Túlhajtják magukat az alkalmazottak

A túlhajszolt alkalmazott többet hibázik © sxc.hu

A New York-i Families and Work Institute 1003 munkavállalót kérdezett meg arról, hogy mennyi elfoglaltságot jelent számukra a mindennapi betevő megkeresése. A válaszadók több mint fele panaszkodott arra, hogy egy átlagos munkahét során sokkal több feladatot bíznak rájuk, mint amennyit képesek lennének elvégezni, ráadásul, mivel gyakran félbeszakítják őket a munkavégzés során, ezért minden folyamat sokkal idő-, és energiaigényesebb. Tízből közel kilenc megkérdezett elmondta, hogy bár munkájuk megköveteli, hogy keményen dolgozzanak, fizikailag nincsen idejük mindent befejezni. Ennek eredményeként az alkalmazottak vagy magukkal viszik a munkájukat hétvégekre vagy a szabadságra, vagy egyáltalán nem vesznek ki pihenőnapokat. Bár a felmérésben részt vevők 79 százalékának járt volna a fizetett szabadság 2004-ben, 36 százalékuknak meg sem fordult a fejében, hogy azt az év során fel fogják használni.

Pedig pont ezek azok az alkalmazottak, akiknek a leginkább szüksége lenne a pihenésre. A válaszadók harminchat százaléka nyilatkozott úgy, hogy nagyon erős stresszhatás alatt áll, míg 21 százalék észlelte magán a depresszió tüneteit, s közel 40 százalék vélte úgy, hogy a munka miatt romlott az egészségi állapota.

Húsz százalék érzi úgy, hogy kifejezetten túlhajtják őket, s emiatt sok hibát is vétenek a munkájuk során. Ez a csoport nagyobb eséllyel alakít ki rossz viszonyt a főnökével és ingerlékeny lesz a kollégákkal szemben.

„Megvizsgáltuk a túlhajtottság kialakulásának legfontosabb faktorait” – mondta a Newsweek-nek adott interjújában Ellen Galinsky, a Families and Work Institute elnöke és egyik alapítója. „Azt találtuk, hogy nem pusztán a ledolgozott idő számít, hanem – statisztikai szemmel nézve – a munka minősége is, amely nagyobb súllyal esik latba a dolgozó szempontjából.”

Galinsky szerint az alkalmazottak előtt tornyosuló akadályok egy idő után mindenkinél elérik a tűréshatárt. A kihívást ennek a határnak a felfedezése jelenti, amelynek ismeretében olyan változtatásokat lehet eszközölni, amelyek a hatékonyabb munkavégzést segítik elő. A kutatónő sietett leszögezni, hogy bár csupán statisztikai számítások alapján megalkotott következtetésekről van szó, azok hatásait nem szabad figyelmen kívül hagyni.

A tanulmány készítői elsősorban a munkavállalók egészségéért aggódnak. A kérdésekre adott válaszok alapján azt a konklúziót vonták le, hogy a stressz és az ingerlékenység a túlhajtottság rövid távú hatásaiként jelentkeznek, a hosszú távú hatások azonban már a dolgozók egészségét veszélyeztetik.


Lehetséges változtatni a helyzeten. A legfontosabb, hogy pihenésre és regenerálódásra van szükség a koncentrációt igénylő periódusok között. Munkavégzés során, ha egy-egy munkafázis végére ér, tartson rendszeres rövid szüenteket. Csak olyasmit vállaljon el, amelyről tudja, hogy képes lesz határidőre megcsinálni. Emellett pedig ne rendeljen mindent alá a karrierjének. Fontos, hogy ne gondoljon a munkára a nap huszonnégy órájában, ilyenkor ugyanis az agyának lehetősége van kikapcsolni és felkészülni a másnapi robotra.

Galinsky meglepőnek nevezte, hogy a válaszadók több mint 30 százaléka nem vett ki szabadságot. Ennél is fontosabb azonban, hogy 29 százalék szerint rengeteg időt töltenek felesleges munka elvégzésével, ez pedig hatalmas erőforrás-pazarlás. Ez annál is súlyosabb, mert a mai munkakörnyezet jóval gyorsabb mint tíz-tizenöt évvel ezelőtt, s a technikának köszönhetően sokkal hamarabb kell reagálni akár olyasmire is, amire korábban akár egy napot is kellett várni.

A Families and Work Institute korábbi, When Work Works című tanulmányában a hatékony munkahely összetevőit kutatták. Egy ilyen ideális cégnél az alkalmazottak sokkal lojálisabbak a vállalat iránt, nagyobb lelkesedéssel és odaadással dolgoznak, kevesebb a valószínűsége, hogy másik munkaadót keressenek, és jobb mentális egészségnek örvendenek. Egy ilyen munkahely esetében a flexibilitás volt a legfontosabb befolyásoló tényező. Galinsky szerint kritikus pontja lehet a főnök-beosztott viszonynak a kompromisszumkészség, amelynek segítségével mindkét fél jól járhat.