A rendszerváltó törvények közül a gyülekezési jogról szóló szinte az egyetlen, amely túlélte a NER alkotmányozó rohamát. Mostanáig. A törvény korábban jól szolgálta a köztársaságot, megfelelő keretet biztosított a rendszerváltás hajnalától a legkülönfélébb tiltakozásoknak. Ugyanakkor a születése idején még ismeretlen volt több későbbi jogintézmény és eljárási forma, ráadásul a politikai nyilvánosság alakváltozásai újabb és újabb, előre nem látható tiltakozástípusokat teremtettek. A jogszabály az alaptörvény megalkotásáig kétharmados körbe tartozott: ez magyarázza, miért csak óvatosan nyúltak hozzá két évtizedig. Nem magyarázza viszont, hogy a ner miért ezt a jogterületet nem bolygatta az elmúlt nyolc esztendőben.
A magyarázat a korábbi szocialista és liberális kormányok tüntetésbetiltós, -feloszlatós hozzáállásában, valamint a ner ezzel összefüggő legitimációjában keresendő. A 2010 előtti hatalom folyamatosan a gyülekezési törvényt korholta, az utána jövő rezsim viszont éppen a gyülekezés terén tudja – a külföld felé is – látványosan összezavarni a demokráciadeficit kritikusait: utcai zavargások és rendőri túlkapások helyett rend, törvényesség és szabad gyülekezés. Nem véletlen az sem, hogy csalódniuk kellett azoknak is, akik az új törvény tervezetét a Putyin–Erdogan–Türkménbasi háromszögbe vizionálták. A jogállami intézmény néhány cölöpét ugyan megingatják, nem nyúlnak viszont hozzá olyan kérdésekhez, amelyeket az elmúlt másfél évtized tapasztalatai alapján tényleg érdemes volna tisztázni, tehát amiért egyáltalán értelme lenne egy új törvénynek. Most túl azon, hogy a rendszerváltó törvényeknek immáron az írmagját is kiiktatják a magyar jogrendből.
Nézzük a neuralgikus pontokat! Az eddig hatályos szabályozás alapján demonstráció csak akkor volt megtiltható, illetve feloszlatható, ha bűncselekményt valósít meg, valamint arra hív fel, ha sérti mások jogait és szabadságát. Az új a gyülekezés feltételezhető tartalma alapján fogalmaz meg tiltási okokat. Pontosan azt teszi, amivel a szocialisták is kísérleteztek 2004 őszén, de a Fidesz ennek akkor – igen helyesen – keresztbe feküdt. A tizennégy évvel ezelőtti szocialista indítvány tudniillik sok egyéb mellett azt is a rendőrhatóság mérlegelésére kívánta bízni, hogy a bejelentett rendezvény nem irányul-e az alkotmányban meghatározott jogállami berendezkedés ellen. A gyülekezési szabadság elé a jelenlegi alaptörvény alapján is csak külső korlátokat állít, azaz nem lehet a tervezett gyűlésen megfogalmazásra kerülő vélemények érték- és igazságtartalma alapján megtagadni a gyülekezési jogot. „A köznyugalomban okozott sérelem feltételezés, amely nem elegendő a véleményszabadság alapjogának korlátozására” – mondta ki az Alkotmánybíróság Mádl Ferenc indítványára. Most viszont a „nemzetiszocialista vagy kommunista rendszerek áldozatai emlékének védelme” érdekében a rendőrség előre megtilthat egy rendezvényt. Könnyen belátható, hogy amíg oszlatás esetén egy tényleges megvalósult magatartást bírál el a jogalkalmazó, addig a hipotetikus tiltási okoknál a tüntetést bejelentő személy „vélhető szándékát” próbálja meg kifürkészni, ami aligha tekinthető objektív, jogállami korlátnak.
A gyülekezési jogról szóló törvény precízen tartalmazta a tiltási okokat: „Ha a bejelentéshez kötött rendezvény megtartása a népképviseleti szervek vagy a bíróságok zavartalan működését súlyosan veszélyeztetné, vagy ha a közlekedés más útvonalon nem biztosítható, a rendőrség a bejelentésnek a hatósághoz való beérkezésétől számított 48 órán belül a rendezvénynek a bejelentésben megjelölt helyszínen, vagy időben való megtartását megtilthatja.” A „közlekedés más útvonalon nem biztosítható” anno – 2004-ben – éppen fideszes javaslatra került be a törvényszövegbe, s egzaktabb, mint a korábbi és a tervezett szöveg, ami a közlekedés rendjének sérelméről szól. Az igazi probléma azonban az új jogszabály a „bíróságok működését megzavarja” és a korábbi „bíróságok zavartalan működését súlyosan veszélyeztetné” formulák közötti nyilvánvaló különbségben rejlik. Kétségtelen, hogy az új törvény valamennyi tiltási ok zsinórmértékéül állítja a szükségesség és arányosság elvét, csakhogy az elmúlt tizenöt év tapasztalatai alapján erősen kétséges, hogy egy kiélezett politikai helyzetben a jogalkalmazó mennyire boldogul két norma egymásra vetítésével. A 9.§ (1) bek. c, pontja, miszerint tilos „erőszakot közvetítő vagy megfélemlítő jellegű félkatonai vagy ahhoz hasonló ruházatot viselve” tüntetni, egész egyszerűen sérti a normavilágosság követelményét. A 25.§ -üdvözlendően- szankcionálni kívánja, ha egy tüntetésről újságírót zárnak ki. A „magát újságíróként igazolt személy” megfogalmazás azonban a mai médiatérben egyszerűen anakronizmus: bőven lehet, hogy valaki a saját blogját, tematikus facebook-oldalát stb. kívánja tudósítani. Helyesebb lenne a „gyűlésről a távollevő nyilvánosságot tudósítani kívánó személy” meghatározást alkalmazni. Addig is a levegőben repkednek a sajtókamarát jövendölő -empirikusan: önbeteljesítő- fantazmagóriák
A kétezres évek derekán számos probléma kerekedett abból is, hogy a gyülekezési törvény nem volt összhangban a rendőrségi törvény rendőri intézkedésekről szóló fejezetével. Hiába zár le a rendőrség területet mondjuk baleset, csőtörés vagy bűncselekmény miatt, a vonuló tömeg eltérítésére nincsen jogalap, ami nyilvánvalóan nonszensz. A 2006. október 23-ai „sajnálatos események” is abból eredtek, hogy a külföldi koronás főkre és más védett személyekre tekintettel a Kossuth teret a rendőrség úgymond meg akarta tisztítani, azonban erre nem volt törvényes lehetősége. Az elfogadott törvény furcsamód meg sem próbálja a két jogterület közötti feszültséget kezelni. Ahogy azt sem oldja föl, hogy mi történik, ha egy hónapokkal korábban megszervezett szabadtéri koncert, karácsonyi vásár vagy az ünnepi könyvhét ütközik a gyülekezési joggal.
A törvény szinte semmit sem old meg abból, amit az elmúlt tizenöt év tüntetési botrányai jogalkotási problémaként a felszínre hoztak. Illetve egyet igen: a hetedik alaptörvény-módosítás nyomán a gyülekezés nem járhat az otthonhoz, magánélethez való jog sérelmével. Félreértés ne essék, nem pusztán a Cinege utca lakóiról van szó. Az elmúlt évtizedekben – elsősorban kistelepüléseken – pattanásig feszült helyzetek sora alakult ki, amikor egy bűncselekmény vélt vagy valós elkövetőjének családi házához vonult a felbőszült tömeg, többnyire cigányellenes demonstrációként. Az ennek megakadályozására kapott többletjogosítvány nem feltétlenül jelenti, hogy vissza is élnek vele. Biztos, hogy nem változik a belügyi vezetés eddigi szakszerű tüntetéskezelési gyakorlata. Az is valószerűtlen, hogy a ner hirtelen tüntetésbetiltási hullámot indítana el. Az új törvény azonban kaput nyit arra, hogy marginális csoportokat – a kormányt és a bíróságokat idegesítő hitelkárosultakat, pórul járt kisbefektetőket, továbbá a múltat másként értelmező úgynevezett politikai szélsőségeseket – a hatalom a Habony Művek aktuális kánonjának megfelelően leckéztessen.
SCHIFFER ANDRÁS
ügyvéd, volt országgyűlési képviselő (LMP)
A cikk a heti HVG-ben megjelent írás bővebb változata