Gróf Széchenyi István 1860-ban - 12 évnyi ápolást követően - önkezével vetett véget életének a Bécs melletti Döbling Bruno Görgen vezette elmeszanatóriumában. Kor- és sorstársát, az 1849 májusában alakult kormány első emberét, Szemere Bertalant - az emigrációból való hazatértét követően - már Magyarország egyik első elmegyógyintézményében kezelték dührohamaival, 1869-es haláláig. Könnyen elképzelhető, hogy a 19. század derekának e két tragikus sorsú jelese életét - legalább ideig-óráig - a modern elmegyógyintézetek hosszabbították meg. Magyarországon ugyanis akkoriban kezdett egyre jobban elterjedni az a Nyugaton már jó fél évszázada megszületett felismerés, amely szerint az elmebaj betegség, és a benne szenvedőket gyógyintézetekben lehet és kell kezelni. Szemerét amúgy az 1852-ben a honi pszichiátria ősatyja, Schwartzer Ferenc által alapított első hazai magántébolydában, a budai Kékgolyó utcában (a mai Onkológiai Intézet helyén) kezelték, az állami fenntartású Lipótmezei Királyi Nemzeti Tébolyda csak halála előtt egy évvel nyílt meg.
Nem a gyógyítás, az üzleti érdek dominált |
Mindennek azért volt nagy jelentősége, mert korábban "nemhogy gondoskodtak volna az elmebetegekről, vagy tolerálták volna őket, hanem kifejezetten durván és érzelemmentesen bántak velük" - utal az ideggyógyintézetek előtti korszakok attitűdjére a kanadai Edward Shorter egy évtizede angolul megjelent pszichiátriatörténetében. Európában egészen a 18. század végéig az elmebetegek sorsa attól függött, mennyire lógtak ki a közösségből: a kevésbé komoly eseteket többnyire hagyták szabadon kószálni, ám a deviánsabbakra akár súlyos testi fenyítések is várhattak, a közveszélyeseket pedig például a középkorban egyenesen börtönbe zárták. A babona határát súroló "gyógyító terápia" csak a leggazdagabbaknak dukált: Izabella spanyol királyné például 1737-ben udvarába hívta a pályája csúcsán lévő itáliai énekest, a kasztrált Farinellit, hogy hangjával kúrálja a súlyosan depressziós V. Fülöpöt. A legenda szerint a király - a ma már nevet is kapott "zeneterápia" hatására - kigyógyult betegségéből.
A felvilágosodás kori fordulat közvetlen előzménye a tébolydák megjelenése volt, amelyek létrejöttében eleinte még nem a gyógyítási, hanem a gazdasági, üzleti érdekek domináltak - tudható meg Lafferton Emese A magántébolydától az egyetemi klinikáig című 2004-es tanulmányából. Nyugat-Európa több országában, különösképpen Angliában, a 18. század első felében ugyanis fellendült az "őrültségkereskedés": a szakosodott műintézményekben többnyire "észbeteg" rokonokat volt szokás elhelyezni laikus felügyelők irányítása alatt. De megjelentek a menhelyszerű épületek is - például a párizsi Bicetre és Salpetriere kórházak -, amelyekben szinte csak arra vigyáztak, el ne kószáljanak "a falu bolondjai".
A következő jelentős lépés az volt, amikor a 18. század második felében az orvosok felfigyeltek arra, hogy a tébolyda zárt világa akár jótékony hatással is lehet a betegekre - olvasható Lafferton tanulmányában. Ekkortól olyan új, "terápiás" azilumokat hoztak létre, amelyekben többnyire humánusabb hozzáállás váltotta fel a korai "megőrző-elzáró" tébolydákra jellemző erőszakos, a betegek étkezését, higiéniáját elhanyagoló bánásmódot. Ennek jegyében eltűnt az elmebetegek megfékezésére korábban alkalmazott kényszerítő apparátus (láncok, bilincsek, ostor), egyedül a kényszerzubbony maradt meg mint "legitim" eszköz. Illetve néhol - például Döblingben - a leszíjazás is, hiszen mint Széchenyi felvételekor Görgen doktor lejegyezte: "A grófnak keze-lába meg volt kötve, és úgy kiabált és tombolt, hogy az ágyhoz kellett szíjazni."
A progresszív tébolyda alapelveit egyébként a párizsi Bicetre-ben és Salpetriere-ben dolgozó Philippe Pinel fektette le: 1801-ben megjelent, Orvosfilozófiai traktátus a mentális elidegenedésről című munkája az elkövetkező évtizedekben az elmebeteg-gyógyítás reformjának manifesztuma lett. Pinel szemében a tébolyodottság már nem bűn - mint előtte sokan feltételezték -, hanem elsősorban elmeállapot volt. Kialakulásában a lélektani tényezőket tartotta döntőnek, és az úgynevezett erkölcsi vagy morális kezelés szinte kizárólagos alkalmazásáért szállt síkra, mai szóval egyfajta pszichoterápiáért.
E "morális terápia" lényege, hogy az orvos a betegre ne mint elállatiasodott lényre, hanem mint gyermekszerű emberre tekintsen, akinek zavart gondolatait az ok-okozati tényezők megértetésével (ha jól viselkedik, meglátogathatja például a családját) és az életvitele rendszerbe szervezésével helyes mederbe lehet terelni. Ennek köszönhető például, hogy míg korábban a pesti Szent Rókus Kórházban az udvaron felállított hat ketrecben tartották az elmebetegeket, a 120 ágyas Schwartzer-féle intézetben a Pinel szellemében "morális terápiát" végző orvosok már elvetették az effajta módszereket, és a Lipóton is igyekeztek kerülni a kényszerítő eszközök használatát.
"A rendszeres életmód, a munka és a szisztematikus tevékenység váltak a terápia lényeges eszközeivé, és kiegészültek a betegek megnyugtatására használt langyos és hideg fürdők alkalmazásával, valamint az esetenkénti érvágással" - sorolja az új elemeket a HVG-nek Pisztora Ferenc pszichiátriatörténész. A szorgalomra, a munkára (varrásra, kötögetésre, takarításra, kertészkedésre), a szigorú napirendre és az önkontrollra fektetett különös hangsúly a polgári világ munka-, idő- és értékrendjének leképezése a tébolyda falain belül - értelmezte a HVG-nek a terápia lényegét a jelenleg Edinburgh-ben orvostörténetet oktató Lafferton Emese.
Az újfajta tébolydák - köztük a több évtizedes lobbizás után végül 1868-ban megépült Lipót - megjelenését ugyanakkor azóta többen is kritizálták. Az 1984-ben elhunyt Michel Foucault francia filozófus szerint például még a korábbiakhoz képest szanatóriumnak tekinthető intézmények is börtönhöz hasonló büntetésnek számítottak. Nemcsak a fizikai elzártság miatt, hanem mert - így Foucault - az őrültséggel - bár már nem tekintik bűnnek - mégis stigmatizálják az egyént. Arról nem is beszélve, hogy a 19. század végére a "morális terápiáról" kiderült, hogy csak a kevésbé súlyos esetekben váltja be a hozzá fűzött reményeket. A lipótmezei tébolydát is elárasztották a gyógyíthatatlan és közveszélyes elmebetegek, ami lehetetlenné tette a többiek gyógyítását, ezért 1884-re az állam felállított egy újabb, kifejezetten a legkilátástalanabb sorsúakat fogadó elmegyógyintézetet Angyalföldön (a mai Nyírő Gyula Kórház helyén).
SINDELYES DÓRA