"Jó jel! A szurony hegye Bécs felé mutat" - március 15. percről percre

„Petőfi lakásaihoz nem volt kegyes a sors, nemcsak az a – Jókai Mórral közösen bérelt - lakása tűnt el, amelyet március 15-én magáénak mondhatott, hanem 1937-ben lebontották utolsó pesti lakását a volt Marczibányi-házban – kezdi a történelmi útikalauzt Katona Tamás történész. 

Petőfi innen indult el a Pilvaxba, amely már maga is tévedés, tudniillik a kávéházat a márciusi ifjak inkább Fillingernek hívták, hiszen Fillinger János volt a bérlője, és Pilvax Károly sem úgy írta a nevét, ahogy ma a Pilvax közben ki van írva, hanem két ellel és dupla vével. A Pilvax kávéházat természetesen szintén átépítették, de legalább egyik helyiségében megpróbáltak emléket állítani a múltnak.

Petőfi megkérte Vasvári Pált és Bulyovszky Gyula írót, hogy menjenek el a Dohány utcába a közös lakás „Jókai szobájába”, és itt határozzák meg a nap menetrendjét és a sajtó fölszabadítását.

Nem véletlen ugyanis, hogy a 12 pontban első helyen épp ez szerepel. Nemcsak azért, mert ezeknek a firkászoknak ez volt a legfontosabb, hanem azért is, mert ezt - az országgyűlés, Pozsony, az uralkodó és Bécs nélkül - Pesten is ki lehetett vívni.

Vasvári Petőfi tőrös botjával hadonászott, és amikor a szurony kirepült a botból, rezegve megállt az ajtófélfában. Ilyenkor bizony egy fiatalnak illik blazírtnak lenni, Petőfi is csak annyit mondott: „Jó jel! A szurony hegye Bécs felé mutat.” Sajnos, azonban a lakással eltűnt a szent ajtófélfa is.

Rajta magyar, hí a haza!

Hőseink azonban annyira elfecsegték az időt, hogy a kávéházi ifjak kezdtek szétszéledni. A rendkívül éles eszű, de rettenetesen dadogó Sükei Károly költő – a bukaresti magyar református pap fia – kiment a rémes havas esőben a mai Petőfi Sándor utcába, kiakasztotta a kézzel másolt 12 pontot, és akadozó nyelvvel magyarázni kezdte. Vagy harmincan gyűltek köréje, természetesen volt egy titkosrendőr is köztük, aki a titkosrendőrök csalhatatlan ösztönével megállapította, hogy ez a fiatalember őrült, és el akarta vitetni a Rókus kórház második emeletére, az elmeosztályra. De az emberek nem engedték. Úgy látszik, tetszett nekik a 12 pont, és a spiclinek kellett sietve távozni.

A fiatalok természetesen a fiatalokhoz mentek a kávéházba a 12 ponttal és egy verssel, amit még senki sem ismert. Azaz Szikra Ferenc jurátus március 13-án este egy sort már látott belőle, a kezdősort: „Rajta magyar, hí a haza!” Nyomban felhívta Petőfi figyelmét arra, hogy először talpra kell állítani a magyart, és csak utána „rajta”. Petőfi nem szerette, ha verseibe belebeszélnek, most azonban valami jó előérzete lehetett, mert megígérte, hogy Szikra utasítása szerint kiigazítja az első sort.
 
A kávéházhoz legközelebb az egyetem orvosi kara esett. Az Újvilágban, a mai Semmelweis utcában, a szemközti Fekete Sas szálloda épületéből sokan figyelték az eseményeket. A szálloda helyén épült meg aztán az Országos Kaszinó palotája, tetején 1945-ig látható volt a szálló régi cégére, a fekete sas, amely aztán nyomtalanul eltűnt. Az orvosi karnak otthont adó ásatag kolostorépületből a hallgatók örömmel tódultak ki az utcára, hogy a kirakott székről szónokló Jókaitól meghallgassák a 12 pontot, Petőfitől pedig a verset, melynek második szakaszától kezdve minden egyetemi hallgató Petőfivel együtt harsogta a refrént: „A magyarok istenére esküszünk, esküszünk, /hogy rabok tovább nem leszünk!” Innen a ferences templom melletti politechnikumba mentek, a mérnökhallgatókhoz, majd tovább a bölcsészekhez, jogászokhoz, teológusokhoz. Mindenütt volt szék, mindenütt volt 12 pont, és Petőfi mindenütt elüvöltötte  - Egressy Gábortól tudjuk, hogy a költő így szavalt – a Nemzeti dalt.

Mostanra vagy ötezer főnyi tömeg verődött össze az Egyetem téren.
 
A tömegből egy hang azt javasolta, menjenek Budára a cenzorhoz, írassák alá vele a pontokat és a verset, hogy ki lehessen nyomtatni.

„Cenzorhoz nem megyünk – felelte Petőfi -, nem ismerünk el többé semmi cenzort, el egyenesen a nyomdába!”

A tenyérnyi pesti belvárosban nem voltak távolságok, és az akkor legkorszerűbb nyomda, a titkosrendőrséggel nagyszerű kapcsolatot tartó Landerer Lajosé volt a legközelebb. Landerer tudta, hogy jönnek a fiatalok, előző nap el is mondta gépmesterének, Christian Glutschnak, hogy nagy mennyiségű papírt áztasson be reggelre. „Hát maga csak legyen az eszénél” – mondta a nagyszakállú nyomdatulajdonos a gépmesternek – „ha kevesen lesznek az ifjak, és a nyomdaszemélyzet elbír velük, akkor ki kell verni őket. Ha sokan lesznek, Isten neki, csinálják meg, amit akarnak!” Sokan voltak.

Amikor az ifjak a szent szövegek kinyomtatását kérik, Landerer fennhangon kijelenti: „Lehetetlen, nincs rajta az engedélyezés!” De azért odasúgja a legközelebb álló Irinyi Józsefnek: „Foglaljanak le egy sajtót!” Irinyi ráteszi kezét a korszerű amerikai gyártmányú Columbia sajtógép tetejét díszítő sasra, és a nyomdások rögvest munkához látnak. A 12 ponttal nincs is gond, de Petőfinél nincs ott a Nemzeti dal kézirata. Träger András művezető asztalánál gyorsan elkezdi papírra vetni a szöveget. Mihelyt egy-egy versszakkal elkészül, Vasvári ollóval levágja, és így minden versszakot más-más nyomdász szed ki. Az utolsó, a „Hol sírjaink domborulnak” kezdetűt, Petőfi harsány diktálása alapján stílszerűen egy öreg zsidó szedő, Josef Kohn szedi ki. A gesztenyefürtű, bár már egy kissé kopaszodó Jókainak pedig az volt a feladata, hogy a nyomda előtt tolongó ötezer főnyi sokaságot szóval tartsa. A galamblelkű fiatal író aggódva figyelte, hogy az ötezer ember tízezer kezében ötezer nyitott ernyő van, és ez tízezer szemet veszélyeztet. Rá is kiabált az emberekre: „Polgártársak! Holnap, úgy lehet, golyók hullanak ránk. Akkor elfutunk-e?” A válasz természetesen egyöntetű volt: „Nem!” Jókai folytatta: „Polgártársak! Most tehát csukjuk be az ernyőket!” Mintegy varázsütésre egyszerre becsukódott az ötezer ernyő. Szinte csak egyetlen kattanást lehetett hallani – de ez a kattanás a modern, a korszerű Magyarország első szívdobbanása volt – fűzi hozzá Katona Tamás.

A megdöbbentő fordulat – folytatja a történész - csak ezután következik, Irinyi hazaküldi a forradalmat ebédelni. Közli, hogy a nyomdászok rengeteg példányt fognak nyomtatni, a kiosztás pedig a Nemzeti Múzeum kertjében lesz délután három órakor.

A fiatalok azonban nem ebédelnek, hanem Bajza Józsefhez sietnek a Nemzeti Színházba, és megrendelik estére a Bánk bánt. Útjuk onnan a Nemzeti Múzeumba vezet, és Kubinyi Ágoston igazgató úrnak át is adják a szabad sajtó iker-elsőszülötteit, mert tudják, hogy a két nyomtatvány történelmi ereklye, és itt a helye a nemzet múzeumában. Az igazgató azonban bajban van, hiszen a szomszédos szénapiacról (a mai Kálvin térről) a József-napi vásárra érkező vásárosok tehenei be-beszabadulnak a Múzeumkertbe, mert a kerítés még csak a körút felé készült el. Egyszerre fölemelő és nevetséges kép, a történelmi pillanatot mélyen átérző igazgató megrendülése – és hiábavaló küzdelme a tehenek ellen! De éppen a vásárra érkezők miatt már nemcsak az egyetemi hallgatók és a pesti polgárok gyűlnek össze háromkor a  Múzeumkertben, hanem a vásárosok is vagy tízezren. Azok a jobbágyok, akiket a pozsonyi országgyűlés fölszabadítani készül, sőt fel is szabadít. Hatalmas emléktábla közli az arra járóval, hogy Petőfi 1848. március 15-én innen szavalta el a Nemzeti dalt! A tábláról egy szó hiányzik, a NEM. Aznap négyszer is elharsogta a költő a versét, történetesen itt nem.

Ellenben itt határozták el az egybegyűltek, hogy a pesti városházára vonulnak át, hogy a közgyűlést, vagyis a tanács és a választottpolgárok testületének együttes ülését a 12 ponthoz való csatlakozásra bírják. Nyáry Pál Pest vármegye másodispánja, és barátja Klauzál Gábor volt országgyűlési vezérszónok útközben behívja  őket a megyeházára. A fiatalok visszaüzennek: „Mohamed jön a hegyhez: mi vagyunk a hegy” A félreérthetetlen utalás a francia forradalom hegypártjára megteszi hatását, és Nyáry és Klauzál is csatlakozik a tömeghez.

Óriási kitörése a lelkesedésnek

A tanácsterem rövidesen megtelik, történetében először magával a néppel, de amikor a márciusi ifjak felszólítják a városatyákat, hogy csatlakozzanak a 12 ponthoz, még a követelésekkel rokonszenvező tanácsnokok is ki akarják üríttetni a termet. A forradalmárok feltépik az ablakokat, de nem azért, hogy cseh szokás szerint kihajítsák rajtuk az ellenszegülőket, hanem azért, hogy a városházát körülözönlő tömeg hangja - mint a „vész előtt zúgó tenger” morajlása - jobb belátásra bírja a tanácskozókat. Rottenbiller Lipót alpolgármester menti meg a helyzetet, mindenki aláírja a nevezetes okmányt, amelyet az alpolgármester meglenget azután az ablakban. Az immáron tehát a város pecsétjével is ellátott 12 pontot, amelyet a téren „óriási kitörése a lelkesedésnek” üdvözöl.

Kint azonban híre megy, hogy közeledik a katonaság. Hiába alakult át a 12 pont jóvoltából a pesti polgárőrség nemzetőrséggé, hiába teljesül a 12 pontnak egy újabb, Pesten is megvalósítható pontja, a forradalmi tömegen kezd erőt venni a riadalom. Nyáry és Klauzál hosszasan szónokol, de a zajban szinte egyetlen szavukat sem hallani. Ekkor egy fiatalember csodás pillanata következik: fölugrik egy kofa asztalára, lesöpri róla a fonnyadt almákat és másnapos zsömléket, és a budai vár felé mutatva elkiáltja: „Esernyővel a kezünkben nem vívjuk ki a szabadságot! Fegyverezzük fel magunkat! Fel Budára: utánam!” Vajda Jánosnak, a költőnek a szavait tett követi, nem kevesebben, mint húszezren vágnak neki a hajóhídnak.

Az élen Szathmáryné Farkas Lujza, a Nemzeti Színház művésznője viszi a szűzmáriás zászlót. Csoda, hogy nem szakad le a tömeg roppant súlya alatt a híd. Mindeközben Josef Rosenbaum őrnyagy, a budai térparancsnok besiet Táncsics cellájába, és arra kéri a foglyot, csendesítse le a kiszabadítására érkezőket, hiszen ő csak „a felsőbbség parancsa szerint járt el, és teljesítette kötelességét”.Táncsics ezt nemcsak megígéri, de meg is teszi.

A  helytartótanács, amikor Táncsics kiszabadítását követelik tőle, „sápadt vala és reszketni méltóztatott, és öt percnyi tanácskozás után mindenbe beleegyezett”, hogy Petőfi szavait idézzük. „Nincs többé cenzúra!” – kiáltotta Táncsics felesége, Seidel Teréz férje cellájába lépve, majd az életében először hintóba ültetett Táncsicsot vágtatva viszik át Pestre. A mai Vörösmarty tér sarkán a Nádor fogadó bérlője, Hauer József áll a kocsi elé, és a piacgazdaság egyik első bajnokaként legszebb szobáját nyitja meg a házaspárnak. A kiszabadult rab döbbenten tűri az ünneplést, felbotorkál a lépcsőn, ruhástól keresztülesik az ágyon, és mély álomba zuhan. Fölébreszteni sem tudják. Pedig a Nemzeti Színházban várják.

A nézőtér törelmetlen, az előadás késik. Ám a függöny mögött Jókai már megkapta a maga piros-fehér-zöld-sárga-kék kokárdáját, tehát a magyar és erdélyi színekkel ékes kokárdát, mintegy az unió jelképéül a székely Laborfalvi Rózától. Bulyovszky meg a maga egyszerű kokárdáját a gyönyörű Szilágyi Lillától, és Petőfi őszinte bosszúságára a feldíszített ifjak heves csókokat is kapnak a művésznőktől.

Pefőfi utálta Laborfalvi Rózát, mindent elkövetett, hogy Jókai és a színésznő szerelméből ne legyen házasság, és amikor  - épp Nyáry Pál segítségével – ez megtörténik, egy életre összevész Jókaival. Azzal a Jókaival, aki épp a Nemzeti Színházban menti meg a helyzetet, nem engedi ugyanis, hogy egy jelmezbe öltöztetett színészt léptessenek föl Táncsicsként, hanem ő lép a nézőtér elé elmondani Táncsics történetét. Taps a jutalma, a közönség zúg, de a Bánk bánt már nem hajlandó megnézni.

A rögtönzött műsornak tomboló sikere van, a napot pedig nem summázhatjuk tökéletesebben, mint ahogy Petőfi megtette: ”Ez volt március 15-e. Eredményei olyanok, melyek e napot örökre nevezetessé teszik a magyar történetben. Események folytatásának ez közönséges volna, kétségkívül, de tekintve annak, ami volt, kezdetnek: nagyszerű, dicső. Nehezebb a gyermeknek az első lépést megtennie, mint mérföldeket gyalogolni a meglett embernek."

KATONA TAMÁS – MOHAI V. LAJOS