Az elbocsátásoknak ma Magyarországon igen színes a gyakorlata, ami a jelentős társadalmi és gazdasági mozgások egyenes következménye. Egyszer majd az utókor éppen e korszak mozgalmassága miatt talán úgy gondol majd ránk, hogy milyen jó lehetett nekünk egy ilyen izgalmas gyorsan változó világban élni. De bizonyára nem érzik majd át, hogy sok megpróbáltatásban is részünk volt, például rendszeresen elvesztettük állásunkat (persze vannak szerencsés kivételek), mert állandóan új dolgokkal kellett munkaadóinknak szembesülniük, új körülményekhez kellett alkalmazkodniuk, s persze nekünk munkavállalóknak is pontosan ezt kellett tennünk. Ez pedig azt eredményezte, hogy képtelenek voltunk egy helyen kihúzni a nyugdíjig, még ha sokunk erre is vágyott.
A jelenbe visszatérve egyszerűen konstatálhatjuk, hogy a kirúgás nem csak jövedelmi bázisunkat rendíti meg, hanem sérti társadalmi megítélésünket, de leginkább önérzetünket. Így aztán amellett, hogy sokan kénytelenek feltenni a „miből élek meg ezután” kérdését, azt is rögtön hozzáteszik, hogy „mit gondolnak rólam az emberek?” Különösen azok viselik el nehezen az elbocsátást, akik egy adott munkahelyen hosszabb időt töltöttek el, mi több szakmai sikereik is voltak, elismerésben részesültek, s joggal érezhették magukat az ottani közösség megbecsült tagjának.
Márpedig aki érvényesülni akar, annak le kell nyelnie ezt a békát, s nem matathat tovább a veszett fejsze nyele után. Az elbocsátólevél kézhezvételétől az álláskeresésre való készenlétig a munkapszichológusok szerint hét érzelmi stáción keresztül vezet az út.
1. Tagadás
Hiába látszik megváltoztathatatlan ténynek az állás elvesztése (mert ugyan kézben az elbocsátásról szóló értesítéssel) az ember első természetes reakciója, hogy ez csak egy tévedés lehet. Sokan a kirúgásuk megtörténtét egy ideig még akkor is lehetetlennek tartják, s nyilvánvalósága ellenére tagadják, ha már jó ideje várható volt, például a bejelentett leépítések, az átszervezések, vagy személyi ellentétek miatt. Egyes esetekben ez a reakció még akkor is megfigyelhető, ha az érintettek egy ideje – realizálva az elkerülhetetlent – már új állást kerestek.
2. Hitetlenség
Az első sokkon viszonylag hamar túljut mindenki, de a történtekre a többség mégis hitetlenkedve tekint. Olyanokkal nyugtatják magukat, hogy: Úgyis visszahívnak. Nem lesznek meg ezek nélkülem. Pedig e hitetlenkedés ellenére nyilvánvalóan tudják, hogy ez nem fog megtörténni. Így aztán az aki túl sokáig rágódik a történteken és hitegeti magát, hibázik mert később fogja megtalálni az új helyét. A hitetlenség viszonylag gyorsan elmúlik, s elvezet a következő stációhoz.
3. Düh
A kirúgás felett érzett düh vagy harag igen sokféle formában nyilvánulhat meg. Az egyik tipikus célpontja a főnök: Hogy lehetett ilyen hülye? De a munkaadó cég is fókuszba kerülhet: Micsoda szemforgató, pénzéhes bagázs? Ritkábban (és ez a legszerencsétlenebb) valamelyik családtag, vagy az egész család válik a düh célpontjává: Ti tehettek róla, mert volt nyugtom tőletek, hogy a munkámra koncentrálhassak! Az esetek nagytöbbségében azonban a düh lecsillapszik, s a kritikus periódust sikerül úgy átvészelni, hogy az elbocsátás okozta fájdalom miatt nem ejtünk másokon maradandó sebeket. Ez a folyamat végül beletorkollik a következő stációba.
4. Önkritika és önmarcangolás
Ez a legnehezebb stádium. Az érintettek ugyanis hajlamosak arra, hogy elkezdjék magukat hibáztatni a történtekért. Sőt miközben olyan kérdéseket tesznek fel, hogy mit csináltam rosszul, hogyan vallottam kudarcot, az önértékelésük is megváltozik, s hirtelen kevesebbre kezdik magukat tartani, mint annak előtte. A növekvő stressz miatt nem csak sikertelennek, és értéktelennek, hanem már tehetetlennek is érzik magukat. Ez pedig már a következő stáció előszobája.
5. Összezuhanás
Ebben a helyzetben az elbocsátott nem akar semmiféle kapcsolatot a külvilággal, mert minden és mindenki a sikertelenségére, a szégyenére emlékezeti. Ez egy depressziós időszak, amelyben az ember visszafogja szociális aktivitását, a fizikai tevékenységei is jelentősen csökkennek. Veszít a súlyából, némelyeknél a gyöngülő immunrendszer miatt felszínre jutnak a rejtett betegségek. Ilyenkor igazán szükség van a belső erőtartalékok összegyűjtésére, és nagyon erősen a család támogatására. De a begubózás a dolgok újragondolására is lehetőséget teremt, ami aztán a következő fázisban tovább folytatódik.
6. Válaszreakció
A depresszív időszakból minél előbb ki kell lépni, mert ezt a szűkebb környezet, a család, a barátok sem képesek túl sokáig tolerálni. De a támogatásukkal, ösztönzésükkel a legtöbb ember képes rá, hogy feltegyen magának néhány alapvető kérdést, s a lehetséges válaszokat is megfogalmazza. Mit fogok most kezdeni? Mihez értek a legjobban? Mire a legjobbak a képességeim? Hogyan fogok munkát keresni? Ilyenkor már a hátratekintgetés helyett egyre inkább az előttünk álló útra kell tekinteni, ami a befejező stációba való átlépést is jelenti.
7. Elfogadás
Az elbocsátást minden velejárójával sikerült feldolgozni, akkor az érintettek már képesek néhány fontos dolgot kimondani. „Nem én vagyok a hibás, ez nyilvánvaló. Én voltam a hibás, de tanultam belőle, lássuk, mire megyünk most már egy tapasztalattal gazdagabban. Végül nem is baj, hogy kimozdítottak onnan, még ott pimpósodtam volna meg. Végre új kihívások után nézhetek. Mindig szerettem volna valami mást csinálni, de sohasem volt bátorságom lépni. Hát most hozzásegítettek.” Amikor ilyen gondolatok keringenek egy kirúgott fejében, akkor már kikerült az elbocsátotti státuszból és munkát keresővé lényegült át. AZ pedig már egy teljesen másik világ.
Ezeken a stációkon ha csak lehet át kell száguldani. Akik már voltak ilyen helyzetben, vagy a munkájukhoz, életvitelükhöz hozzátartozott a nehéz helyzetek kezelése, a kihívásokra való válasz, az önkontroll megőrzése, nos ők pár hét alatt túltehetik magukat az egészen. A tapasztalatlanabb de lelkileg és körülményeiket tekintve egészséges emberek számára sem tart sokáig ez az átmeneti időszak. Van azonban, hogy akik régi munkahelyükön már előre látták sorsukat, s idejében megbékéltek az elkerülhetetlennel, már a felmondólevél készhez vételének pillanatában túl is vannak az egészen, sőt néhányukat már új állás várja.
Ám vannak, akik egyes stációkat akár hónapokig is húzhatnak. Sajnos előfordul, hogy a munkahely elvesztése a család szétesését és a lakás elvesztését is magával hozza. E helyzetek kezelése lényegesen nehezebb. E negatív kimenetű folyamat leggyakrabban annak következménye, hogy a munkakeresés nem hoz eredményt, s ahelyett, hogy az érintett végleg maga mögött hagyná az elbocsátási traumát, egy magasabb stációból visszazuhan és belesüpped például a depresszióba, amelyet személyes kapcsolatainak felbomlása és a sűrűsödő anyagi gondok, vagy a feszültség és a normális emberi kontaktusok eltűntetésében egyaránt tevékeny alkohol vagy más drogok egyre csak mélyítenek. Ilyenkor – sőt már sokkal korában is – szükség lehet szakemberek segítségére a boldoguláshoz vezető út megtalálásához.
Ha valaki sikeresen végigjárta a hét stációt, s kész a munkakeresésre, azért jó ha tudja az első lépések megtétele előtt, hogy nem lesz könnyű. Az álláskeresés ugyan olyan napi nyolc órás tevékenység, mint bármilyen más munka, s az esetek többségében csak lassan hoz eredményt. Ezért a szalmaláng életű próbálkozások szinte sohasem sikeresek. Az első elutasítások után ezért nem a kifogásokat kell elővenni, hogy ’”ezek hülyék, hogy nem alkalmaznak” vagy „ezeknek sem kellek, jó vagyok én bármire is” vagy „itt csak a csókosok tudnak elhelyezkedni” és így tovább. Az elutasításokból lehet tanulni, s okosabban folytatni a keresését. Ha nem alkalmaznak, érdemes megtudni, hogy miért nem, s a hibát, ha lehet, ki kell javítani. Ha nem vagyok elég jó, akkor tán képeznem kell magamat, s erre a munkanélküli ellátásban, de saját költségemen is sok lehetőségem van. Ha csak a csókosok juthatnak be a jó állásokba, akkor érdemes a kapcsolati hálómat kijavítgatni, kibővíteni, mert ahol szükségem lenne a támogatásra és ajánlásokra, ott ismerősök híján nem kapok. De hát ez már egy másik történet, az álláskeresésé.