Olaszok hihetetlen kalandjai Budapesten

© Stiller Ákos

Töltsön egy hétvégét Kelet Párizsában! Látogassa meg a Duna gyöngyszemét! Három éjszaka kettő áráért: Valentin-napi akciónkban repülővel mindössze 449 euró - hirdette a plazmaképernyő a bergamói belváros kirakatában. Miért ne? Csütörtöki indulás, vasárnapi hazaút, mindezt nem buszon zötykölődve, hanem repülővel. Buszos és gyalogos városnézés, fakultatív programként kirándulás "Sisi hercegnő" kastélyába és látogatás egy romantikus lovas tanyán. Igaz, az árban csak a büféreggeli foglaltatik benne, de Budapesten állítólag már 10 euróért bőséges ebéd és vacsora kapható szinte bárhol, és befizethetünk egy borkóstolóval egybekötött, cigánymuzsikával kísért lakomára is (30 euró fejenként). Mindezt már az utazási iroda készséges alkalmazottaitól tudjuk meg, mint ahogy azt is, hogy a négycsillagos belvárosi hotelben a wellness-szolgáltatások benne vannak az árban. S a közelben található fürdőkben megismerkedhetünk a híres-nevezetes magyar fürdőkultúrával.

Egy barcelonai vagy párizsi hétvége jó 100 euróval drágább, Prágában tavaly már voltunk, így Budapest mellett döntünk.

A bergamói reptérről induló fapados járat késik, pedig rendesen is éjféltájban landolnánk a magyar fővárosban. Az utazási iroda még vagy egy tucat honfitársunkat szervezte be: az elő-Valentin-napozó párocskákon kívül egy ízes "bergamasco" tájszólásban beszélő nyugdíjas buszsofőr a nejével színesíti a csoportot, meg egy, a bedekkerei alapján megszállott utazónak látszó, jól szituált milánói házaspár. És egy harmincas férfiakból verbuválódott, a fapados járat közönségét, valamint a gép személyzetét is egész úton szórakoztató-bosszantó társaság.

Ők azok, akik üdvrivalgással fogadják, amikor a gép végül hajnali fél 2-kor leszáll Budapesten. Három óra felé kerülünk ágyba, de nem alhatjuk ki magunkat, mert a recepciós még a bejelentkezésnél - erős kelet-európai akcentussal, de olaszul - figyelmeztet, hogy fél 10 után nincs reggeli. Ráadásul a városnéző busz is 10-kor indul. Reggel kótyagosan kóválygunk a büféasztalok körül. A kínálat osztrákos - bécsi zsemle, felvágottak, müzli, joghurt -, de a presszókávé legalább jó.

Félálomban szállunk fel a városnéző buszra. A háromórás program fejenként 29 eurót kóstál, a szöveget fülhallgatón kapjuk. De így legalább megértjük - a mellénk kirendelt, a sofőr melletti pótszéken pipiskedő idegenvezetőcske olaszából ugyanis nem sokat tudunk kihámozni.

A péntek délelőtti forgalomban a felállványozott Parlamentet nézzük meg először, aztán átkelünk a Dunán, és a királyi palota következik. Kapunk egy fél órát, hogy sétáljunk a Halászbástya nevű sétányon. Tiszta időben tényleg fantasztikus lehet a panoráma, de nekünk nincs szerencsénk, most - február eleje van - inkább csak az otthonról ismerős szmog látszik. Európát jobban ismerő turistatársainkkal arról diskurálunk, hogy Budapest mennyire más, mint Prága vagy Bécs, pedig azok is az "austro-ungarico" birodalomhoz tartoztak. Végül arra jutunk, hogy ha már hasonlítani kell, akkor leginkább Barcelona emlékeztet Budapestre - legalábbis ami az épületeket illeti.

Egy másik Duna-hídon megyünk vissza a pesti oldalra, araszolunk a kora délutáni forgalomban, aztán fülhallgatós idegenvezetéssel megnézzük a magyar királyok szobrait a Hősök terén. Nézelődnénk még, de a busz megállásától egészen az indulásáig körülöttünk zsinatoló asszonyoktól és bőrkabátos, kalapos férfiaktól nem érezzük túl jól magunkat. Mindenáron ránk akarnak tukmálni mindenféle - mint mondják, tipico ungaro - konyharuhát, nyakláncot, mázas cserepet, fabábut. Érdekes, hogy amikor itt végre aktivizálódó idegenvezetőnk megpróbálja elküldeni őket, nem ugyanazon a nyelven kiabálnak egymással.

Visszafelé megállunk az Operaház előtt, de nem szállunk le, csak a magyar államalapító királyról elnevezett bazilikánál. Kalauzunk kevés olasz szavából kihámozzuk, hogy a tér alatti garázsba a busz nem mehet be, ezért a székesegyház mögötti főút külső sávjában kászálódunk le, s az út mellett stoposként várjuk a buszt, amikor már letudtuk a bazilikát. Ezzel az erővel gyalogolhattunk is volna, mert a városnéző busz nem visz házig, a centrumban kirak minket.

Ebédelni szeretnénk, de nem valamelyik trattoriának vagy pizzériának nevezett étteremben, angol típusú pubban vagy kínai kifőzdében, hanem egy magyar specialitásokat kínáló vendéglőben. Ilyet viszont egyórányi séta alatt sem találunk. Végül, a buszon kapott hevenyészett várostérképpel a kezünkben, kérdezősködve visszagyalogolunk a szállodáig, és útközben török kebabot veszünk egy árustól.

A hotelban aztán szerzünk egy angol nyelvű - olasz nincs - városkalauzt. A délutáni szieszta után, saját szakállunkra, városnézésre indulunk: veszünk egy minden tömegközlekedési eszközre érvényes Budapest kártyát 26 euróért. Az ehhez mellékelt, olaszul is tudó prospektus hasznosnak bizonyul - bár az nincs benne, hogy a magyar fővárosban egyfolytában építkeznek. Metrót például, meg irodákat. Utakat, úgy látszik, nem: azok elég vacak állapotban vannak.

© Pataky Zsolt

A turistakalauz alapján elmegyünk a belvárosi bevásárlóutcába. Itt legalább van népművészeti bolt, és kiderül az is, hogy a Hősök terén álfolklórt akartak a nyakunkba sózni. Veszünk néhány szőttest és egy-egy blúzt. Szépek és drágák. Aztán elvillamosozunk Óbudára. Ennyi panelház még Milánóban sincs, mint amennyi a zárványként megtartott, középkori terecskét veszi körbe. Viszonylag jól eltájékozódunk, így a buszt sem vétjük el, aztán a földalattit is megtaláljuk, majd újra a hotel. Péntek lévén esti szórakozóhelyek iránt érdeklődünk - ezekből, úgy tűnik, nincs hiány Budapesten. Végül csak vacsorázunk: a Dunára néző olasz trattoriában a séf a honfitársunk, és jól is főz, de a hely drágább, mint egy hasonló színvonalú otthoni étterem.

Szombat reggel kiderül, hogy rossz tájékoztatást kaptunk - vagy mi értettünk félre valamit -, a "Sisi-túrák" csak március végétől indulnak, így a lovas programmal megspékelt kastélylátogatás elmarad. Elmegyünk helyette a Széchenyi fürdőbe, mert ezt ajánlja a recepciós. A fürdő épülete nagyon szép, és olyan helyen sem voltunk még, ahol a szabad ég alatti meleg vizes medencében sakkoznak az emberek.

Estére benevezünk a Budapest by Night programra 66 euróért - ezt magunktól kihagytuk volna, de utastársaink rábeszéltek. Húszszemélyes kisbusz jön értünk, ezzel megyünk ki a nappal már látott Óbudára. A grappánál is erősebb pálinkát a magyarok aperitifként isszák, ilyet kapunk mi is, aztán csípős halászlé, majd vadhús következik, végül palacsinta. Csak a boroknak és egy újabb adag pálinkának köszönhetjük, hogy nem pukkadunk ki. A bor jó, a felszolgálással sincs probléma, egyedül a cigányzenét érezzük túl hangosnak, de az elfogyasztott alkoholmennyiség miatt turistatársaink nem panaszkodnak, sőt. Hiszen még folklórbemutatót is kapunk. Már a pincérek is népviseletgyanús holmikban - pitykés mellényben és bő szárú vászonnadrágban - virítanak, majd a desszert előtt négy pár pattan ki a körberakott asztalok által közrefogott placcra. A lányok, fejükön borosflaskát egyensúlyozva, táncra perdülnek, miközben a fiúk kurjongatnak, majd összefogódzva forogni kezdenek. A palacsinta után jön a ráadás, akkor az egyik férfi táncos két karddal a kezében, hadonászva nagyokat szökken, de a tapsra abbahagyja. Éjfél után a merészebbeket kaszinóba is elviszi a busz - a belépő és az 5 euró értékű zseton benne van a program árában.

Utolsó nap - délig el kell hagynunk a szobáinkat - kollektív szuvenírvadászatra indulunk a belvárosban. Összefutunk a bergamói reptéren megismert fiúcsapattal, amelynek tagjai beszámolnak éjszakai kalandjaikról. Egyikük szerint ezért is jöttek Budapestre, mert azt hallották, hogy itt szépek a lányok. Mint mondják, nem csalódtak, még a taxis és az engedékeny recepciós is elégedett volt az öt fiú által összedobott 100 eurós borravalóval. Nekünk persze nem volt részünk efféle kalandban - de nagyon átvágni sem akartak, a herendi porcelánokat, népi szőtteseket áruló boltokban még alkudni is lehetett. Hazafelé a repülő pontosan indul, csak a reptéri kávé árát találjuk kissé borsosnak.

Most már elmondhatjuk: Budapesten is voltunk.

EVA BETTONI, SUSANNA MASTALLI