálatok.

1997 vége - Medián

Erre az időszakra esett a hágai vízlépcsőítélet, amely a magyar várakozásokkal ellentétben a legtöbb vitás kérdésben a szlovák félnek adott igazat. Az októberben kormánymegbízatást kapó Nemcsók János államtitkár újabb vízlépcső-építési tervei pedig a rendszerváltás egyik tabuját („márpedig nem kell dunai erőmű”) sértették meg. Olyannyira, hogy a választás előtt nem sokkal a vízlépcsőellenes tüntetésen majd együtt menetelnek az egykori demokratikus ellenzék és a szélsőjobb prominensei is.

1997 vége - Szonda Ipsos

Nem jött ki jól a Horn-kormány a különben sikeres NATO-népszavazásból sem. A 85 százalékos támogatottság nem feledtette, hogy a részvétel nem érte el az 50 százalékot, és csak egy 108 nappal korábbi törvénymódosítás biztosította a referendum érvényességét.

A kormány mezőgazdasági modernizációs elképzelései is megbuktak az érdekképviseletek és az ellenzéki pártok ellenállása miatt.

Ekkor indultak meg a kereskedelmi tévék, és Horn Gyula kormányfő egykori tanácsadója, az ORTT-t vezető Révész T. Mihály segítségével elérte, hogy a neki kedves két társaság jusson földi frekvenciához. A kereskedelmi televíziók ekkor még korántsem kaptak akkora szerepet a politikai vetélkedésben, mint később, de a pártok hamar felfedezték a bennük rejlő lehetőségeket.

Listás eredmények 1998-ban

Az MSZP 1997 végére visszakapaszkodott az 1994-es választások támogatási szintjére, minden harmadik választó rá szavazott volna, az SZDSZ is 10 százalék körül állt, egy jó kampánnyal nem tűnt tehát lehetetlennek az újabb győzelem. Egészen az első forduló eredményhirdetéséig a kormánypárti politikusok bíztak is magukban.

Csakhogy a Fidesz ekkorra már a legnagyobb ellenzéki pártnak számított, és Orbán rájött arra, hogy a széttagolt jobboldalt össze kell fogni. Ebben az időszakban állapodott meg az MDF-fel 63 közös egyéni képviselőjelölt indításában. A kisgazdákon belül pedig megindult egy „profiltisztítási” folyamat, Torgyán József a Csurka felé tájékozódó G. Nagyné Maczó Ágnest marginalizálta, és az egykor „patakvérező, féregirtózó” kisgazda vezér egyre mérsékeltebb hangot ütött meg. A korábban elképzelhetetlen kisgazda–fideszes koalíció már nem tűnt tehát lehetetlennek.

1997 végén az MSZP és az SZDSZ együttesen legfeljebb 42 százalékra számíthatott, míg a Fidesz–FKgP-tandem már 45-re. Az 1998-as tavaszi választásokra sem az SZDSZ-nek, sem az MSZP-nek nem sikerült több választót megnyernie, mint az 1997 őszén kinézett neki. A Fidesznek fél év alatt sikerült az FKgP rovására továbberősödni, és együttesen 43 százalékot söpörtek be.

A koalíciós pártok közül a kormányzás leginkább az SZDSZ-t őrölte fel, kispárt lett, és, úgy tűnik, beszorult a szocialista párt segédcsapatának szerepébe, belátható időn belül a jobboldallal aligha léphet koalícióra. A liberálisok leszereplése – amelyhez az MSZP és személyesen Horn Gyula is hozzájárult – azonban az MSZP-t is megbuktatta: vehették a betyárbútort.

© Benkő Imre

Az Orbán Viktor vezette kabinet is hiába látszott egész a választásokig biztos győztesnek, és hiába jövendölték az „Orbán-korszak” eljövetelét, a parlamenti váltógazdaság a Fideszt sem kímélte.

Az is igaz azonban, hogy a demokratikus választott kormányok közül, ha lehet ilyet egyáltalán mondani (lásd „kicsit vemhes”), számszakilag a legkisebb arányú vereséget szenvedte. Az MDF-re 1994-ben a négy évvel korábbiaknak csak a fele szavazott, 1998-ban az MSZP megőrizte szavazóit, de az SZDSZ csak harmada annyi voksot kapott, mint 1994-ben. Míg 2002-ben a Fidesz (az MDF-fel és más politikai alakulatokkal kiegészülve) megduplázta szavazatait, persze, mint tudjuk, az MSZP is.

Mi látszott ebből 2001 végén? Jelentősen csökkenő munkanélküliség, egy év alatt 8 pontot esve, végre egyszámjegyű infláció, reáljövedelem- és GDP-növekedés, felpörgő fogyasztás. Ezzel szemben az időszak, az Orbán-kormány számára kínos ügyei közül érdemes felidézni a státustörvény negatív uniós fogadtatását, a cégfantomizálás gyanújába keveredett Slecht-nyomozás ügyészségi megszüntetését, Várhegyi Attila államtitkár és Varga Tamás Fidesz-közeli vállalkozó elítélését, illetve a Földi László vezette Defend Security Kft. kormányközeli megrendeléseit.

2001 vége - Medián

Gőzerővel zajlottak már a presztízsberuházások mint például a Nemzeti Színház építése a Millenniumi Városközpontban vagy Terror Házáé az Andrássy úton. Bejelentették a Nemzeti Földalap létrehozását, és a kétéves költségvetésben 110 milliárdot különítettek el a Széchenyi Pluszra. A modern tömeg- és médiapolitikára leginkább ráérző Fidesz jelentős apparátust vonultatott fel a közvélemény meggyőzésére, és a trendek 2002 elején már azt mutatták, Orbán Viktor új megbízatást kap Mádl Ferenctől.

2001 vége - Szonda Ipsos

Csakhogy az MSZP-nek még időben sikerült megtalálni Orbán esélyes kihívóját Medgyessy Péter személyében, aki egyfajta antitézise lett a Fidesz első emberének. Mert a Fidesz konfliktusokra épülő politikája – amelyet Orbán testesített meg, és amelytől a ciklus végén maga a „polgári” kormányfő is meg akart szelidíteni – túl sok szavazót hangolt a narancs demokrácia ellen. Paradox módon Orbánék sikeresen mozgósítottak, de a híveiknél kicsivel több ellenséget is. Addig sulykolták, hogy a választás többről szól, mint az egyszerű akaratnyilvánítás, hogy azt mindenki elhitte nekik.

Listás eredmények 2002-ben

Ebből 2001 végén még csak annyi látszott, hogy a nemrég ringbe szállt és a Gresham-palota privatizációja kapcsán törvénytelen lobbizással összefüggésbe hozott Medgyessy és Kovács László pártelnök alkotta duó jól muzsikál. Az MSZP 44, a Fidesz (immár az MDF-fel közösen) 43, míg az SZDSZ 5-6 százalékon állt. Kísértetiesen hasonló eredmény jött ki a 2002-es választáson.

2005 vége - Medián

A babona szerint a New Hampshire-i választásból többnyire sejteni, ki nyeri meg az elnökválasztást. Úgy tűnik, a magyar parlamenti választásokat megelőző év októberében-novemberében készített közvélemény-kutatások is valami hasonlóra alkalmasak.

2005. október - Szonda Ipsos

Úgy látszik ezek az eredmények, mentesek a szezonális hatásoktól (a január-február az ellenzék, a december a kormánypártok megerősödésének időszaka), de elég közel vannak a választáshoz. A biztosan szavazó, pártot választó potenciális voksolók közt a legutóbbi felvételek 47-48 százalékos Fidesz- és 44 százalékos MSZP-támogatottságot mutatnak, a többi párt nem éri el az ötszázalékos küszöböt. Ez – a korábbi három választást figyelembe véve – kétpárti parlamentet és Fidesz-győzelmet valószínűsít. Ettől még persze érdemes lesz jövőre elmenni szavazni, mert az "őszi szabály" csak spekuláció, az meg maga lesz a földi valóság.