Március 15. a Kádár-korszakban: tüntetések és megtorlások

Utolsó frissítés:

Ungváry Krisztián Szerző:

Tetszett a cikk?

A Kádár-korszak március 15–éinek krónikájából egyértelműen kitűnik, hogy az ünnep meggyalázásához és életpályák kettétöréséhez vezető intézkedések az MSZMP Politikai Bizottságából indultak ki. A párt legfelsőbb vezetői közvetlenül utasították a belügyeseket és rajtuk keresztül a közigazgatási apparátust a megtorló és elrettentő eszközök alkalmazására. Az alábbiakban teljes terjedelmében ismertetjük Ungváry Krisztián történész írását, amelynek rövidített változata a HVG-ben jelent meg.

1848. március 15-ének emlékezete a pártállami diktatúrában nem volt hivatalos munkaszüneti nap, megünneplését nem lehetett adminisztratív úton betiltani. Csupán az agyonhallgatás eszköze maradt, ennek megfelelően az épületeket sokáig nem lobogózták fel és a napilapokban csak elvétve jelentek meg 1848-ra emlékeztető cikkek. 1848 üzenete már a második világháború alatt is alkalmas volt rendszerellenes tüntetések, vagy legalábbis önálló megemlékezések szervezésére és ez a hagyomány 1964-től kezdve a rendszer összeomlásáig folytatódott.

Március felforgató karrierje igazán a kádári konszolidáció alatt kezdődött el. Az állambiztonság és a lakosság egyaránt tisztában volt azzal, hogy az ünnep üzenete kettős, hiszen az 1956. október 23-ai forradalom is március 15. jelszavaival, Kossuth nóták énekelgetésével, a Bem-szobornál történt megemlékezéssel és nemzetiszínű zászlókkal indult el. Aki tehát március 15-ét szívből ünnepli, az valójában az 56-os forradalom mellett is kiáll. Ezt az interpretációt csak erősítette, hogy a pártállam sokáig szinte semmit sem tett meg annak érdekében, hogy március 15. ünnepét beépítse saját ünnepkultúrájába.

Elterjedt, ámde téves vélekedés, hogy a Kádár-rendszer konszolidálódása, 1964 után már nem került sor politikailag motivált börtönbüntetésre ellenzékiekkel szemben. Azt, hogy ez az állítás minden alapot nélkülöz, éppen a március 15-éket követő kegyetlen megtorlások sorozata is bizonyítja. Bár más „jeles dátumok” mint például október 6. és 23. alkalmából is előfordult, hogy egyesek önálló megemlékezéseket szerveztek, a legtöbb látványos rendőrségi eljárás március 15.-hez köthető.

Tűzáldozat a Nemzeti Múzeumnál (Oldaltörés)

Az első években a rendőrségnek csak kisebb „rendzavarásokkal” kellett szembeszállnia, a résztvevők száma soha nem haladta meg a száz főt és nincsenek ismereteink súlyosabb rendőri retorziókról sem.

Időpontjában ugyan nem, de helyszíne és a használt szimbólumok miatt ide tartozik a 17 éves Bauer Sándor tanuló esete, aki 1969. január 20-án a Nemzeti Múzeum kertjében benzinnel lelocsolta magát és két kezében nemzeti zászlókat lengetve, élő fáklyaként lobogva tiltakozott a szovjet megszállás és a pártállami elnyomás ellen. Osztálytársaihoz írt búcsúlevele röviden tartalmazza tettének motivációját: „Azt üzenem, eszme nélkül nem él, csak létezik az ember. Harcoljatok úgy, ahogyan azt én tanácsoltam. Tűzhalált halok, akárcsak a csehszlovák fiatal, aki 16-án gyújtotta fel magát. Így tiltakozom az orosz megszállás ellen! Ne gyűlöljétek az orosz népet, nem az orosz proletariátus nyom el minket, hanem az orosz nacionalista bolsevik vezetés.”

Jan Palach
A helyszín és a koreográfia nem volt véletlen, hiszen a Múzeum-kertből indult az 1848-as forradalom is. A január 16-án magát felgyújtó Jan Palach halála Csehszlovákiában óriási hatást váltott ki, a temetésre mintegy nyolcszázezer ember ment el és Palach példáját hatan követték. Bár a magyar média minderről alig adott hírt, a Szabad Európa Rádióból a lakosság mégis értesülhetett és a déli órákban lezajló önégetésnek is több száz szemtanúja volt a város közepén, sőt olyan is akadt, aki fotózta a történteket. Bauert még a kórházi ágyon „izgatás” vádjával letartóztatták és bár három nap múlva elhunyt, a nyomozást teljes erővel tovább folytatták annak érdekében, hogy bizonyítani lehessen: tette egyszerű öngyilkosság. Ennek megfelelő rövidhír jelent meg a Népszabadságban is. A temetést szigorú rendőri készültség előzte meg, azon csak a család vehetett részt.

Bauer tűzáldozata állambiztonsági szempontból kiemelten veszélyesnek számított, ezzel magyarázható, hogy azt az öt fős társaságot, akik április 26-án egy tégladarabban a Múzeum-kert falára kiírták Bauer Sándor nevét, hamar letartóztatták. Szirmay Tamást 3 év 6 hónap, Babay Lászlót 2 év, Joó Istvánt 1 év 8 hónap, Tóth Zoltánt 1 év 6 hónap, Kovács Ferencet 10 hónap szigorított börtönben végrehajtandó szabadságvesztésre ítélték.  

Oszlatják a tömeget (Oldaltörés)

Március 15, 1972: A hivatalos ünnepség
© Horváth Szabolcs
Egy évvel később, 1970-ben, Szalay Miklós egyetemista és Galkó Bence középiskolás önállóan Kossuth-nótákat énekeltek, és egy nemzetiszínű zászlóval a Kossuth-szobornál megkísérelték elszavalni a Nemzeti Dalt. Ezt a helyszínre érkező belügyesek azonnal megakadályozták, garázdaság miatt eljárást is indítottak, de ezt később megszüntették. 1971. március 15-én az önállóan emlékező fiatalok száma már százas nagyságrendű volt és a Petőfi szobornál tömegoszlatás is történt, de az ünnepelni akarók újra és újra összegyűltek. A különböző „galerikben” („Nagyfa”, „Belváros”, „Lé-part”) 1971. október 6-ra is önálló megemlékezést szerveztek a Múzeum kertbe. Erre az alkalomra már besúgókat is mozgósítottak, és az ünneplők közül 20 főt előállítottak, majd Melhoffer Pétert, Kert Károlyt, idősebb Kert Károlyt, Bittó Istvánt, Stelczer Gábort, Nyerge Lászlót és Horváth Boldizsárt le is tartóztatták. A vizsgálati anyagban azt is terhükre rótták, hogy nemzetiszínű karszalagokat osztogattak, és otthon hallgatták a tiranai rádió magyar adását (!), valamint hogy 1945 előtt megjelent (egyébként ártalmatlan) sajtótermékeket olvastak. Melhoffer két évi, ifj. Kert tíz hónapi, Bittó, Stelczer és Nyerge nyolc hónapi, id. Kert hat hónapi szabadságvesztést kapott garázdaságért, szervezkedésért és uszításért.

Az ítélet indoklásának álságossága megdöbbentő: „A vádlottak magatartása összefüggésben van azzal a jelenséggel, hogy Budapesten az utóbbi egy-két évben a fiatalok kisebb csoportja különböző nemzeti ünnepeink alkalmával szervezetten nacionalista jellegű összejöveteleket tartott. Közismert, hogy nemzeti ünnepeinket éppen demokratikus államrendszerünkben mi is mindig megünnepeljük, de a fiatalok már említett egy csoportja mindent kihasznál abból a célból, hogy elkülönülten ünnepeljenek, s különböző nemzeti ünnepségeken cégérül felhasználva antidemokratikus, sőt ellenséges, nem egy esetben pedig kifejezetten ellenforradalmi jelszavakat is hangoztassanak. A hibák legális fórumokon történt kiküszöbölésére irányuló kritika helyett részint azok felnagyításával, részint azzal igyekezzenek gyűlöletet kiváltani, hogy az egyes személyekben vagy intézkedésekben megjelölt hibákat a demokratikus államrend elleni hibaként tüntetik fel. (…) Horváth Boldizsár (…) Még azt a felháborító állítást is megkockáztatta, hogy hazánkban nem érvényesülnek a legalapvetőbb emberi jogok sem, s hogy megsértik az alkotmányt is. Arról beszélt, hogy a fiatalok számára nem engedélyezik az efféle összejöveteleket, s hogy a demokratikus rendszerben nem kielégítően tájékoztatják az embereket, a bírálatot pedig egyenesen elnyomják.”

Másodfokon a Budapesti Fővárosi bíróság az ítéletet helybenhagyta. Az 1971-es március 15-e során más rendbontásokra is sor került, ismeretlen elkövetők a Petőfi szobornál letördelték és kihúzigálták a piros zászlókat. Különbséget jelentett azonban, hogy 1971 előtt csak néhány tucatnyian mertek önállóan ünnepelni, 1971-től azonban ezek száma százas, később ezres nagyságrendet is elért, sőt átterjedt több nagyvárosra is.

1972. március 15-én a fővárosban minden korábbit meghaladó tömeg ünnepelte a forradalmat. Ebből adódóan több helyen fordult elő „rendzavarás” összesen 88 főt állítottak elő, az utcákon csattogtak a gumibotok. Ez volt az első alkalom, hogy az MSZMP KB számára az esetről a belügy külön tájékoztatót készített, amelyet a Politikai Bizottság 1972. április 6-ai ülésén is tárgyaltak. Itt kritika érte az állambiztonságot azért, hogy nem rendelkeztek előzetes adatokkal a tervezett „rendzavarásról”. 

1972: Hobo elkobzott levele (Oldaltörés)

Hobo alias Földes László
A nap eseményeit nehéz visszaadni, álljon itt ezért Földes László (Hobo) barátjának írt, és „uszító tartalma” miatt elkobzott levele arról, ahogyan ő megélte a napot, amelyet reggel négykor már preventív rendőrségi házkutatással kezdett: „Megjelentem egy rakás hapsival még az ünnepély előtt és virágokat osztottunk szét, több csokorral, majd többen szóltak ismeretlenek, hogy ötkor találkozó a Párisi udvarnál. Onnan lementünk a Petőfi szoborhoz, szirénázó rendőrautók között rohanva, majd letettük virágainkat, utána egy zsaru odajött hozzánk, természetesen engem szemelt ki magának és felszólított, hogy távozzunk. Mikor megkérdeztük, hogy miért? Megfogta a gumibotját és megkérdezte: Megmagyarázzam? Erre én felemeltem mindkét kezem és egy kb. 100-200 főnyi csoport között végigmentem a kokárdával a mellemen, felemelt kézzel az utcán, hátam mögött 30 hapsival. Ekkor odajött a Boldizsár Gábor (KISZ KB) és kirángatott a sorból, hogy menjek haza, mielőtt bevisznek, és én haza is mentem, gondolva kis útlevélkérelmemre, meg azt hittem, már nem lesz semmi. Ekkor háromnegyed hét volt már. Közben a Batthyányi örökmécsesnél Babits: Petőfi koszorúi című versének sokszorosított példányait osztogatták, meg-megpróbáltak szavalni, de a zsaruk elkapták őket, a város többi pontjain éneklő-csoportosuló hapsikat is szétverték, óriási volt és talán még ma is tart. Talán a húsvéti zabálás tesz majd pontot az ügyre. Március 21-ére a KISZ egy „spontán” ellentüntetést szervezett a Hűvösvölgyben, de csak 500-an voltak ott és egy pár jó fej a Vérmezőnél csinált igazi tiltakozótüntetést a 15-ei bebörtönzések miatt, de őket is bevitték. A Múzeumkertben 10 napig állt benn állandóan egy-két riadóautó.”

A PB korholása nyomán indított „Tüntetők” fedőnevű bizalmas nyomozás hamarosan meg is hozta eredményét. Összesen 15 fő kapott börtönbüntetést, tizenheten pénzbírságot, ketten rendőri felügyelet alá helyezést, huszonkilencen rendőrhatósági figyelmeztetést kaptak, 18 személlyel „nevelő jellegű beszélgetést” folytattak. A rendőrség arról is intézkedett, hogy a Fővárosi Tanács Végrehajtó Bizottságának Művelődési Főosztályához is eljusson minden információ. Ennek alapján a tanácsi alkalmazottak intézkedtek arról, hogy az érintetteket iskoláik ne javasolják továbbtanulásra.

Még rosszabbul jártak azok, akik ellen bírósági eljárás indult. Szász Ádám harmadikos gimnazista azzal valósította meg az izgatást, hogy délben felállt a Kossuth-szobor talpazatára és a tömeghez szólva kijelentette, hogy el lehet énekelni a Szózatot és a Himnuszt. Letartóztatásakor zsebében „Fel március” című saját versét is megtalálták. Szászt az igazgató javaslatára kizárták az I. László gimnáziumból, a bíróság hét havi felfüggesztett börtönbüntetésre ítélte, de ezt a Fővárosi Bíróság 10 hónapra emelte fel. Ulveczki Gábort, aki a Petőfi szobor előtt Babits Mihály „Petőfi koszorúi” című versének általa 8-10 példányban gépelt változatát osztogatta, letartóztatták, és ennek kapcsán göngyölítették fel baráti társaságát, akikkel „klubszerűen” találkoztak.

A belügyesek szerint egy magánlakáson tartott koronás magyar címeres zászló és néhány 1945 előtt megjelent újság alkalmas a „nagyobb nyilvánosság előtt elkövetett izgatás” megvalósítására. Ez már csak abból is következett, hogy minden 1945 előtti sajtótermék a belügyesek szerint tartalomtól függetlenül a „Horthy-fasizmus” terméke volt, így az „Igazságot Magyarországnak” című lefoglalt brosúra is, ami a lakásban egyébként egy elfüggönyzött helyen, a látogatók által nem észlelt helyen feküdt, mégis a vádpontok között, mint izgatási anyag szerepelt. A Legfőbb Ügyészség Politikai Osztálya Bott Miklós terheltnek írásba adta, hogy az említett nyilvánosság előtt osztogatott Babits-vers „alkalmas a népi demokratikus államrend elleni gyűlölet felkeltésére” (Bott a vers osztogatásában nem vett részt, azzal csak egyetértett). Azt, hogy lakásán gyászszegéllyel keretezett március 15-ére felhívó plakátot tárolt, „izgatásnak” értékelték és esetében „elmeorvosi szakértő” kirendeléséről is intézkedtek. Ulveczky egy év 10 hónap fegyházban letöltendő börtönt kapott, Bott hathavi felfüggesztett börtönbüntetést.

Szalay Miklós a Batthány-örökmécsesnél 1972-ben
© Striker Sándor
Az 1970-ben már „renitenskedő” Szalay Miklós a Batthyányi örökmécsesnél próbálko-zott csitító beszédet tartani, de lesben álló belügyesek néhány mondat után lehúzták az emlékműről, amire felkapaszkodott. Este Nemzeti Múzeumban röpcédulákat szórtak, ezeken „Szabad nemzeti ünnepet követelünk! Gyülekezési és szólás-szabadságot!” kitételek mellett a valóságnak megfelelően szerepelt, hogy az ünneplők közül a rendőrök többeket megvertek. Ugyanakkor több százan gyülekeztek a Szentháromság téren is, hol erőszakos tömegoszlatásra került sor. A pesti Központi Kerületi Bíróság Szalayt egy év 8 hónapra, további hat személyt egy év 10 hónap és hat hónap fegyházbüntetésre ítélt, amelyekből csak kettő volt felfüggesztett, Szalayt az ország összes egyeteméről is kitiltották.

Miután teljes büntetését kitöltötte, nem engedték továbbtanulni, csak szakmunkásképzőt végezhetett el, és két éven át minden március 15-én egynapi hideg élelemmel kellett jelentkeznie a rendőrkapitányságon. Csilléry Gábor kertészeti egyetemi hallgató még olcsón úszta meg a felelősségrevonást, mert ő csak 30 napot kapott, igaz, egyetlen bűne az volt, hogy fényképezte a rendőri erőszakot. Nemcsak a bebörtönzötteket érte utol a hatalom keze, a Fővárosi Tanács itt is utánanyúlt azoknak, akik tovább szerettek volna tanulni.

Nemcsak Budapesten, hanem Szegeden is tapasztalható volt március 15. újjáéledése. Egy belügyi jelentés szerint „A nacionalizmus feléledésének egyik megnyilvánulását tapasztaltuk 1972. március 15-e megünneplése alkalmából. Az ünnepséget egyesek ellenzéki demonstrációra használták fel. Például a tanárképző főiskola hallgatói az előző évhez viszonyítva lényegesen nagyobb számban (600 fő) vettek részt Szegeden, a Kossuth-szobornál rendezett koszorúzáson, mely szervezettséget is feltételez.”

1972-ben a rendszert balról kritizálók is megkíséreltek szervezni egy tüntetést. Az ELTE jogi kara tudományos diákkörének tagjai azonban nem március 15-re, hanem az általuk „tiszta hagyománynak” tekintett 1919-es Tanácsköztársaság napjára, azaz 21-re időzítették akciójukat, amitől azonban a 15-i rendőri brutalitást tapasztalva egy nappal előbb elálltak. Ennek ellenére ellenük is eljárás indult. Az ügyben érintettek hiába védekeztek azzal, hogy csak jót akartak, a belügyesek leszögezték, hogy „ha maguk Kádár képekkel vonulnának fel engedély nélkül akkor is szétvernénk magukat”. Demszky Gábort és két társát ennek nyomán eltávolították a karról.

Vigyázzba állj! Az Internacionálé! (Oldaltörés)

A tapasztalatok alapján az 1973-as megemlékezéseket a KISZ „Forradalmi Ifjúsági Napok” rendezvénysorozatával próbálta meg kifogni a szelet a vitorlákból. Egyrészt hivatalos programokat szerveztek az összes „problematikus” emlékhelyre, másrészt pedig összekötötték március 15. és a Tanácsköztársaság azaz március 21. megünneplését és a kirendelt ünneplők mellett mozgósították a Munkásőrséget és 600 Ifjú Gárdistát. Az ifjúgárdisták a „hivatalos” megemlékezések után kordont vontak az emlékhelyek köré, az oktatási intézményekben pedig kötelezővé tették egész napos (!) kirándulások és megemlékezések megtartását, azzal a reménnyel, hogy így sikeresen kivonják a fiatalokat a városi ünnepségekről. A rendezők ostobaságára jellemző, hogy a Petőfi szobornál csupán öt perces koszorúzási ünnepséget tartottak, és a háromezer odaszervezett fiatal azt sem tudhatta pontosan, hogy mikor is van vége a hivatalos ünnepségnek. Több ügynököt is foglalkoztattak az ügyben, elsősorban a III/III-2 (ifjúságvédelmi alosztályról) közülük kettő ismert. „Huszti László” például azt a feladatot kapta, hogy legyen ott a Tolnai Lajos utcába beidézett ismerősei között és figyelje, hogy azok miről beszélnek, „Farsangi” pedig barátainak gyülekezési és vonulási terveit árulta el az állambiztonságiaknak.

A rendőrség is alaposan felkészült: az ünnep előtt 11 személyt helyeztek előzetes letartóztatásba, 13 személyt szabadlábon terheltté nyilvánítottak, 10 főt rendőrhatósági felügyelet alá helyeztek, 11 személyt figyelmeztettek és 125 személlyel „nevelő jellegű” beszélgetést folytattak (sikeresen, mert az érintettek közül senki sem mert részt venni az ünnepségeken). Minden korábbinál durvábban léptek fel a tüntetőkkel szemben. Ez már a kádárista értelmiség számára is kínos volt. Gyurkó László Aczél Györgynek szánt feljegyzése szerint „politikailag és távlatilag (…) igen veszélyesnek érzem ezt a módszert, hogy minősíthetetlen kifejezésekkel szidalmazzanak embereket, válogatás nélkül elvegyék a személyazonosságukat, sőt nem egy esetben gumibottal is támadjanak rájuk (mindezt a magam szemével is láttam) kizárólag azért, mert fiatalok és mert március 15-én az utcán vannak. Nem is szólva arról, hogy Budapest belvárosa néhány órán át úgy nézett ki, mintha valamilyen komoly lázadást kellett volna leverni.”

Munkásőrök
A börtönre ítélteket később a hírhedt baracskai büntetőintézetbe szállították. Buda-pesten a Petőfi szobornál a tömeggel szemben két alkalommal is bevetették a KISZ Ifjú Gárda egysé-gét és a Munkás-őrséget,a Múzeum kertet pedig dupla kordon biztosítot-ta. Ennek ellenére a fővárosban 634 előállításra és személyi igazolvány bevonásra került sor, a felelősségre vontak között 238 KISZ-tag, sőt négy KISZ-titkár is volt. Minden jel szerint tömeges és spontán megmozdulásokra került sor: a Vendéglátóipari Szakmunkásképző Intézetben a tanulók egy csoportja például röpcédulákat készített és szórt szét.

Baranyai György rendőrfőkapitány aggódva regisztrálta, hogy a belváros teljes területén folyamatos a tüntetők mozgása, „a rendőri egységeket a Felszabadulás téren egyesek már tojással dobálták. (…) A résztvevő fiatalok közül többen gépkocsival rendelkeztek, s a város egyik pontjáról a másikra szállították a tüntetőket. Egyesek gépkocsijukat feltűnően nemzetiszínű zászlókkal dekorálták, s a városban így köröztek.” A belügyminisztériumban tartott vezetői értekezleten egy ismeretlen előadó így jellemezte a tüntetőket: ”Jelentkeztek az 1956-os ellenforradalmi tüntetők apró fogásai. A fellépő karhatalmi erőket azzal akarták bénítani, hogy a Himnuszt többször is elénekelték, ugyanezt a jelenséget 1972. március 15-én a Batthyányi-mécsesnél és a Bem-szobornál tapasztaltuk. A Himnusz többszöri eléneklésével a Várban, a Hess András téren az Internacionálé eléneklésével kísérleteztek, hogy az oszlatásra vezényelt rendőr elvtársakat vigyázzba állítsák. Elvtársaink e cselt már kiismerve határozottan felléptek és ezért a rendbontó csoport részéről lefasisztázták őket, mert nem álltak az Internacionálé éneklésekor vigyázzba.”

Baranyai György rendőrfőkapitány statisztikai kimutatást is készített a felelősségre vontakról is. 444 személyből csak ketten voltak idősebbek 30 évnél. A többség fizikai munkakörben dolgozott, csak ketten szerepeltek a BM „antidemokratikus elemek” nyilvántartásában és 25 személy szerepelt a bűnügyi nyilvántartásban. A gyermekek szülei közül 26 személy vezető állású MSZMP-tag volt. Bár csak két esetben találtak olyan személyt, akiknek születi „volt horthysta” múlttal rendelkeztek, a belügyminisztériumi értekezleten mégis ezekkel példálódzva fasiszta összeesküvésnek igyekeztek feltüntetni a történteket. Ha nem volt más jogalap, akkor azért szabtak ki pénzbírságot, mert a (jogalap nélkül) bevont személyi igazolványok némelyike „rongyos, koszos” állapotban volt. A Politikai Bizottság ismét foglalkozott az üggyel és határozatában az adminisztratív eszközök határozottabb igénybevételét rendelte el.

1974: A rezsim beijedt (Oldaltörés)

Fejti György
© MTI
1974-ben ennek megfelelően mindennél nagyobb készültséget rendeltek el. Az ünnepség biztosításának részleteit Fejti György, aki ekkor ugyan még csak az MSZMP KB egyik osztályvezető helyettese volt, de Kádár feleségének köszönhetően már ekkor „a jövő emberének” számított, már 1973 októberében elkezdte kidolgozni. Fejti, illetve a KISZ KB külön erre a célra létrehozott bizottsága ettől kezdve napi kapcsolatban volt az állambiztonságiakkal. A moszkvai SZKP-főiskolai képzésről hazatért Horváth József ezredesnek, akit ekkor neveztek ki a III/III-2 (ifjúságvédelmi) osztályának vezetőjévé, hosszas beszámolót tartott a bizottság előtt, hogy a korábbi években mit tett az állambiztonság az ünnep „mederben tartására”, valamint milyen információk állnak rendelkezésre arról, hogy az ifjúság mit tervez.

Skizofrén helyzetet okozott, hogy a pártállam olyan jelszavak hangoztatásáért csukott le embereket, amilyeneket hivatalosan maga is képviselt. Horváth a KISZ-esektől kapott első eligazítására így emlékezett vissza: „A [Maróthy László KISZ KB első titkár által] megjelölt titkár fogadott és közel félórás eligazításban részesített arra vonatkozóan, hogy mit jelent március tizenötödike a magyar ifjúságnak. Csak azért érdekes megjegyezni, mert a ’randalírozó’ fiatalok ugyanezt mondták, szinte szó szerint. (…) Agyrém, gondoltam, de kimondani nem mertem.”

Az állambiztonság 35, a BRFK bűnügyi és köztörvényes vonala pedig 20 hálózati személyt mozgósított az esemény előtt azzal a feladattal, hogy a tüntetéseket kísérje figyelemmel, de a megelőző intézkedések kidolgozásában sokkal több hálózati személy vett részt. Gyakorlatilag minden olyan ügynök és SZT [szigorúan titkos]-tiszt, aki ifjúságvédelmi kérdésekkel érintkezésbe került, munkafeladatnak kapta, hogy gyűjtsön értesüléseket arról, hogy környezete hogyan kívánja megünnepelni március 15-ét. Az ünnepség-biztosításban 125 operatív tiszt, 500 egyenruhás és 50 civil ruhás rendőr, 1200 munkásőr, 400 Ifjúgárdista, 30 rádiós közlekedési járőr ill. URH-gépkocsi, öt hangszórós gépkocsi, hat vízágyú vett részt. Ezen felül készenléti tartalékban állt a Forradalmi Rendőri Ezred, valamint a Budapest környéki kaszárnyákban több határőr és honvédalakulat. Csak összehasonlításképp érdemes megjegyezni, hogy 1938-1939 között a tényleges polgárháborús veszélyt jelentő nyilas tüntetésekkel szemben Budapesten egy alkalommal sem vetettek be többet 500 rendőrnél, a Horthy-rendszer elnyomó gépezete tehát meg sem közelítette a „liberális” Kádár-rendszerét.

Központi utasítás volt arra, hogy a munkásőrség és az Ifjú Gárda tagjai „az olyan személyeket, akik feltűnően nagy, vagy a hagyományos kokárdánál feltűnőbb nemzeti színű szalagot viselnek, beszéljék rá annak levételére. A szalag levétele után távolítsák el a helyszínről, adatainak egyidejű feljegyzésével.” Az intézkedés már megszületése pillanatában jogsértő volt, mert az Ifjú Gárda csupán a KISZ egyik szervezete volt és nem rendelkezett igazoltatási joggal, de ez a „gulyáskommunizmus” működtetőit nem zavarta.

Harangozó Szilvesztert kitüntetik
© MTI
A BRFK vezetője február 15-én küldte meg előkészületeit tartalmazó jelentését Harangozó Szilveszter III. Főcsoportfőnök-helyettesnek. Ez minden elképzelhető „veszélyforrásra” kiterjedt. Egy példa: „Rendőri felügyelet alá 1 főt helyezünk, Izay Gyulát, aki 1972-ben és 1973-ban is a Belvárosi Étterem Sakk termében külön ünnepséget szervezett.” Tö-megessé vált a „megelőző” beszélgetés gyakorlata is. A kádárista rendőrségre jellemző, hogy ritkán alkalmazott aljas módszereket is bevetettek: Kopcsa András adminisztrátor „Éljen március 15. Egy lelkes hazafi.” feliratú röpcédulákat terjesztett, esetében az eljárás megindítása mellett a kényszergyógykezelést is javasolták! Kérdés, miért nyúltak ehhez az eszközhöz: azért, mert szovjet mintára a pszichiátriát is a terror fegyvertárába állították, vagy pedig azért, mert egy diktatúrában politikai értelemben a normális viselkedés abnormálisnak számít?

1983-tól: Ünnep-reneszánsz (Oldaltörés)

1974 után az ünnep állambiztonsági jelentősége jelentősen csökkent. Míg 1974-ben 550, 1975-ben már csak 339, 1976-ban 181, 1977-ben pedig csak 26 személy ellen történt valamilyen rendőri intézkedés. 1978-1982 között gyakorlatilag nem volt szükség rendőri beavatkozásra. Ez nem jelentette azt, hogy a BM ne fordított volna ebben az időben is jelentős energiát a rendezvények biztosítására. 1975-ben pl. az 1. számú BM parancs intézkedett a „tavaszi rendezvényekkel kapcsolatos biztosítási feladatok” ügyéről és elrendelte a BM-en belül Koordinációs Bizottság felállítását.

A március 15-ék reneszánsza 1983-tól kezdődött, de ez a rendszer számára már nem volt annyira feltűnő, mivel az ellenzéki mozgalmak és a szamizdat irodalom tömeges megjelenésével a március csak egy, nem is a legnagyobb volt a számos ellenzéki megmozdulásból. Azt a jelentőségét, amivel a „pangás” évtizedében rendelkezett, nem nyerte vissza. Az érem másik oldala pedig, hogy Kádár János az 1970-es évek végétől több alkalommal is jelezte az illetékeseknek, hogy nem tartja szükségesnek a totális elhárítás gyakorlatát. Ennek következménye az lett, amitől az állambiztonságiak tartottak, azaz a rendszer fellazulása, ami az ellenzék látványos fellépését is eredményezte.

A National Geography
1983. februári száma
Állambiztonsági szempontból a március 15. az imperialisták „fellazítási politikájának” egyik eszköze volt. Az 1983 második negyedévi információs jelentés szerint „ a CIA – pozíciói segítségével – további erőfeszítéseket tesz annak érdekében, hogy Romániában fokozza a nemzetiségi ellentéteket. Feltehetőleg ezzel függ össze, hogy a National Geographic című, világszerte népszerű amerikai folyóirat februári száma 16 oldalon foglalkozik Magyarországgal, éspedig a magyar nacionalizmus szellemében (a folyóiratot Romániában elkobozták, az egyik cikk fordítása azonban állítólag kézről-kézre jár). Az USA-ban élő magyar és román emigráció egymás elleni New York-i tüntetései szintén a nacionalista érzelmek szítását szolgálták, hasonlóan a szocialista internacionálé legutóbbi kongresszusának határozatához, amelyben követelésként szerepel a Romániában élő nemzeti kisebbség jogainak érvényesítése. A jobboldali magyar emigráció hazánk elleni tevékenységének legfontosabb irányai továbbra is a nacionalizmus táplálása és az ellenforradalmi propaganda. Egy március 15-i ünnepség szónoka – a korábbitól eltérően – arra szólította fel hallgatóit, hogy gyakrabban látogassanak Magyarországra. (…)

Március 15. előtt röpcédulák jelentek meg, amelyek tüntetésre szólították fel a fiatalságot. A fővárosban az ünnepségek során végrehajtott intézkedések közel 70 személyt érintettek, 15 előállított személy közül két főt őrizetbe vettek. (…) Nacionalista elemek Illyés Gyula temetését is igyekeztek felhasználni az érzelmek szítására: a sírnál kb. 200 fő jelenlétében szenvedélyes beszéd hangzott el a ’rab erdélyiek’ nevében és néhány koszorú felirata is Erdélyre vonatkozott.”

Az 1983-as év egyetlen március 15-ével összefüggő büntetőügye Szegeden Benda Balázs letartóztatása volt: őt az 1983 március 15-i „újrafogalmazott” 12 pont kiragasztása miatt először bíróság elé akarták állítani, majd miután az ügyész visszadobta a vádiratot, új eljárást indítottak ellene és kizárták az ország összes középiskolájából.

Az 1984-es és 1985-ös év március 15-ei eseményei viszonylag konszolidált körülmények között teltek. 1985-ben fordult elő először, hogy a politikai vezetés előírta (!) a házak fellobogózását és Horváth István belügyminiszter engedékeny hangú cikkben „szignalizálta”, hogy „nem lehet engedni a csábításnak, amely a társadalom sokféle gondját csak adminisztratív eszközzel igyekszik megoldani.” Tegyük hozzá: a cikk mögött Kádár üzenete állt.

1986-ban változott a helyzet: a fővárosban nem számítottak több ezer diák spontán ünneplésére. Budapest mellett Szeged számított egyetemei miatt „problémás” városnak, az ottani III/III-as kirendeltség viszont pontosan regisztrálta, hogy mi várható: „a belső ellenség által befolyásolt fiatalok a hivatalos március 15-i események megzavarására törekednek és politikailag káros cselekmények elkövetésétől sem riadnak vissza. (…) A rendezvények zavartalanságának biztosítása, mindenfajta ellenséges tevékenység időben történő megelőzése, megakadályozása, felderítése operatív intézkedések megtételét teszik szükségessé.” Az operatív terv talán legeredetibb része az „Egyéb intézkedések” című fejezet 9. pontjában található: „A koszorúzási ünnepségek befejezése után záróráig fokozott ellenőrzés alá kell vonni a szórakozóhelyeket, különösen a Sárkány Éttermet, Béke Bisztrót és Egyetem Éttermet!” Nem tudni, hogy ezért, de Szegeden nem is fordult elő „rendzavarás”. 

A lánchidi csata (Oldaltörés)

Budapesten azonban másképp alakult a helyzet. Délután a Petőfi-szobornál nagy tömeg gyűlt össze és sötétedéskor a fáklyákkal felszerelkezett ünneplők a Lánchídon keresztül a várba, a Táncsics szoborhoz akartak indulni. Amikor a tüntetők a Lánchídra értek, a rendőrség két oldalról lezárta a hidat. A felvonulók közül sokakat válogatás nélkül megvertek és bevittek a rendőrkapitányságokra is. Néhány gimnáziumból másnap reggel a tanulók jelentős része hiányzott, több száz embertől elkobozták a személyi igazolványokat, amelyeket csak hetek múlva adtak vissza, 500-3000 forint közötti bírságolási határozattal egyetemben. Olyanoktól is elvették az igazolványokat, akik csak a környéken jártak. Ez a nap mint „lánchidi csata” vonult be március 15-ék történetébe. Az akció rendkívül felelőtlen volt, mert ha pánik tört volna ki a tömegben, sokan akár a Dunába is eshettek volna. A brutális fellépésre Berecz János agitprop-titkár és Harangozó Szilveszter III. Főcsoportfőnök adott utasítást. Tiltakozásul tizennyolc személy létrehozta a március 15. polgárjogi egyesületet és beadványt intézett a jogsértések miatt a katonai ügyészséghez és a megbírságoltak megsegítésére a következő hetekben széles körű gyűjtőakció indult.

Az állambiztonság jelentéseiben a napról a következőket örökítették meg: „Az un. radikális ellenzék jelentős szerepet játszott a március 15-ei rendbontás előkészítésében. (…) Márciusi üzenet címmel nyíltan ellenséges tartalmú röpiratokat készítettek, melyet az ünnep előtti napokban és az ünnepi rendezvényeken akartak terjeszteni. Szerveink néhány nappal korábban végrehajtott akciója ezt csaknem teljes egészében meghiusította. A március 15-i rendzavarásnál több ellenzéki aktivista részt vett, egyesek a háttérből irányították az eseményeket.”

A márciusi ünnepségek kapcsán állandósult atrocitások részben abból is adódtak, hogy az állambiztonsági vezetők többsége semmilyen szakirányú felsőfokú végzettséggel sem rendelkezett, szemben a bűnügyi és közrendvédelmi vonalon dolgozókkal, akiknek zöme vagy jogot vagy/és Rendőrtiszti Főiskolát végzett. Ebből adódott, hogy az állambiztonságiak sem a tömegoszlatáshoz, sem az igazoltatáshoz nem értettek, és tudatlanságukat felesleges brutalitással vezették le. A BRFK és az ORFK vezetését ez helyzet nyugtalanította. Dr. Konczer István, a BRFK vezetője és Ladvánszky Károly, az ORFK parancsnoka, belügyminiszterhelyettes kérte Horváth István belügyminisztert, hogy a biztosítás vezénylését vegye ki Horváth József III/III. csoportfőnök kezéből, mert ő demonstrációk biztosításához nem ért.

'Használjuk a bilincset körültekintően' (Oldaltörés)

A „lánchidi csata” pirruszi győzelemnek bizonyult. Az egyre inkább elbizonytalanodó hatalom ez után már nem mert bevetni komolyabb erőszakot. A belügyi szervek elbizonytalanodását a néhány hónappal későbbi október 23-ára készülődés is jelezte. Az október 17-én megtartott főkapitányi értekezleten Ladvánszky kifejtette, hogy „olyan parancsnok oszlatott tömeget, aki nem értett hozzá. Nem politikai jellegű tömeget oszlatott és eltúlzó intézkedés lett következménye. És további bajok forrása volt.” Ugyanő szögezte le azt is, hogy a személyi igazolványok elvétele törvénytelen intézkedés volt, azokat legfeljebb egy-két napra lehet bevonni, de semmiképpen sem két-három hétre, mint ahogyan az márciusban történt. Ladvánszky rossznak tartotta azt a gyakorlatot is, hogy „a tömegből való kiemelés, egyedek kiemelése” civil ruhás nyomozók által történik, mivel ebből „vita és kölcsönös igazoltatásra való felszólítás veszélye és gyakorlata jöhet létre. Ilyen előfordult március 15-én is.” Ez a megjegyzés az állampolgárok felbátorodására utal: az 1970-es évek elején valószínűtlen, hogy bárki fel merte volna szólítani a polgári ruhás belügyeseket arra hogy igazolják magukat.

Az 1987 márciusi főkapitányi eligazítás hangulatára már rányomta bélyegét a hatalom elbizonytalanodása. A rendőrség kerülni akart minden provokatív akciót. Az utasítás szerint: „a feltűnő mozgást kerülni kell. [Az 1986 évi] október 23-al kapcsolatban a nyugati sajtó is, Hoffi [sic] is kicikizett bennünket.

A közterületi szolgálatosok fegyverzete:

- ünnepségek körzetében gumibot ne legyen a rendőröknél.

- Az ünnepségek körzetében főleg a közlekedési rendőri jelleg domináljon.

- Körültekintően kell a gumibotot és a bilincset használni.

- Személyi igazolvány elvétele: csak akkor, ha még aznap vagy másnap azt visszaszolgáltatják, mert másképp nincs jogunk azt elvenni.”

Az ünnepséggel kapcsolatos politikai döntéshozatal az 1980-as években is több lépcsőben működött. Az MSZMP agitációs és propaganda bizottsága, valamint a Központi Adminisztratív Osztály által ad hoc felállított grémium döntötte el az ünnepség és az ezzel kapcsolatos állambiztonsági munka alapelveit. A bizottságnak tagja volt az említett osztályok vezetőin és Harangozó Szilveszteren kívül Csehák Judit miniszterelnök helyettes is.

A bizottság döntései alapján a miniszterhelyettesi, főkapitányi és főkapitány-helyettesi értekezleteken adták meg a részletes irányelveket és dolgozták ki a konkrét intézkedéseket. 1987-ben felmerült, hogy az érzelmek levezetésének céljából március 15-ére valamilyen nagyobb koncertet szerveznek a Petőfi Csarnokba, de ezt az ötletet az említett ad hoc bizottság elvetette, feltehetően azért, mert tartottak attól, hogy az összegyűlt tömeg irányíthatatlanná válik. Ugyanezért intézkedtek az erre a napra kitűzött Fradi-MTK meccs egy nappal korábbra tételéről is. A Lánchidat útépítési okokra hivatkozva már 15.-e előtt lezárták a gyalogosforgalom elől. Döntés született arról is, hogy a Pártközpont és az Országház elő semmilyen esetben sem vonulhat fel a tömeg, de egyébként ne történjen beavatkozás. A demokratikus ellenzék képviselőit nyílt agresszív figyelésnek vetették alá, többeknél házkutatást tartottak és megelőző beszélgetéseket folytattak.

Megértve az új idők szavát, Harangozó is új módszerek bevezetésével próbálkozott. Az erőszakmentes megoldás zálogai a KISZ-esekből valamint párttagokból álló 70-80 fős „operatív csoportok, amelyek a spontán kialakuló hangadókkal szót értenek, befolyásolni tudják az eseményeket, biztosítva a józanabb hangok felülkerekedését. (…) Kiválasztásukról, felkészítésükről a KISZ KB által kiadott feladatoknak megfelelően a megyei KISZ bizottságoknak kell gondoskodni. (…) A megyei parancsnokok vonatkozásában eligazítás fog történni arra is, [hogy] itt Budapesten a kerületi pártbizottságok szervezésében alakuljanak 3-4 fős beszélgető, úgynevezett lebeszélő csoportok, akik higgadtan, józan szóval lecsillapítják a hangadókat.” Sokatmondó, hogy Harangozó mit tartott az előző évektől eltérően megengedhetőnek: „nem szabad ugrani, hogy úgy mondjam, az első székely himnuszra. (…) Nem kell megakadályozni olyan kísérleteket, hogy bizonyos kereskedelmi, vagy vendéglátó egységek ezekre a napokra díszes kirakatokat készítsenek esetleg. 

Az utolsó 'eligazítások' (Oldaltörés)

Az eligazítást követő vitán dr. Konczer István budapesti rendőrfőkapitány felvetette, hogy mi legyen akkor, ha a tömeg peresztrojka-jelszavakat skandál, és „gyorsítást” követel. Földesi Jenő BM államtitkár szerint ettől sokkal kevésbé kell félni, mint az Erdéllyel kapcsolatos jelszavaktól és az emberi jogokra történő hivatkozásoktól. Felmerült az is, hogy mi legyen a teendő, ha a tüntetők a szovjet követség elé vonulnak, az értekezlet végül úgy határozott, hogy csak a durva szovjetellenes jelszavak esetében szükséges az azonnali beavatkozás. Döntés született arra is, hogy tömegoszlatásra csakis és kizárólag a BRFK vezetője adhat parancsot. Esetleges zavargások letörésére első körben csak a rendőrség, ha ez nem bizonyul elegendőnek, akkor a munkásőrség, ha ez sem elég, akkor a határőrség és legvégső esetben a néphadsereg erőit szándékoztak bevetni, ennek megfelelően készültek el a biztosítási és felriasztási tervek. Március 14-én reggel 8 órától 15-e 22 óráig a rendőrség teljes készenlétben volt.

Az ország lakossága, és ezen belül az „ellenséges ellenzéki” kategóriába soroltak a rendőrség forgatókönyveihez képest békés módon készülődtek az ünnepre. Forradalmi terveket senki sem készített. Március 15-re polgárjogi csoport alakult, az ünnep előtti napon egy magánlakásban kiállítást tartottak, ahol az Inconnu-csoport bemutatta a Batthyányi Lajos-Nagy Imre plakátot. Ez volt az első olyan március 15-ei megmozdulás, amelyen az ellenzék képviselői (Gadó György és Pákh Tibor) nyilvános beszédeket is tartottak. A hivatalos beszédet Pozsgai Imre tartotta, aki megpendítette a politikai-intézményi reformok lehetőségét is. Este a tüntetők közül 2-3 ezer fő az „oroszok menjetek haza” jelszavat skandálta.

Hodosán Róza beszél a Batthyányi örökmécsesnél
A Kádár-korszakot búcsúztató 1988-as március 15-e az utolsó, még szankcionált ellenzéki ünnepség volt. A rendőrség a nemzeti ünnep reggelén ismét „preventív” őrizetbe vett ismert ellenzéki személyiségeket, más ellenlépést azonban nem tettek. Mintegy 15 ezren tüntettek Budapesten, békés körülmények között. Tamás Gáspár Miklós a Kossuth-szobor talapzatán Kádár János távozását követelte, az őrizetbe vett Demszky Gábor beszédét a Batthyány-örökmécsesnél Hodosán Róza olvasta fel. Új jelenség volt, hogy vidékről is tömegesen utaztak Budapestre fiatalok azért, hogy itt ünnepelhessenek. A szegedi állambiztonságiak például azt jelentették, hogy a pesti reggeli gyorsra mintegy 100-120 fiatal szállt fel, kokárdáikat látva a szolgálat azt sejtette, hogy az ottani rendezvényekre utaznak. Szegeden 1988-ban 907 személyt mozgósítottak (ebből 250 fő honvédség, 60 határőr, 151 munkásőr mint bevetési tartalék). A rendőrség egy részét könnygázgránáttal, hosszú gumibotokkal és védőpajzzsal is felszerelték. A Budapesten mozgósítottak számáról nincs adat, de a tartalékokkal együtt feltehetően a 4-8 ezer főt is elérhette.

A politikai vezetés ekkor már nyilvánvalóan érezte, hogy kicsúszik lába alól a talaj és ez sokakban félelmet keltett. Feltehetően az is egyre inkább napirendre került, hogy milyen intézkedéseket kell előbb-utóbb bevetni, amennyiben az önbizalmában megrendült MSZMP hatalmi helyzete végleg meginog. Az erőszak alkalmazását az 1980-as évek végén a döntéshozók többsége már nem tartotta reális alternatívának.

Az ellenzék ebben az időben ugyanúgy az útkeresés stádiumában volt. Bár a demokratikus ellenzék tagjai határozott politikai programmal léptek fel és egyre látványosabban működött a „második nyilvánosság”, a tényleges hatalomátvétel konzekvenciáit feltehetően senki sem tudta előre elképzelni. A világpolitikai változások 1988-1989 között ellenzéket és hatalmon lévőket egyaránt felkészületlenül érték, a hatalomátadás levezényléséhez szükséges önbizalommal egyik fél sem rendelkezett. Ez döntötte el a magyar rendszerváltás körülményeit.