"Az egyetem vagy főiskola befejezésétől rettegő, hol kétségbeesett, hol erősen letargiás hallgatók egyrészt attól félnek, hogy sehol sem tudnak majd elhelyezkedni, másrészt ötletük sincs, hol is lehetne az a sehol" - vázolja fel Kiss István szakpszichológus, az Országos Felsőoktatási Felvételi Iroda tanácsadó szakértője azokat a szimptómákat, melyek alapján a tájékozott szakemberek ma már azt mondják a hozzájuk fordulóknak: ez bizony kapunyitási pánik. E magyar terminus technicus mindössze néhány éves. Amíg a nevet ihlető, az idősebbekre jellemző kapuzárási pánikot a "révbe érés" visszafordíthatatlanságára való rádöbbenés okozza, addig ezt az ifjú fogalmat többnyire arra az élethelyzetre használják, amikor a szenvedő alany képtelen választani, útbaigazításra lenne szüksége.
Mindig is voltak persze, akiket félelemmel töltött el a diplomaosztás, hiszen az általában egybeesik az önálló élet kezdetével. A kirepülők tudják, hogy megélhetésük, családalapításuk, önmegvalósításuk nagyrészt attól függ, sikerül-e megfelelő állást találniuk. A pályakezdéssel kapcsolatos érzéseik felsorolásakor a magyar egyetemisták-főiskolások a bizonytalanságot teszik az első helyre, és magas pontszámokat kap az aggodalom, a szorongás is - derül ki Horváth Tünde pszichológus Létezik-e kapunyitási pánik a felsőoktatásban? című, publikálás előtt álló kutatásából. Némiképp más eredményre jutott Makai Adrienn pszichológus szintén még kéziratban levő felmérésében: az általa vizsgált diákokban a negatív érzéseket legyűrte a jó értelemben vett izgalom és várakozás. Ugyanakkor - noha erről nem készült statisztika - a szakértők szerint soha ennyi, tanulmányainak végéhez közeledő fiatal nem fordult még szakemberhez azzal, hogy a diplomaosztás gondolata akár testi tünetekkel - fogyással, alvászavarokkal - is járó krízist jelent számára.
Hogy mi okozza a diplomaközeli magyar hallgatók pánikját - a tamáskodók szerint csupán szükségszerű bizonytalanságát -, abban egyetértenek a szakértők. A kór fő oka a felsőoktatásban részt vevők számának emelkedése - az 1993-1994-es tanév óta megduplázódott a nappali tagozatos hallgatók száma -, hiszen így mind több friss diplomás tarthat attól, hogy első "fizetése" a munkanélküli-segély lesz. Mégsem mindenki viseli egyformán ezt a helyzetet; több dolgon is múlhat, kinél szakad el a cérna.
"A pánik kialakulása a személyiségtől is függ" - véli Horváth Tünde. "Egy nyelvszakos hallgató sehova sem merte beadni az önéletrajzát, mondván: nem tudja, tényleg nyelvi pályára akar-e lépni. Néhány beszélgetés után azonban kiderült, kisebbrendűségi érzéséből fakadóan egyszerűen nem hitte el, hogy őt bárki is alkalmazhatja" - jelzi Kiss István egy konkrét esettel, hogy a kapunyitási pánik komplex jelenség. Az is gyakori krízisforrás, hogy egy fiatal a szülei nyomására jelentkezett valamely egyetemre, s ahogy közeledik a munkába állás ideje, úgy válik számára egyre nyomasztóbbá a kényszerpálya. Léteznek tipikus szakmai krízisek is. Például az elméletben brillírozó joghallgatóé, aki az iskola végén döbben rá, hogy visszahúzódó lényéhez mégsem passzol a korábbi álmaiban szereplő ügyvédkedés.
A válság megoldásának első lépéseként a szakemberek egyfajta jövőtervet dolgoztatnak ki védencükkel, megfogalmaztatva vele: mit szeretne elérni tíz múlva. Már e tervek készítésekor is fény derülhet a rossz közérzet okaira. Például bölcsészeknél tipikus, hogy - várható fizetésük mértékével szembesülve - ráébrednek: az anyagiak fontosabbak számukra, mint korábban hitték.
A terv megvalósításához vezető úton aztán a kapunyitástól rettegő diáknak sok mindent kell pótolnia - például nyelvtudásra szert tennie. Vagy a személyiséget kell építgetni: az említett jogásztanoncnak a kommunikációs tréninget javallták. És az is előfordulhat - például a szülők által erőltetett foglalkozástól berzenkedők esetében -, hogy a pályaváltás a megoldás.
Idejekorán kezdett tervezéssel a szakértők szerint meg is lehet előzni a későbbi krízist. Horváth Tünde említett vizsgálatából kiderül, hogy azok a diákok úszták meg a legnagyobb eséllyel a későbbi krízist, akik előre kipróbálhatták a választott szakmát. "Az orvostanhallgatók közül sokan a gyakorlat alatt döbbennek rá, hogy képtelenek ekkora felelősséget vállalni" - szolgál példával Kiss István.
Ha negatív is, ez legalább bizonyosság. Az ellenben korántsem biztos, hogy aki most eltökélt a választása mellett, az később megússza a pánikot: néhány év múlva rájöhet, hogy már nem tölti el örömmel az, amivel nap mint nap bajlódik. De ezt már - noha a magyar szakértők egy része itt is a kapunyitási pánik terminust használja - hivatalosan egy másik divatos szakszóval, az életnegyedi válság kifejezéssel kell illetni.
SINDELYES DÓRA