Szerző:
Hiába dalolt osztályfőnöki órán szekszárdi gimnazistáknak, hiába szedett szemetet munkatársaival a Szent György téren, hiába csocsózott fiatalokkal Sopronban a Volt Fesztiválon. A köztársaság elnöke hiába próbált görcsösen elvegyülni népe között az elmúlt egy évben. Az emberek emberének szerepére áhítozó, 69 éves Schmitt Pálról újra és újra kiderült, hogy végső soron voltaképpen egyetlen személy embere, vagy inkább vazallusa. A Sándor-palota mai lakója, aki hivatalosan mégiscsak az első az egyenlők között, tavaly augusztus 6-ai beiktatása után is eltökélten tartotta magát ahhoz, amiről már egy 2005-ben megjelent önéletrajzi kötetében beszélt, vagyis hogy mostantól csak és kizárólag egyetlen főnöke lesz az életben: „a Fidesz Magyar Polgári Szövetség elnökét elismerem vezetőnek”.
A sima modorú, öt nyelven beszélő, kétszeres olimpiai bajnok államfői működéséhez egyesek nagy reményeket fűztek tavaly ilyenkor a jobboldalon. Arra számítottak, hogy a diplomáciai tapasztalatokkal és kapcsolatokkal bíró Schmitt a szigorú és professzorosan száraz Sólyom László után széles körben elfogadott, népszerű és szerethető elnöke lesz Magyarországnak. A felfokozott várakozást Orbán Viktor miniszterelnök maga is táplálta, amikor a legsikeresebb politikusnak nevezte, és – szerényen – a legjobb választásnak minősítette a Magyar Olimpiai Bizottságtól átigazolt elnököt. Arányérzék, kiegyensúlyozottság, igazságérzet, tisztesség – a konzervatív sajtó már államfői működésének megkezdése előtt nem győzte sorolni Schmitt pompás tulajdonságait.
A NOB egykori alelnökének lojalitására a hatalomnak valóban nem lehet panasza. A köztársasági elnök teljes odaadással szolgálta az őt a legmagasabb tisztségbe emelő kormányfőt. Alighanem ő az egyetlen vezető közjogi tisztségviselő az utóbbi időben Magyarországon, aki a kétség leghalványabb jele nélkül támogatta a törvényhozás és a végrehajtó hatalom minden intézkedését, legyen szó például az Alkotmánybíróság hatáskörének megcsonkításáról, vagy a visszamenőleges hatályú jogalkotásról. Annyira kritikátlan partnere lett azonban a kormányzatnak, hogy az egy idő után már irritálni kezdte a közvéleményt.
A hivatalba lépéskor még 60 százalékos támogatottságú elnöknek májusban már csak 39 százalékos rokonszenvindexet mért a Medián. Schmitt ráadásul nemcsak személyes erkölcsi tőkéjét kezdte egyre gyorsuló tempóban felélni, hanem a köztársasági elnöki intézmény két évtized alatt felhalmozott tekintélyét is. A korábbi elnökök működése idején magas presztízsű államfői tisztség respektje korábban nem látott mélységbe zuhant (lásd ábránkat). Az események Kövér Lászlót látszanak igazolni, aki eleve nem tartotta az államfői posztra megfelelő intellektusnak Schmitt Pált, s helyette Áder Jánost látta volna szívesen.
Az államfő nem csupán a szervilizmusa miatt veszítette el több százezer hazai választópolgár szimpátiáját. Az egyazon politikai táborhoz tartozó elnökök és kormányfők eleve ritkán kerülnek szembe egymással, különösen közös periódusuk első esztendejében. Göncz Árpád például a Horn-éra indulásakor, 1994–1995-ben egyetlen törvényt sem vétózott meg. A jogász akadémikus Mádl Ferenc már kritikusabb volt, ő az első Orbán-kormány három törvényét is alkotmányjogi felülvizsgálatra küldte, egy továbbit pedig visszaadott a T. Háznak – igaz, ezek mind másodlagos jelentőségű jogszabályok voltak. Olyan horderejű változásokhoz azonban, amilyenek itthon követték egymást az utóbbi tizenkét hónapban, az államfők sehol sem szokták kritikátlanul a nevüket adni.
Schmitt ehhez képest szimpla pecsétnyomó szerepre kárhoztatta magát. Az eleinte unalomig ismételgetett szürrealista programbeszédei után – melyek szerint nem kíván a kormány alkotmányos ellensúlya lenni, ő inkább maga lesz az „egyensúly” – időnként feltett egy másik lemezt is arról, hogy szükség esetén élni fog közjogi arzenáljával. Elnöki kontrákra azonban ebben a ciklusban minden jel szerint csak akkor kerül sor, ha megfelelő helyről megüzenik Schmittnek, hogy „akkor most vétót tetszik emelni”. A kívülről irányított személyiségként megismert államfő, akit voltaképpen egész eddigi élete a lojalitásra trenírozott (HVG, 2010. augusztus 3.), nem is volt képes az elmúlt hónapokban erkölcsi tekintéllyé, igazodási ponttá válni. Ahelyett, hogy emelte volna a konzervatív tábor ázsióját, óhatatlanul még rá is erősített a miniszterelnök autokratikus vonásaira.
Első hivatali évében az államfő végül is olyan naivitással hozta a reprezentatív köztársasági elnök alakját, ami egy ideje már kontraproduktívnak minősíthető a Fidesz szemszögéből is. A karrierjét a pártállam daliás éveiben indító Schmittről ráadásul nemcsak az vált köztudottá, hogy pályája alakulásában fontos szerep jutott egykor az Aczél-titkárságnak, majd egy kommunista OTSH-elnöknek, hanem az is, hogy megválasztása előtt elfelejtett említést tenni egy, a hatvanas években született, őt elmarasztaló büntetőbírósági határozatról (négy hónapra ítélték, három évre felfüggesztve), amit egy közlekedési baleset miatt kapott. Az elnöki múlt homályos részleteinek feltárására egy idő után Gyurcsány Ferenc volt miniszterelnök törvényjavaslatot is benyújtott, ami azonban azóta is tárgysorozatba vételre vár a parlamentben. Az államfő személyes hitelét ezzel párhuzamosan egy további apróság is csökkentette. Miközben Schmitt úton-útfélen a magyar nyelv védelméről prédikál, az akadémiai helyesírás elemi szabályainak betartása rendre megoldhatatlan feladat elé látszik állítani őt. Magyarországnak eddig csak egy olyan miniszterelnöke volt (Medgyessy Péter), akinek bizonyos kifejezések intonálása súlyos gondot okozott a Parlamentben. Most a politikai rendszer csúcsán immár egy olyan államfő áll, aki képtelen saját közjogi tisztségének hiba nélküli leírására („álamfő”), és akinek hivatala a Himnusz első sorát is tévesen idézi. A sorozatos baklövéseknek egy haszna azért lehet: az elnök talán megkíméli Magyarországot attól, hogy elindítsa beharangozott nyelvvédő mozgalmát, s lemond ezt szolgáló törvényjavaslatának előterjesztéséről is.
Babus Endre