Tetszett a cikk?

Hatalmas szerelem- és igazságérzet, halálközeli egykedvűség, odüsszeuszi ravaszság, kíméletlenség, melankolikus tanácstalanság. Kukoricza Jancsi/János vitéz a kalandokon át a halált keresi, hogy a boldogságra leljen.

„A halálközelség, Jancsi merészségének, s minden tevés-vevésének e desperádó-eleme a faluból való kiűzetés után elválaszthatatlan társként szegődik mellé, s a [szerelmi] hűség mellett ez életének ikercsillaga. Ezért jó értelmezés Margócsy Istváné, aki arra mutat rá Petőfi-esszéjében – kétszer is –, hogy a hős odüsszeiája a szabad halálhoz, az öngyilkossághoz vezet (sajnos, a magyar nyelv nem tud különbséget tenni Freitod és Selbstmord között), s a megváltást halálra szántsága váltja ki” – írja Radnóti Sándor esztéta az Alföld legfrissebb számában. Tanulmányának tárgya Petőfi Sándor János vitéze.

Kívánt halál

A „desperádó-elemeket” Radnóti rendre ki is mutatja a költeményben. „»Akinek életét van miért félteni, / Ha e tájt kerüli, nagyon bölcsen teszi. / Nekem nem kedves az élet, hát közétek, / Bárkik vagytok, egész bátorsággal lépek«” – mondja Kukoricza Jancsi a zsiványok kapitányának. Mire az így felel neki: „Te derék legény vagy, azt a bátor szented! / Téged az isten is zsiványnak teremtett. / Éltedet megveted, a halált nem féled...” Vagy amikor a huszárnak álló hős így indokolja lépését: „Mert ha én nem ölök, engem öl meg a bú – / Nagyon kívánt dolog nekem a háború”. Később pedig: „Vándorlok, vándorlok, a világ végéig, / Míg kívánt halálom napja megérkezik.”

 

És a történet kellemesen ismerős mesei szövése dacára ez az egyik nyugtalanító eleme Jancsi jellemének, ez pumpál feszültséget az elbeszélésbe. Ez a „tökéletlenség, jellemhiba” teszi élővé figuráját, ahogyan a trójai háború nagy desperádóját, az önfejű Akhilleuszt is ez avatja halhatatlan irodalmi hőssé. Mert Radnótinak kétsége sincs, „Kukoricza Jancsinak van individuális sorsa, János vitéznek viszont csak akkor és annyiban, amikor időről időre visszaváltozik Kukoricza Jancsivá”. Mindjárt az elején például, amikor Jancsi maga dönt arról, hogy elbujdokol, világnak fut, pedig konfliktusa nevelőapjával vagy Iluska mostohájával más megoldásokat is lehetővé tesz. Élete útelágazásainál Jancsi maga választja ki a tova utat, nem kér a zsiványságból, nem akar a francia király veje lenni, nem akar a faluban maradni és a behemótok királysága se kell neki. Nincsen nyugodalma, nem nyugodhatik békében sehol, desperádó alkata és örök szerelme űzi-hajtja tovább.

(Közbevetőleg. Ahhoz képest, hogy a magyar szemérmes irodalomnak tartja magát, három nemzeti klasszikusunknál is [kötelező irodalom!] az enyelgés, a bujálkodás, egyenesen a coitus teremti meg a konfliktust vagy legalábbis alaposan hozzájárul ahhoz. Az ember tragédiájában a testi szerelemtől elgyengült és attól jóllakott Ádámot sikerül rávenni Lucifernek és Évának a törvényszegésre. A Bánk bánban pedig a kéjvágyó Ottó becsteleníti meg minden bizonnyal a poroktól elbódított Melindát, amitől Bánk végképp elveszíti fejét és leszúrja Gertrudis királynét. A János vitézben a szerelmeskedő Jancsira és Iluskára ront rá a lány mostohája, s közben a nyáj is szertefut. De míg a másik kettő, Madách Imre és Katona József közismert „nemzetközi motívumot” épít be művébe [Éva „eredendő bűnét”, illetve a középkorban bűnbakká tett külföldi királynék erkölcstelen környezetét], Petőfié eredetinek tetszik, hacsak nem az antik pásztorköltészetből kölcsönzi.)

Terek és regiszterek

 

Radnóti elemzése meggyőzően bizonyítja a költő a „radikális eklektika” jegyében hányféle regisztert gyúr össze: a népéletit-szociálist-individuálist, az „obsitost”, a népmeseit, a kísértethistóriait, de még a felvilágosodás tanmeséjét is. Az esztéta szerint „az igazi kérdés az, hogy a nyilvánvalóan különböző regiszterek fantasztikus eklektikáját miképpen tudta a költő homogenizálni. Ebben rejlik ugyanis a János vitéz zsenialitása.”

De hát vannak más rétegek is, amelyek más olvasatra sarkallnak, figyelmeztet Radnóti Sándor: „A János vitéz világait némiképp másképp is lehet ábrázolni. Eszerint volna a kisvilág, a nagyvilág és a mesevilág. S mivel sok szempontból a kisvilág áll a centrumban (a hős nézőpontja, a szerző ideologikus beállítottsága miatt), ezzel magyarázható a nagyvilág meseszerű, tudatosan naiv és tudatosan torzító stilizálása. Illyés szellemesen mondta, hogy »[n]emcsak a betyárok alföldiek benne, hanem a francia király is, a tengerek, a hegyek, a csillagok is«. Mint ahogy a következő is pompás megfigyelése (pontosabban jelképes állítása): »[e]lső eset, hogy műköltészetben az óriások rojtos gatyát viselnek«.”

János és Sándor

Petőfi műve regisztereinek káprázatos gazdagsága, többfenekűsége, illetve Radnóti pompás elemzése arra bátorít, hogy egy újabb, bár nem túl eredeti olvasatot is megkockáztassak. A költő a hősét zsiványok, huszárok közé vagy háborúba nem csak a regiszterváltások vagy a romantika elbeszélési igényei miatt viszi, mesei, mitikus erőpróbák elé sem csak „saját jószántából” állítja. A pompázatos műnek sok-sok más mellett lehet egy másik, mégpedig olyan olvasata is, amelynek megfejtése az a jelenség, amelyet először Arnold van Gennep írta le tudományosan 1909-ben. A belga antropológus szerint az összes (!?) kultúrában a társadalmi, ezen belül főleg az életkori mobilitást rítusok jelölik ki. A rites de passage a magyarba mint átmeneti rítus ment át, pedig így kissé félreérthető, lévén a szó, hogy átmeneti, nálunk elsősorban időlegest, múlékonyt jelent. Valójában azonban az átmenetit van Gennep közbülső értelemben használta, tehát közérthetőbb beavatási rítusról beszélni.

Petőfi művében a rítus két kötelező dramaturgiai szakaszát többszörösen is tetten érhetjük a hős transzformációja során. Egyrészt a szeparációt, amikor a beavatandót térben elkülönítik, és bizonyos időt a közösségén kívül tölt. Jancsi bolyongása az erdőben, a huszároknál vagy a temetőben töltött idő, de még Tündérország is ilyen „más-tér, nem-tér”. Másrészt a közösség befogadását, a reintegrációt vagy inkorporációt, amikor a környezet nyilvánosan elismeri az új státuszt. Ilyen rítuselem Jancsinak/Jánosnak a zsivánnyá, huszárrá, vitézzé, óriások királyává és végül „szép Tündérországnak boldog fejedelmévé” avatása.

De Petőfi nem pedagógiai vagy antropológiai tanmesét írt, nem egyszerűen arról van szó, hogy hőse az egymást követő beavatási rítusok létrafokain jut el a serdülőkortól a felnőttségig, és a költő szimpla krónikásként követné e metamorfózist. Bár van, hogy a mesét valami csoda vagy más erő lendíti tovább (pl. megmenekülés a tengeri vihartól), Jancsi/János minden fatalizmusa, tévelygése ellenére saját sorsának alakítója. Amit az is mutat, hogy a beavatási rítusok harmadik kötelező mozzanatára, az iniciációra, amikor specialisták (mesterek, varázslók, beavatottak, főnökök) közlik a beavatandóval új státuszpozíciója jellemzőit, csak alig találni utalást a költeményben. Ilyen pl., amikor a zsiványok kapitánya „ismerteti” a haramiavilág törvényeit, amiket – jellemző módon – Jancsi „visszautasít” és meggyilkolja a gonoszokat. Vagy amikor elfogadja ugyan a francia király által adományozott nevet, ezzel mintegy felnő Jancsiból Jánossá, de a királylánnyal való házasságból már nem kér.

A mű főhőse leginkább maga intézi önnön beavatását: egyszerre beavatandó és beavató, tanítvány és mester. Útját nem a hagyományok vagy mások jelölik ki, hanem saját egyéni döntései – ettől válik alapvetően irodalmi, nem pedig népmesei hőssé.

Itt sejtésem szerint, mint annyiszor másutt, most is a szerző bújtatott, irodalomba csomagolt imágójával van dolgunk. A romantika nem is csinált ebből nagy titkot, költőnk esetében Az apostol hőse, Szilveszter talán még magától értetődőbben példázza ezt. Ne feledjük, a János vitéz születésekor Petőfi még nincs 22 éves, hősével nagyjából egykorú, és nem csak az óhajtott hírnév megszerzése foglalkoztatja, hanem saját férfivá válása is, hogyan lehetne végre ifjúból felnőtt. Nyeszlett garabonciásként az izgatja, hogyan fogadtathatná el magát környezetével érett, tekintélyes férfiként; mikor jöhet el végre valahára a férfikor – nyilvánvalón nem létező – Tündérországa, az „örökös tavasz”. Minden úton-módon siettetné a folyamatot, amelynek egyik romantikus gesztusa a halál programszerű megvetése, egyben megváltóvá való felstilizálása. A befogadásra vágyik, de elutasítja, hogy mások jelöljék ki szerepét, a koronát maga helyezné saját fejére. Ez a merészség nyer kifejezést később a „forradalmi” költészetében is és ez a szerep hajszolja korai halálba tündökletes költőnket, Petőfit.

(Alföld, 2010/2)

Zádori Zsolt

HVG

HVG-előfizetés digitálisan is!

Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!