Sugár János sablonnal fújt szövege feltűnt a Műcsarnok Na, mi van? című kiállításán, amely a hazai kortárs művészek hogylétét firtatta, azaz inkább azt, hogy mi foglalkoztatja őket. Sugár kihúzta a gyufát. Roncsolt angol mondatát, amely szó szerinti fordításban azt jelenthetné: "Mosd a piszkos pénzed az én művészetemmel", odafújta két igencsak nagy pénzzel, nagy médiatámogatással működő budapesti művészeti magánintézmény elé, illetve az egyik falára. Kétfenekű a mondat, hisz a pénzmosás az angolban money laundering. Így afféle "bevándorló" angol, vagy inkább gyarmati angol ez. Mindenesetre a nemrégiben nagyobb állami tőkeinjekciót is kapott Kogart előtti járdán ékeskedett a felirat és a Király utcai VAM Design Center falán. Ez utóbbi intézmény azzal robbant a köztudatba (vagy talán inkább a mecenatúra és a műkereskedelem fogalmait olykor összekeverő tömegmédiába), hogy előállt egy programmal: a hatékony menedzsment módszereivel képesek lerövedíteni az általuk saccolt 20 évet, amely alapesetben ahhoz kell, hogy „befusson” egy képzőművész.
Budapest © SJ |
Sugár művében nem csak a mondatot, hanem a célt is félreértették. „Ez nem street art, hanem public art. Ez a műfaj azt is célozza, hogy a mű keltette hullámokat, eseményeket, vitát, jobb esetben diskurzust is a mű részévé tegye ” – világítja meg célját a művész a hvg.hu-nak.
Nos, ez esetben a mű teljességgel beletalált. A Kogart ugyan szó nélkül hagyta a dolgot, a VAM Design azonban feljelentést tett, Sugárt rabosította a rendőrség. Egy, a VAM által felkért szakértő cég, a Pretorium pedig sietett is kárbecslést végezni: 1 463 000 forintnyi szerintük az a kár, amelyet a fekete festékkel a falra fújt felirat jelent, és amelyet a renitens művésznek meg kellene térítenie.
|
Sugár János képzőművésznek nem ez az első köztéri projektje. A budapesti V. kerületi, Városház utcai talált graffiti ügye megjárta a városvezetés fórumait is. Sugár a Graffiti-mentés című munkájában arra tett javaslatot, hogy a Sztriptíz feliratot (történetesen egy zenekar neve volt) bronzba öntve őrizzék meg. "Remélem, ezzel az egyszeri aktussal sikerül a falfeliratokra terelni a figyelmet, emléket állítva egy néhai futó gondolatnak, egy ismeretlennek, aki öntudatlanul a művészet eszközeit alkalmazta a korlátai közül való kitörésre. Ez az eljárás egyszersmind demonstrálja a művészet jócselekedet jellegét is: egy elcsúfított falból műtárgyat varázsol." Egy másik munkája során a közlekedési táblák szintjén, azok formai szabályait követő táblákat helyezett el több helyen. A táblákon az "elnézést" szó volt olvasható. Bővebben az Elnézést-táblákról itt.
|
Üzlet és képzőművészet viszonya önmagában nem gyanús. Pláne nem új jelenség, legfeljebb nálunk. De egy ideje már Magyarországon is van művészeti piac, s ha gyermekbetegségekkel is, de működik. Sugárnak nem is ezzel van baja. Szerinte a VAM nem az, aminek mutatja magát. Hanem? A hvg.hu kérdésére így válaszolt: „Úgy érzem, nem szeretik ott a művészetet. Valamiért kell nekik, vagy fontosnak tartják, de nem szeretik, nem használják arra, amire való volna. A nagy mecénások vagy gyűjtők közeli, ha úgy tetszik, baráti viszonyba kerülnek a kultúrával. Ez az igazi hasznuk. A VAM Design nézetem szerint nem az, amit állít magáról. Kvázi leleplezték magukat azzal, hogy egy kortárs művészeti gesztust egyszerűen nem ismertek fel. Ehelyett rendőri eszközökhöz nyúlnak. Az első pillanattól nem titkoltam, hogy én csináltam, világos volt az is, hogy jogi következményei lehetnek. De ahogy felléptek, amennyi kártérítésre igényt jelentettek be, azzal úgy tűnt, mintha a gesztus irreális dühöt váltott volna ki belőlük.”
Berlin © SJ |
A hazai kulturális színtér éppenséggel tele van „szerepzavaros” történetekkel. A szakma véleménye ellenére történő, politikai ízű színigazgatói kinevezésekkel, magáncélokra átcsatornázott közpénzekkel a kulturális területen. Ez utóbbiról is egyre több szó esik, leginkább a tavalyi Kogart-OKM-ügy óta. (
A versenyszféra rástartol a kultúra pénzeire; hvg.hu, 2007. június 5.;
A kultúra támogatása, vagy közpénzek hűtlen kezelése?; hvg.hu, 2008. március 21.) Mint ismeretes, a Kogart által megálmodott kortárs művészeti gyűjtemény létrehozásához Hiller István közpénzt ajánlott fel. A konstrukció úgy nézne ki, hogy ha a magánszférából összejön százmillió a gyűjtéshez, ahhoz az állam is hozzátenne ötvenmilliót.
Sugár nem rejti véka alá, mit gondol a fenti tendenciákról. „A korszellem, de inkább a negyven-hatvan évnyi cenzúra miatt, a ma hatalmi pozícióban levők – akár politikai, akár anyagi természetű ez a hatalom – nincsenek tisztában a kultúra szerepével. Úgy gondolják, a pozíciójuknál fogva érvényesen bele tudnak szólni. A beleszólás nem ismeretlen fogalom, de ennek a másik fél, jelen esetben a kultúra tiszteletén kellene alapulnia. Nem veszik figyelembe a szaktudást, a véleményt, úgy vélik, hatalmi pozícióból bármit meg lehet tenni. Alapvető tudások hiányoznak, mint például, hogy miben különbözik a magángyűjtemény és a közgyűjtemény. Mit gyűjt az egyik és mit a másik, s milyen forrásokból működhetnek.”
Miskolc © SJ |
S hogy mit gondol Sugár János a mű médiumáról, azaz az utcáról, street artról, a tegekről, a minden falon megjelenő firkákról? „Az a motiváció, amire a street art épül, nagyon mélyen bennünk van: azt szeretnénk, ha a halálunk után is fennmaradna a nevünk. Amit most látunk, az már az elmérgesedett helyzet következménye. Rendészeti kérdésként kezelték, de nem figyeltek soha arra, kik és mit is csinálnak. Fiatalokról van szó, akiknek nem az a céljuk, hogy a meglevő tökéletes rendből rendetlenséget csináljanak. Pontosan azokat az eszközöket használják, amelyeket a felnőttek társadalma sugall. Ki vannak szorítva a kommunikációból, de egy város nem lehet díszlet, sokkal inkább kommunikációs felület, ahol olyan vélemények is megjelennek, amelyeket egyébként tiltanak. Engem is felháborít egy megrongált buszmegálló, tönkretett kapu; de ez a városban elszabaduló agresszió, a felheccelt társadalom tevékenységének következménye. Az pedig, hogy a város belterületén ennyi teg és graffiti van, urbanisztikai jelenség. Politikusok és üzletemberek úgy döntöttek, hogy plázák épüljenek belső területeken. Ezek megjelenésével azonban kiszorulnak a kis boltok, az igényes kiskereskedelmi üzletek a belvárosból, bizonyos utcák szellemövezetekké válnak. A plázákban olyan gondolkodás ölt testet, amely a várost díszletként értelmezi”.
Pénz, paripa, Akhilleusz (Oldaltörés)
© Fotó: Vécsei Júlia |
A plázaépítő nagyvállalkozók – jól tudjuk – időnként díjakat alapítanak. Dicséretes a tett, ám a koncepcióba és a megvalósításba sokszor csúszik hiba. A kedélyeket borzoló másik mű éppen egy ilyen helyzetben született. Az évek óta létező és főként a művészeti díjak tekintetében egyre inkább vitatott (lásd pl. Mélyi József
Lebutított emlékezet c. írását a Mozgó Világban, 2008. január)
Prima Primissima díj kiegészült a
„Junior” változattal, amelyet harmincon aluliak kaphatnak különböző kategóriákban. A képzőművészeti kategória egyik fiatal díjazottja Mécs Miklós lett. Médiaművész – írja a közlemény, amely a díjat harangozza be. De talán pontosabb lenne itt simán csak művészt mondani. Mécset egyik fő tevékenysége ugyanis a SZAF-hoz köti, a
Szájjal és Aggyal Festők Világszövetségéhez. A csoport valóban nem fest – és semmilyen tradicionális értelemben vett művészeti tevékenységet nem végez. Leginkább koncept-művészet ez, ahogy manifesztójuk fogalmaz, „agyalnak és beszélnek” a művészetről.
Hanem időnként nagyon is a matériához kötött műveket hoznak létre. Mécs Miklós a Junior Prima díj euróbankjegyeiből pörgetős animációt készített, az 50 eurós bankjegyeket körülbelül a felüknél szétvágva – egész pontosan 53 százaléknál, hogy elvben becserélhető legyen a bankban. Csak az összeg egy részéből készült az Akhilleusz és a teknős Zénón-féle paradoxonát megjelenítő animáció. A másik részét a bátyjának adta törlesztésként, mert a mű elkészítéséhez – még a pénzdíj megérkezése előtt – ő adta kölcsön az összeget.
|
|
"A SZAF a Magyarországon is közismert SZLM (Szájjal és Lábbal Festő Művészek Világszövetsége) mintájára alakult. A SZAF utolsó csepp véréig harcol azzal a teljességgel hibás nézettel, ami a középszerű, tartalmatlan művek létjogosultságát egyfajta technikai virtuozitással indokolja. A SZAF-ot elkeseríti az a felismerés, hogy környezetükben megszámlálhatatlan kézzel festő is ezen az úton halad. Kétségbe ejti őket az a tendencia, ahogyan az emberek – nem kevésbé a képzőművészetben tevékenykedők – kapcsolata a művészettel az idő előrehaladtával egyre őszintétlenebbé, egyre gondolatszegényebbé válik. (...) Az általános iskolás aulás kiállításokon már azoknak szerepelnek a művei, akik élethűbben voltak képesek visszaadni egy csendéletet alapformával. Az alkotás, a gondolkodás elaboráló hatása leépül. Úgy érzik, kortársaik – mély tisztelet a kivételnek – mindennemű ellenállási kísérlet nélkül már túlestek ezen." Forrás: http://szaf.blogspot.com/ |
„Éppen Angliába utaztam a bátyámhoz, aki egy tehenészetben dolgozik, amikor megtudtam, hogy meg fogom kapni ezt a díjat. A kettő között eltelt egy hónap. A Stúdióban (
Mécs Miklóst az FKSE, a Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesület jelölte a díjra – a szerk.) mondták, hogy jelölni fognak, elég viccesnek tűnt, tűnődtünk, mit lehet kezdeni ennyi pénzzel. Elgondolkodtam, mi is ez az egész. Meg, hogy mit is kellene csinálnom a pénzzel” – mondja Mécs Miklós. Szándékai szerint inkább önmagának szóló gesztus volt a pénz felhasználása, végső soron megsemmisítése.
„Először irritált kicsit, milliárdosok gesztusának tűnt. Aztán rájöttem, nem nagyon érdekel, kik adják, meg nem akartam hepciáskodni sem. Zavart a saját mohóságom. Tesztelni akartam. Miközben az egész civilizáció a szerzésre épül, nincs olyan kultúra, amelyben a mohóság ne volna bűn. Az intermédia szakon volt egy előadás a kommunizmus, illetve a ma létező baloldal történetéről. Itt hangzott el egy mottó: ha van két dénárod, az egyiket add oda annak, akinek egy sincs. Továbbgondoltam: ha van egy dénárod, a felét add oda annak, akinek egy sincs. És így tovább, ebből jött a pénzfelezés gondolata. Ez rímelt Akhilleusz és a teknős paradoxonára.”
© Fotó: Vécsei Júlia |
Annak ellenére, hogy főként személyes oka volt a műnek, Mécs azonnal beleakadt a díjadó szervezet mechanizmusaiba. A
díjazottakról szóló kiadvány számára – amelyben egyébként művek nem, csak alkotók szerepelnek – kértek tőle is egy fotót és egy mottót, azaz valamiféle öndefiníciót. Barátnője, Fischer Judit javaslatára, aki a SZAF-ban is közreműködik, a
„Soha nem hazudtam” mondatot választotta. A mondat Orbán Viktortól lehet ismerős, de a művészek utánanéztek, és Jörg Haider is használta kampányában. Így adták hát le a mondatot: „Soha nem hazudtam” –
Orbán Viktor, Jörg Haider, Mécs Miklós. Ez a mottó aztán nem jelent meg a kiadványban. Mint ahogy Mécs fényképe is retusáltan jelent meg; az eredeti képen ugyanis a szája fölött Joseph Beuys képzőművész névlogója volt látható kefebajuszként.
A pörgetős animációt Mécs tanárának, St.Auby Tamásnak adta, a köztük levő személyes párbeszéd okán. De, mint mondja, művének nincs direkt üzenete vagy jelentése. „Érdekelnek a nehezen feloldható dolgok, ellentmondások. Általában örülni szoktam annak, ha nem jelenik meg a kiállításainkról semmi. Ha nem nagyon értelmezik” – mondja.
A SZAF kérdése az olvasóhoz:
Szavazás box
Mennyi pénz kellene havonta, hogy ne csinálj semmit?
*A létminimum összegét 2006 óta változatlanul 60 ezer 128 forintban tartják nyilván. A létminimum az a pénzösszeg, amely biztosítja a folyamatos életvitellel kapcsolatos szerény – a társadalom adott fejlettségi szintjén hagyományosan alapvetőnek minősülő – szükségletek kielégítését. A statisztikusok két típusát különböztetik meg. A relatív minimum számítása során az ország jövedelemelosztásából indulnak ki. Az abszolút létminimum kiindulópontja vagy a társadalom teljes szükséglete, vagy az élelmiszerszükséglet.