Borisz Akunyin lektűríró valódi neve Grigorij Cshartisvili, eredeti foglalkozását tekintve pedig irodalmár, szerkesztő és japanológus. Első pillantásra amolyan orosz Lőrincz L. Lászlónak vagy Agatha Christie-nek tűnhet, igazából azonban egyik hasonlat sem helytálló; egyedül talán csak a siker az, ami a másik két szerzővel összeköti (ha mindenképpen hasonlítani kellene valakihez, Akunyin Fandorinját leginkább Andrea Camilleri - már magyar nyelven is olvasható - Montalbano felügyelője mellé lehetne állítani). Magyar kollégájával ellentétben Akunyin ugyanis nem törekszik az alaptörténet hátteréül szolgáló helyszín és kor részletes, sokszor unalmas bemutatására, a hangsúly inkább a 19. századi korabeli irodalom feltámasztásán és a stíluson van. A Fandorin-sorozat első része, az Azazel nem is az a tipikus Agatha Christie-krimi; cselekményében nem sok váratlan fordulat van, az egyes események természetesen nőnek ki egymásból, kis túlzással akár azt is mondhatnánk: az olvasó szinte sürgeti a szerzőt, hogy az végre „hivatalosan” is elvarrja az általa már kibogozott szálakat. Mindezek ellenére az Azazel nem rossz, sőt, kellemes olvasmány lehet munkába menet, az Örs vezér tere és a Déli között, amennyiben az olvasó nem világmegváltó gondolatokra és nagy igazságokra vágyik reggelente.
| URLguru |
A regény főhőse - Eraszt Fandorin - egy eleinte kissé bátortalannak tűnő, nyomozásai során azonban egyre magabiztosabbá váló ifjú orosz detektívsegéd, aki unalmas jelentések körmölése közben szinte a semmiből ás ki magának egy saját ügyet. Nem is akármilyet. Moszkvában - ismerősen bulgakovi környezetben - öngyilkos lesz egy jelentős vagyonnal bíró fiatalember, aki mindenét egy jó hírű árvaházra hagyja. A fiú öngyilkosságának furcsa körülményei szemet szúrnak Fandorinnak, és - az ügy kapcsán a városba érkező magas rangú különleges ügynök támogatásával - nyomozni kezd. A gyanús öngyilkosság és további öngyilkossági kísérletek szálai Angliába vezetnek, majd vissza Oroszországba, hogy a könyv végére - rosszabb esetben közepére - minden kiderüljön.
A műveit sokáig nemcsak álnéven, hanem teljes titoktartás közepette jegyző Cshartisvili a klasszikus orosz irodalom alakjait szeretné megidézni. Elgondolása szerint az orosz kultúrának volt egy olyan időszaka - a 19. század -, amelyre az oroszok teljes joggal lehetnek büszkék, s amely alkalmas lehet a mítoszteremtésre; Cshartisvili e kor szellemiségét szeretné feltámasztani. Célja e mítosz segítségével az orosz tömegirodalom felemelése, s ezért a szerző egyáltalán nem bánja, ha műveit színpadra vagy filmvászonra viszik, annak pedig nyilván kifejezetten örül, ha valaki az ő Azazelje után nyúl a mítosz ősforrásához, mondjuk Dosztojevszkij egyik művéhez.