"Új magyar ünnepi népszokás jött divatba"

© Horváth Szabolcs

Olyannyira, hogy az ötven évvel ezelőtti októberi forradalom emlékezetére foganatosított érdeméremosztáson már külön élesített kamerák lesték, hogy ki kinek nyújtja (vagy nem) a kezét, kinek fogadják, és kinek utasítják el a paroláját. Nagy felbontású teleobjektívek vizslatták a résztvevők arcának minden rezdülését. A parádé ezen momentuma oly lebilincselő volt, hogy jószerével kevés ember akad a hazában, aki képes felidézni, ki miért mit kapott. Ezzel szemben nem volt médium, amely ne hívta volna fel a figyelmet a kézrázást visszautasítók számára, személyére és - ha nyilatkozott - indokaira.

A procedúra e csillogó elemének továbbcsiszolása nélkül azonban aligha teljesülhet az államelnöknek az operaházi díszünnepségen is kifejezett óhaja, miszerint a végső cél az ünneplés össznemzeti egyetemessége lenne. Célszerű volna ezért kidolgozni a kézrázás-visszautasítási protokoll teljes szellemi infrastruktúráját. Enélkül ugyanis még szimpla tahóságnak is tűnhet akár a gratuláció, akár az elfogadás megtagadása. Nem sokban különbözik ez attól, mint amikor valaki bekéredzkedik egy römipartiba, és bár látja, milyen lapokat osztanak, legott snapszlizni kívánna.

Ehelyett ezentúl a nemzeti jólneveltséghez kellene tartoznia, ha például valamennyi érintett bizalmasan előre megjelölné, kivel nem hajlandó kezet rázni. Az esemény vonzerejének fenntartása érdekében azért fontos lenne a kézrázás megtagadásának lehetőségét csak a legérdemesebbek számára, afféle prima primissima-prémiumként biztosítani.

Nagyobb szellemi támogatást is érdemelnének azok, akik érdemesek eme új ünnepi látványelem szereplőivé lenni. Aligha engedhető meg ugyanis, hogy a kézrázás visszautasításának emelkedett aktusát olyan hatásmérséklő esetlegességek csorbítsák, mint amibe a közszereplésben gyakorlott volt alkotmánybíró asszony is belebotlott. Ő már-már heroikus kiállásának emelkedettségét veszélyeztette, amikor szakmai-lelkiismereti okokra hivatkozva hagyta homályban, miért is érezte rázósnak az őt elismerni kívánó kormányfői jobbot. Nem beszélve egy Gulagot is megjárt asszonyról, aki azzal hárította el az őt jutalmazásra felterjesztő kezet, hogy épp azoknak a bolsevikoknak a rabkenyerét ette, akiknél a felterjesztő-adományozó állítólag egyetemre járt. Csakhogy a kikosarazott miniszterelnök számos egyéb botlása között a szovjetunióbeli neveltetés nem szerepel. Célszerű lenne hát a kormány kommunikációs szakembereinek a hivatalos díjak mellé mindjárt kreatív szövegírók frappáns indokait is mellékelni a kézrázások megtagadásához.

Ám hogy a költségvetés is profitáljon valamelyest, célszerű lenne az aktuális heti tippmixbe fogadásokat elfogadni, vajon a soron következő állami díjadományozás alkalmából hány elutasítás várható, ebből hány születik a díjazottak, hány az állam- és hány a kormányfő kezdeményezésére.

A továbbiak csak ambicióinkon és önbecsülésünkön múlnak.

HORVÁTH ZOLTÁN

(A szerző a HVG munkatársa)