Szerző:
Nem a győzelem fontos, hanem a részvényem – olvashatta félre egykoron Coubertin báró gondolatát a sportszerető magyar miniszterelnök. Ha a labdarúgásba ömlő pénzeket nézzük, a pályán nem látható ugyan siker, a klubtulajdonosok VIP-páholyaiban viszont kivehető a gyarapodás.
Orbán Viktor rendszerének sosem volt célja, hogy a fair play előírása szerint, egyenlő versenyben méressenek meg a felek.
Lejt a pálya a kormánypártnak, a holdudvarhoz tartozó nagyvállalkozóknak, a családnak, a barátoknak, a talpnyalóknak. Erről a vagyonszerzésről beszél Szilágyi Ákos élettapasztalata (a Portré rovatban), és ez a logika szövi át a Cégvilág rovat összes hírét.
Az sem számít, ha a külföldi befektetésnél a kinézett cég évek óta veszteséges, és a tulajdonosa szabadulna tőle. Tombor András csak azért vásárol csehországi repülőgépgyárat, mert mérget vehet rá, hogy maholnap a magyar államtól nagyvonalú megrendelést kap. A hazai vonatgyártás is adóforintokra építve pöröghet fel: innováció helyett központi megrendelések és diplomáciai alkuk működtethetik nyereségesen a magyar üzemcsarnokokat. Míg a baráti cégek részvényei az államnak köszönhetően nőnek, a kalkuláció szerint Orbán ázsiója is meredeken emelkedik a régióban – szemben a forint árfolyamával (utóbbit a Gazdaság rovat bizonyítja). Lánczi András pontosan fogalmazott, hogy amit korrupciónak látunk, az a rendszer lényege. A kiváltságosok gazdagodása most sem öncélú: hűen szolgálják a kormányfő hosszú távú, határokon túlívelő ambícióit, ahogy azt Fókusz rovatunk tárja fel.
Orbán kívánságait sokan lesik, de talán sehol sem akkora ügybuzgalommal, mint a magyar ellenzéki térfélen. A Magyarország rovat elemzi, hogyan járul hozzá a Fidesz magabiztosságához a baráti tűzben önmagával végző ellenzék. Pintér Sándor azonban ritka bravúrt mutat be: nem pusztán hivatali idejével emelkedik ki minisztertársai közül, de talán a kormány egyetlen tagja, aki nemcsak végrehajtja Orbán utasításait, de hatékonyságával alakítja is a miniszterelnök gondolkodását, feladatleosztását. Az utóbbi idők rendpárti politikájának részint az lehet az indoka, hogy a kormányzás ezen a területen bizonyult a legmegbízhatóbbnak. Pintér annyira ért a rendrakáshoz, hogy az ország legnagyobb, Vélemény rovatunkban is megénekelt kupleráját, az egészségügyet is megkapta.
Míg Orbán a terepasztal mellett csendben építgeti a jövőt,
a világ felrobban a kibeszéletlen múlt miatt.
Szobrok váltak a szembenállás szimbólumaivá, ami érthető, ez a rendeltetésszerű használatuk. Arra vannak, hogy jelképezzék a folytonosságot a megörökített nagy hírű emberek és a mostani államrend közt. Ha a kontinuitás fennáll, akkor az alkotás helye a köztéren van, ha megszakadt, akkor a múzeumban. Jól jelképezi ezt a magyar szoborpark Budafokon, amelyet a nemzetközi sajtó is felkapott a héten. Hogy nemcsak a szobrok ledöntése, de egykori felállításuk is politikai szándékot szolgálhatott, azt a Világ rovat bizonyítja.
Míg a távolból könnyebb higgadt ítéletet mondani, a rovat cikkei érthetővé teszik azok dühét, akik most is a bőrükön érzik a rabszolgatartók bűneit. Nem kell, hogy Kolumbusz Kristóf kezéhez vér tapadjon ahhoz, hogy a szobra sebeket tépjen fel, látják be Latin-Amerikában és Spanyolországban is. Az már a lélek összetettségét mutatja, hogy a múltat nem csak lehetetlen lezárni, valójában nem is vagyunk hajlandók rá. Szilágyi Ákos meséli el ragaszkodását az elhunyt baráthoz. A veszteség szerinte fokozatosan átalakul életfogytig velünk maradó tartozássá. Talán a sok indulat és düh ellenére beláthatjuk: azért állítunk és döntünk szobrot, mert emberből vagyunk.
A szerző a HVG vezető szerkesztője