A több száz pozíciós listán rajta voltak egyszerű alkalmazottak és munkások éppúgy, mint a kancellár és a kormányszóvivő vagy éppen a szakszervezeti szövetség elnöke. Csak az nem derült ki, mennyit visznek haza elsején az ország legjobban fizetett polgárai: a nagy részvénytársaságok menedzserei.
Márpedig az utóbbi hónapokban a politika szereplői és a közvélemény egyaránt megütközéssel reagált arra, hogy miközben az átlagos keresőnek szorosabbra kell húznia a nadrágszíjat, illetve azonos bérért heti 5-7 órával tovább kell dolgoznia, a konszernfőnökök egyre mélyebben nyúlnak a kasszába. A pártok elzárkóznak azelől, hogy törvényben szabjanak plafont a menedzseri fizetéseknek, ám azt elvárják a cégektől, hogy részletesen tárják fel vezető embereik illetményét.
Ezt eddig csak kevesen tették meg (a frankfurti tőzsdeindex, a DAX mutatóját megszabó 30 legfontosabb cég közül mindössze 11), noha a három évvel ezelőtt életre hívott Corporate Governance Codex ajánlásai között ez is szerepelt. Így többnyire csak az igazgatótanács összesített jövedelméből lehet (a tagok számának ismeretében) következtetni egy-egy főnök fizetésére.
Ami ismert: a Deutsche Bank igazgatótanácsának elnöke, Josef Ackermann tavaly 7,7 millió eurót keresett; Wulf Bernotat, az Eon energetikai konszern főnöke 4,4 millió, míg Jürgen Schrempp, a DaimlerChrysler elnöke 4,2 millió euróval zárta a 2003-as évet. Alig marad el mögöttük Mathias Döpfner, a Bildet (is) kiadó Springer konszern igazgatótanácsának elnöke, aki 4 millió eurót keresett.
A konszernek többsége tavaly igen bőkezűen emelte a menedzserek fizetését. A Springernél például 90, az Eonnál 108, az Allianz biztosítónál 45, az Infineonnál 32 százalékkal nőtt a főnökség illetménye.
Még megdöbbentőbb az a statisztikai jellegű összevetés, amely a Deutsche Bank igazgatótanácsa egy tagjának és egy átlagos német munkavállalónak a fizetését állítja párhuzamba. Míg 1967-ben kettőjük évi jövedelme között 42 volt a szorzó (azaz ennyiszer több fizetést húzott a bankár), és ez 1995-ig némileg csökkent (pontosan 36-ra), addig az utóbbi hét évben végrehajtott nagylelkű emelések révén tavaly a bankvezér 286-szor (!) annyit keresett, mint egy alkalmazott.
A népharag láttán a berlini kormány ultimátumot szabott a részvénytársaságoknak: ha 2005. június 30-ig nem tárja fel a tőzsdén jegyzett cégek 80 százaléka a menedzserek fizetését, az igazságügyi tárca törvény kidolgozásával fogja őket erre kényszeríteni.(Panoráma)
Márpedig az utóbbi hónapokban a politika szereplői és a közvélemény egyaránt megütközéssel reagált arra, hogy miközben az átlagos keresőnek szorosabbra kell húznia a nadrágszíjat, illetve azonos bérért heti 5-7 órával tovább kell dolgoznia, a konszernfőnökök egyre mélyebben nyúlnak a kasszába. A pártok elzárkóznak azelől, hogy törvényben szabjanak plafont a menedzseri fizetéseknek, ám azt elvárják a cégektől, hogy részletesen tárják fel vezető embereik illetményét.
Ezt eddig csak kevesen tették meg (a frankfurti tőzsdeindex, a DAX mutatóját megszabó 30 legfontosabb cég közül mindössze 11), noha a három évvel ezelőtt életre hívott Corporate Governance Codex ajánlásai között ez is szerepelt. Így többnyire csak az igazgatótanács összesített jövedelméből lehet (a tagok számának ismeretében) következtetni egy-egy főnök fizetésére.
Ami ismert: a Deutsche Bank igazgatótanácsának elnöke, Josef Ackermann tavaly 7,7 millió eurót keresett; Wulf Bernotat, az Eon energetikai konszern főnöke 4,4 millió, míg Jürgen Schrempp, a DaimlerChrysler elnöke 4,2 millió euróval zárta a 2003-as évet. Alig marad el mögöttük Mathias Döpfner, a Bildet (is) kiadó Springer konszern igazgatótanácsának elnöke, aki 4 millió eurót keresett.
A konszernek többsége tavaly igen bőkezűen emelte a menedzserek fizetését. A Springernél például 90, az Eonnál 108, az Allianz biztosítónál 45, az Infineonnál 32 százalékkal nőtt a főnökség illetménye.
Még megdöbbentőbb az a statisztikai jellegű összevetés, amely a Deutsche Bank igazgatótanácsa egy tagjának és egy átlagos német munkavállalónak a fizetését állítja párhuzamba. Míg 1967-ben kettőjük évi jövedelme között 42 volt a szorzó (azaz ennyiszer több fizetést húzott a bankár), és ez 1995-ig némileg csökkent (pontosan 36-ra), addig az utóbbi hét évben végrehajtott nagylelkű emelések révén tavaly a bankvezér 286-szor (!) annyit keresett, mint egy alkalmazott.
A népharag láttán a berlini kormány ultimátumot szabott a részvénytársaságoknak: ha 2005. június 30-ig nem tárja fel a tőzsdén jegyzett cégek 80 százaléka a menedzserek fizetését, az igazságügyi tárca törvény kidolgozásával fogja őket erre kényszeríteni.(Panoráma)