Húszéves a Megáll az idő

Utolsó frissítés:

Tetszett a cikk?

A Megáll az idő jubileumi vetítésén - ahogy a vendégként meghívott rendező, Gothár Péter fogalmazott - a Rocky Horror Picture Showéhoz hasonló jelenségekkel találkozott, többen kívülről tudták és előre mondták a szövegeket, ismerték a filmzene minden egyes hangját. A legenda mégsem intézményesült: a bemutató huszadik évfordulójára rendezett est szeptember 16-án a budapesti Toldi Moziban informális esemény maradt. Nézőtér, vászon és színpad között azonban pillanatokra megjelent az a cinkosság, ami 1982-ben, a bemutató évében. 

Minden korosztálynak más miatt kultuszfilm a Megáll az idő. Akik a nyolcvanas években nőttek fel és ismerték a korszak underground csoportosulásait, vagy akár csak egyszer is voltak akkoriban házibulin, azoknak arról az időről is szól. Akik még fiatalabbak, azoknak a nosztalgiáról, a zenéről, a Sőth Sándor és Pauer Henrik játszotta nagyfiúk gengromantikájáról. S Gothár kortársainak ugyanolyan felkorbácsoló, mint magának a rendezőnek, aki elmesélte: a bemutató óta egyszer sem bírta még józanul egyben megnézni, annyi mindent indít el benne ma is.

Ebben a filmben nem azért nincs hazugság, mert a történetek mind valós, családi történetek, a szereplőket a magyar - akkor még - közelmúlt alakjairól formázták. Hanem azért, mert Gothárék az öröklétnek dolgoztak. A filmben félreérthetetlen 1956, 1968, a disszidálás, az itthonmaradás, a búcsú. Világos, ki hol áll. S ez 1982-ben, a teljesen összamaszatolt magyar valóságban revelatív volt.

Nem azonos a világ, nem azonos a rendszer. Ám a Megáll az idő túlélte a felgyorsult időt. Ma is elevenen hat: a világos beszéd ugyanolyan revelatív. Gothár Péter a film néhány "hazug mondatáról" beszélt ugyan, de ezekről kiderült, a jelenethosszak miatt bekerült töltelékszavak, s legfeljebb csak a rendező és a forgatókönyvíró számára lógnak ki a filmből.

A képlet annyira tiszta, hogy a politikai cenzúra szempontjai is lepattantak róla. Igaz, mint Gothár említette, a történet azért 1967. december 31-én ér véget, mert világos volt: az 1968-as évszám, a Kádár-rezsim 1956 melletti másik nagy, bűnös éve nem szerepelhet benne. Gothár jelezte is, ha nincs komoly nemzetközi sikere már a hazai bemutató előtt, talán dobozban is felejti a hatóság.

A veszteségekről is szólt a jubileumi premier. Ronyecz Mária, Őze Lajos, Hetényi Pál, Kakassy Ágnes, Pauer Henrik már nem élnek. Egy fiú mellettem végtelenül szomorúan dúdolta a film záródalának sorait: "Nem ez a búcsú a végső, várj kicsit, majd elül a szél". Szomorúságába az édesbús nosztalgia és a keserű kevert is belejátszott, de az is, hogy a cinkosság legfeljebb csak percekre éleszthető újjá - s nem tudjuk, ez az elmúlt idő nyeresége, vagy vesztesége-e.