© HVG |
Noha az 1945 s főleg az 1948 után született tankönyvekből még számos ilyesféle - a politika által diktált - torzítást vagy elhallgatást lehetne kiemelni, alaposan téved, aki azt gondolja, hogy mindez csak a múlt század második felére volt jellemző. Magyarországon ugyanis a 17. század óta folyik rendszeres iskolai történelemtanítás, s mint azt Szebenyi Péter oktatástörténész egy 2001-es tanulmányában bizonyította, a tankönyvek meglehetős pontos lenyomatai a mindenkori politika múltértelmezésének. A történelemtanítás jelentősége azonban csak a 20. század első harmadában értékelődött fel - legalábbis ezt állítja egy 2002-es tanulmányában Bartos Károly, aki szerint a Trianon traumájával birkózó, "értékeit vesztő magyar társadalom" elemi igénye volt ez a folyamat. Dolgozatában idézi például az 1922-ben hivatalba lépett kultuszminiszter programbeszédét, amelyben Klebelsberg Kunó "a középiskolai tantervek szégyenének" nevezte, hogy a középiskolások irányított tanulásuk utolsó stációjaként csupán a francia forradalom történéseivel ismerkednek meg, s a 19. századi eseményekkel kapcsolatban már "hihetetlen tájékozatlanságot mutatnak".
E hiányosságok felszámolására aztán a 20. században sűrűn követték egymást az iskolai reformok és a tankönyvek. Noha ezek egybevetése (a pedagógiai tapasztalatokon túl) igen tanulságos képét adhatná a század politikai arculatának is, az ilyenfajta összehasonlító elemzések - Unger Mátyás 1970-es évekbeli próbálkozását is beleszámítva - még a kezdetnél tartanak. A már említett Albert B. Gábor egy megjelenés előtt álló kismonográfiájában a Horthy-korszak tankönyveinek az 1848-1849-es forradalom és szabadságharccal foglalkozó fejezeteit is górcső alá vette. S arra a meglepő eredményre jutott, hogy miközben a két világháború közötti évtizedben március 15-ét hivatalos nemzeti ünnepként tartották nyilván, a forgalomban lévő tankönyvek leginkább az 1848. áprilisi törvények történelmi jelentőségét taglalták, mondván, ezekben "nyilvánult meg a magyar nemzet politikai bölcsessége". Petőfi napjának, március idusának epitheton ornansát, a "forradalom" kifejezést a megvizsgált tankönyvek a "megmozdulás", a "tüntetés" vagy a "férfias kiállás" szófordulattal helyettesítették, mivel - vonja le a következtetést az elemző - a Horthy-rendszer magát (az 1918-as őszirózsás forradalommal és az 1919-es tanácsköztársasággal szemben) ellenforradalminak aposztrofálta. Így próbálták elkerülni az ekkoriban született munkák, hogy a diákokban pozitív érzés alakuljon ki a fogalommal kapcsolatban.
A 19. századi magyar történelem egy másik sarokpontjának, az 1867-es kiegyezésnek és Deák Ferenc szerepének tankönyvi lenyomatait vetette egybe két esztendővel ezelőtti tanulmányában Kardos József történész. Úgy találta, hogy a 19. század nagy személyiségei közül a "haza bölcsének" alakja megtartotta előkelő helyét a 20. század eleji nemzeti (tankönyv)emlékezetben, míg például a Habsburgokkal való kiegyezést élesen ellenző s Kasszandra-levelében "a nemzethalál vízióját" felvázoló Kossuth Lajos alakja még csak meg sem jelent. Az időközben jóságos uralkodóvá előléptetett Ferenc Józseffel kiegyező Deák neve ugyanis nemcsak a 19. és 20. század fordulójának tankönyveiben fonódott össze az alkotmányossággal, hanem a királyság nélküli királyságban - egészen a második világháborúig -, amikor már Horthy Miklós kormányzó alakította a "nemzet apjának" szerepét.
Talán ennek is szerepe volt abban, hogy Kossuth csak az 1930-as években - egy ideig Deákkal párhuzamosan -, elsősorban Domanovszky Sándor történész középiskolásoknak készült tankönyvében kezdte meg 20. századi (tankönyvi) hódító útját. Ennek következményeként egyes tankönyvekben a kiegyezést már nem "dicső fordulópontként", hanem kényszerű megállapodásként kezdték értékelni. 1945-ben, egy röpke tankönyvtörténeti pillanatig - Kosáry Domokos és Mérei Gyula gimnazistáknak készült munkájában - a két nagyság (és igazsága) egész jól megfért a diákok elé állított panteonban, mígnem 1953-ra Deákból már "Bécs felé tekingető", "a nemzeti függetlenség jókora részéről lemondó", már-már áruló politikus lett, a kiegyezést pedig Sztálin "adomájával" jellemezte a szerző, Lukács Lajos. Eszerint "az osztrák miniszterelnök magához hívatta a magyar miniszterelnököt, és azt mondta neki: »Te kormányozd a te hordáidat, én majd elbánok az enyéimmel. Te csak nyomd és szorítsd a magyarországi nemzetiségeket, én pedig majd szorítom ausztriai nemzetiségeimet. Te meg én, mi kiváltságos nemzet vagyunk, a többit el kell nyomni.«"
Kossuth újkori kultuszát azonban hamarosan a plebejus forradalmár Petőfié váltotta fel, minek nyomán 1969-re már Unger Mátyás tankönyvében (alighanem a korszaknak nevet adó Kádár János "kis kiegyezéseinek" burkolt igazolásaként) "reális kompromisszummá" lényegült át (ismét) az 1867-es "sorsdöntő" esemény, amely - egy 1993-as tankönyv megfogalmazásával élve - "esélyt adott Magyarországnak a fejlett világhoz való felzárkózásra". Viszont az ezredfordulós, ma is használatos Závodszky Géza-féle tankönyv értékelése szerint "néhány évtized múltán anakronisztikussá tette Magyarország társadalmi-politikai berendezkedését".
Elképzelhető, hogy ha a 19. század szereplői és eseményei - a történészi és politikai értékelések változásai nyomán - ilyen tankönyvi metamorfózisokon estek át, milyen értékelési-értelmezési változások vártak a 20. századiakra. Elsősorban a "nemzeti érzelmű nevelés szükségességét" megihlető Trianonra, amelyet - a közhiedelemmel ellentétben - nemcsak a Horthy-korszak tankönyvei aposztrofáltak az "államunkat ért legsúlyosabb csapásként", de még az 1950-es években is úgy írtak a "párizsi békediktátumról", mint a "nemzetet gúzsba kötő, megalázó" döntésről. Mindehhez "csak" azt tette hozzá a már idézett 1953-as tankönyv, hogy a magyar uralkodó osztályok e béke elfogadásával "hálálták meg az antant-imperialistáknak, hogy visszaállították hatalmukat", valamint hogy a Szovjetunió soha nem ismerte el a trianoni szerződést, amely - az 1970-es tankönyv tolmácsolásában - "a háború folytatása volt a béke eszközeivel", s így a diktátum "az imperialisták szokása szerint újabb viszályok és háborúk magvát vetette el".
Mindazonáltal az egymásnak homlokegyenest ellentmondó történeti értelmezéseket tükröző 20. századi tankönyvek között is unikálisnak mondható egy 1950-es, Zsigmond László, Fejér Klára, Heckenast Gusztáv és Karácsonyi Béla által jegyzett munka. Ebben ugyanis mindenfajta történészi kontroll nélkül vált tananyaggá egy három esztendővel korábban született legenda, ami kapóra jött a Rákosi-korszak oktatásügyi potentátjainak, akik még attól is meg akarták óvni az osztályharcban még tapasztalatlan ifjúságot, hogy felvetődjék bennük a gondolat: a Szovjetunió elődje, a cári Oroszország segítette a szabadságharc vérbe fojtását. A tankönyvírók ennek hatására rögvest leszögezték: "az orosz seregek nem akartak harcolni a magyarok ellen". Ennek ékes bizonyítékaként emelték ki az "internacionalista harcos", a ("társaival együtt") kivégzett Guszev őrnagy példáját. A probléma csak az volt, hogy az egyébként 1951-ben "századosként" utcanevet is kapott orosz tiszt írói képzelet szülötte volt, alakját Illés Béla teremtette meg (HVG, 2004. január 10.). A legendagyárosokat - a fantáziadús írót és a tankönyvszerző négyest - rögvest Kossuth-díjjal igazolták vissza "az első marxista-leninista szemléletű, pedagógiai és ideológiai szempontból igényes történelemtankönyvért".
MURÁNYI GÁBOR