Félned, halnod kell - határőremlékek a vasfüggönykorszakból

Az utolsó sorompót is eltávolították. Galéria, kattintson! © Stiller Ákos

A 42 éves férfinak sikerült elkerülnie a vasúti kocsikban, pályaudvarokon cirkáló járőröket, pedig messziről, Balassagyarmatról érkezett a nyugati határhoz. A sötétben hamarosan rábukkant a szögesdrót kerítésre. Miután átvágta, átvergődött a járőrúton és a nyomok rögzítése végett felboronált földsávon, majd az oszlopokkal övezett aknamezőn is baj nélkül túljutott. Már csak a külső szögesdrót volt hátra. Azt követően több kilométert gyalogolt, mire egy kisváros fényei tűntek a szemébe. "Megcsináltam! Mindenki az én vendégem!" - nyitott be a városszéli fogadóba. De alig váltott néhány magyar szót a helyiekkel, a csuklóján bilincs kattant, s az éjszakát már fogdában töltötte. Az 1967-ben disszidálni vágyó férfinak ugyanis irtózatos pechje volt: az ismeretlen éjszakában a magyar határőrrekruták kiképzésére épített gyakorlótérre tévedt, és ott egy maketthatárszakaszon küzdötte át magát. Így aztán nem az általa vélt burgenlandi Felsőőrön, hanem Kőszegen invitálta meg a helyi Kulacs étterem meglepett poharazgatóit.

Gyomorgörcs helyett Schengen

A schengeni övezethez csatlakozás nyugati integrációnk egyik nagy pillanata lesz, folytatja majd az Európa Tanács-, a NATO- és az uniós tagságon át vezető menetelést, amelynek következő állomása, ha megéljük, az euró bevezetése lesz. A közeli változásokat gyűjtöttük csokorba. Tovább.

De az is lehet, hogy így járt jobban - derül ki a szombathelyi Goják Sándor elbeszéléséből, aki akkortájt töltve sorkatonai szolgálatát, éppen határőrkiképzésen vett részt Kőszegen. A valódi aknasávon ugyanis szinte lehetetlen volt átjutni. "Az egyik legeredetibb megoldással egy lengyel ifjúsági rúdugróbajnok próbálkozott. Ám a szögesdrót kerítés nem hagyott elég helyet a nekifutáshoz a stadionvilághoz szokott sportolónak, így farúdja a felső holtponton visszadőlt, ő lezuhant, és három akna darabokra tépte. Kosárba szedték össze a testét" - emlékszik vissza az ehhez hasonló történeteket csak úgy ontó Goják. Nem járt jobban az a magyar fiatal sem, aki - szintén 1967-ben - fél négyzetméteres deszkatalpakat erősített a cipőjéhez, remélve: súlya így annyira eloszlik, hogy a 40 kilogrammra kalibrált eszközök nem robbannak fel alatta. Csakhogy az egyik akna valószínűleg a többinél jobban kiállt a földből, ami a sötétben nem látszott, így ő is úgy járt, mint a legtöbb kísérletező: a robbanás letépte a lábát, és a helyszínen elvérzett.

Galéria, kattintson! © AP - Szandelszky Béla

Sem a sikeres, sem a tragédiába fulladt kísérletekről nincsenek már pontos statisztikák, az azonban tudható, hogy az aknamező 1948-tól mintegy két évtizeden át szedte áldozatait. Csak egy különleges véletlennek volt köszönhető, hogy 1956 telén százezrek ép bőrrel menekülhettek Nyugatra a zöldhatáron keresztül. Az év szeptemberére fejeződött be ugyanis a többnyire már működésképtelenné vált faburkolatú aknák felszedése, ám a korszerűbb, bakelittokos robbanóeszközöket csak 1957 tavaszára tudták beszerezni, így a forradalom leverése után a határátlépőknek hónapokon át csak arra kellett vigyázniuk, hogy ne találkozzanak a járőrökkel, akik - a figyelmeztető lövést követően - kíméletlenül rájuk céloztak.

"A bakelitaknákat a korábbi kettő helyett immár öt méter széles sávban fektették le sakktáblaszerűen, így ezerből legfeljebb négy-öt embernek volt esélye az átjutásra" - idézi fel Goják Sándor, aki a rendszerváltást követően Felsőcsatár szőlőhegyén létesített Vasfüggöny Múzeumot. Ott a látogatók egy lézeres érzékelőkkel működő aknamezőmodellen ki is próbálhatják a szerencséjüket: a rossz mozdulatot itt csak hang és fények büntetik.

© AP - Szandelszky Béla

Az aknazár végleges felszámolásáról 1966 tavaszán hoztak döntést Moszkvában, miután Ausztria a genfi konvencióra hivatkozva panaszt emelt az ENSZ-ben, mert két kislány meghalt a megáradt Pinka folyó által az osztrák oldalra sodort magyar aknáktól. Ám az aknamentesítés sem járt áldozatok nélkül. "A fémkeresők nem érzékelték a bakelitszerkezeteket, s egy próbaképpen a földsávra küldött, traktorabroncsfüzéreket húzó tank sem volt képes minden aknát felrobbantani, így a maradékot három hónapos kiképzésen átesett kiskatonákkal szedették fel. Elvileg minden négyzetméteren 2500 próbaszúrást kellett végezni, de ezt sokan elspórolták - meséli Goják. - Akkoriban a mentők ingajáratban közlekedtek a határsáv és a közeli kórházak között."

A teljes nyugati határszakaszon az 1960-as évek végére váltotta fel az aknazárat a Szovjetunióból "licencelt" S-100-as elektromos kerítés. Jó ideig a környékbeliek sem mertek a közelébe menni, mert nem tudták, hogy a kerítésben csak 24 voltos áram folyik, amely a szökési kísérletek jelzésére szolgál az őrsön. "A kijelző megmutatta, hogy például a bal 5-ös szektorban ment neki valami a kerítésnek" - magyarázza Kondor Endre tavaly nyugalmazott századparancsnok, a határőrség körmendi múzeumának vezetője, hozzátéve, hogy a némi villanyszerelői ismerettel rendelkezők krokodilcsipesszel felerősített elkerülő vezetékekkel át tudták hidalni a kerítésen vágott lyukat.

"Bár az S-100-as mindkét oldalán vadvédő kerítés húzódott - mutatja a szögesdrót makettjét az Apátistvánfalván november végén átadott határőremlékhely gondnoka, Merkli István -, a riasztások többsége így is vaklárma volt." Egy lehulló ág, egy leszálló madár, de erősebb szél vagy jégeső is elég volt a jelzéshez, amire máris indulnia kellett az úgynevezett üldöző- és a zárócsapatnak. Előbbiek terepjárón az érintett kerítésszakaszhoz robogtak, hogy a disszidenseket a tetthelyen fülelhessék le, utóbbiak pedig csatárláncba fejlődtek a kerítéstől nemegyszer több kilométerre húzódó államhatár mentén.

Így történt ez 1977-ben is, amikor egy, a Balatonnál nyaraló keletnémet házaspár a határ felé vette az irányt. Érkezésüket egyeztették a nyugati rokonokkal, így Ausztria felől markos segítők lépték át a határt, akiket a Stern magazin fotóriportere is elkísért a kerítés megbeszélt szakaszához. A házaspár egy közeli faluból elemelt tyúklétra segítségével próbálta leküzdeni a szögesdrótot, ami a nőnek sikerült is, ám a férfi alatt leszakadt a létra egyik foka, s működésbe lépett a jelzőrendszer. "A záróerők a kutyákkal 2-3 perc alatt megérkeztek, a nő és a túloldalról jött segítők hiába futottak, a határig vezető 800 méteres út negyedét is alig tudták legyűrni a fás-bokros terepen. A magyar oldalon rekedt férfi Kőszeg felé menekült, őt egy fenyőfa tetejéről csalták le" - anekdotázik Goják. A nyugatnémetekre kitoloncolás, a keletnémetekre - odahaza - három év börtön várt.

Később a határátkelőkön is egyre többen próbáltak útlevél nélkül átjutni. "A kamionokat, lakókocsikat, mikrobuszokat nem mindig nyittattuk fel, ezekben gyakori volt a raktérben elrejtőzés" - fogalmaz korhű pontossággal Székely László nyugállományú alezredes, aki a rábafüzesi forgalom-ellenőrző ponton (FEP) szolgált kezdetben útlevélkezelőként, 1981-től pedig parancsnokként. "A leleplezések egy részét Budapestről kapott információknak köszönhettük" - vallja be utólag. "Az 1970-es évek elején egy vámőr egy Pontiac típusú kocsi kesztyűtartóját kutatta át, és véletlenül rányúlt egy gombra - idéz fel egy emlékezetes fogást Székely. - Erre a műszerfal alatt kinyílt egy rejtett kuckó ajtaja, mögötte egy magyar férfi kuporgott."

Bár itt is próbálkoztak erőszakos kitöréssel, a közel fél méter átmérőjű, vasútisín-darabokkal bélelt betonsorompók a kamionok számára is leküzdhetetlennek bizonyultak. "1985-ben egy NDK-s család egy Lada Nivával próbálta áttörni a sorompót - elevenít fel egy másik kétségbeesett kísérletet Székely. Az első ülések az ütközéstől hátracsapódtak, az autó kigyulladt. Az elöl ülő férj és feleség súlyos sérülésekkel került kórházba, de a gyerekek hátul jól be voltak csavarva egy dunyhába, így ők megúszták." Bár a zöldhatáron dolgozók félcipősöknek gúnyolták a FEP-eseket, itt Székely szerint komolyabb szaktudásra volt szükség: "Megfelelő nyelvtudással rendelkezők már a hangsúlyozásból sejtették, hogy valaki kelet- vagy nyugatnémet. Előbbiek gyakran azon buktak le, hogy NSZK-s útlevelükben nem volt magyar beléptető bélyegző, így azt nyilván a budapesti követségen szerezték."

Az ilyen fogásokért jutalom (szabadság, kitüntetés) járt, viszont "Moszkvától Budapestig hullottak a csillagok" akkor, amikor 1967 tavaszán egy ködös hajnalon meglépett a ma ismert borász, Szeremley Huba és családja. A gondosan megtervezett szökés során egy alacsonyan szálló osztrák sportrepülőgép vette fel őket Sopronkövesd mellett. "4200-an szolgáltunk a nyugati határon, három hónapig senki sem mehetett eltávra" - emlékszik vissza Goják. 1976-ban pedig Kőszeg környékén három szombathelyi fiatalember átásta magát az elektromos kerítés alatt. Az ügyet vizsgáló tisztek segédmunkásokkal kipróbáltatták, mennyi ideig tart a művelet, ekképp bizonyítva, hogy a járőröknek közben legalább kétszer el kellett volna haladni mellettük. A felelősöket egy évre "futkosóra", vagyis büntetőszázadba vágták.

Galéria, kattintson! © Stiller Ákos

Azokban az esetekben, amikor hivatásos határőrök szöktek Ausztriába, a legendárium szerint jól tették, ha néhány héten belül továbbutaztak, a szomszédban ugyanis könnyen utolérte őket a kommunista "munkásököl". Gojáknak legalábbis azt mesélte egy parancsnoka, hogy egy századost - aki 1967-ben gépkocsival ráhajtott az aknamezőre, majd a motorháztetőről a családjával együtt átugrott Ausztriába - három héttel később Bécsben elütött egy autó. Miként állítólag eltették láb alól azt a kiskatonát is, aki a Pinka folyón gyalogolt át Ausztriába, miután fegyvert fogott a parancsnokára.

Persze az is lehet, hogy utóbbi történetek már a megfélemlítő propaganda részei voltak, amire talán szükség sem volt. A HVG-nek ugyanis mindannyian úgy emlékeztek, hogy annak idején meg sem fordult a fejükben a szökés, az erre vetemedőket bűnözőknek tartották, a vasfüggönyön fennakadók iránt nem éreztek szánalmat. "Miként a tanár sem sajnálja a diákot, amiért egyest kell neki beírni" - summázta véleményét a HVG-nek meghökkentő hasonlattal Kántor István nyugalmazott alezredes, egykori apátistvánfalvai őrsparancsnok.

SCHWEITZER ANDRÁS