Egyes projektjeihez eddig is kapott kisebb-nagyobb állami pénzeket (az Utolsó óra program a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma támogatása mellett készült), de a Fonó arra tett kísérletet, hogy bevételeiből megéljen. Hiába azonban a nekibuzdulás, a magyar gazdaság jelenlegi feltételei és a magánmecenatúra állapotai mellett illúziónak bizonyult, hogy piaci viszonyok között életben tudjon maradni.
A Fonó a helyét keresi a rendszerben. A közművelődés funkcióit már nem csak azok az intézmények és formák látják el, amelyek ezidáig, hiszen maga a művelődés, kultúrafogyasztás is megváltozott. Miközben a művelődési ház rendszer haláltusájának vagyunk tanúi, a klasszikus művház funkcióját ma már sok más tölti be alternatív szórakozóhelyektől akár az interneten működő helyekig. Nem arról van tehát szó, vonják le sokan a következtetést, hogy magánvállalkozásokat kellene közpénzzel segíteni, hanem arról, át kellene strukturálni a kultúrafinanszírozást és újragondolni az itézményrendszert.
Az irodalmárok között feltámadt a vita, miért kapnak évről-évre ugyanazok a folyóiratok milliós támogatásokat a Nemzeti Kulturális Alapprogramtól (NKA), miközben szinte észrevehetetlen a tevékenységük, az irodalom műhelyei máshol vannak, s az "irodalomfogyasztás" is kezd elszakadni a hagyományos folyóiratkultúrától. A vezető irodalmi portálon aztán már a könyvtámogatás, a könyvtári rendszer és az "olvasástámogatás" rendszeréről folytatódott a vita, s a konzekvencia e pillanatban az, hogy a pénz (az a kevéske, amelyet a könyvpiacból jövő adóbevételek mellett az állam visszaforgat a könyvkiadásba) olyan struktúrákat konzervált, amelyeket az élet időközben meghaladott.
Hasonlóan áll a színháziak helyzete is: nagyon is piaci igényeket kiszolgáló (sokszor azok alá menő) színházakat támogat az állam, miközben progresszív társulatok szorulnak a hivatalos struktúra margójára. A komolyzenére koncentráló, egyedül azt értékként kezelő finanszírozási rendszerben a peremvidékre került jazz-muzsikusok, értékorientált könnyűzenészek, folkmuzsikusok keresik a helyüket és a forrásokat.
Követi-e a támogatás rendszere a kultúrateremtés és -fogyasztás megváltozott módjait? - tehetné fel magának a kérdést a minisztérium és az NKA. Érzékeny-e a kulturális élet mozgásaira, ismeri-e a kultúracsináló szereplőket? Vagy továbbra is fenntart megkövült struktúrákat és osztogat, ha valakik jól lobbiznak egy-egy ügyért, és az adott politikai kurzus is éppen kultúrával szeretne reprezentálni?
A Fonó a helyét keresi a rendszerben. A közművelődés funkcióit már nem csak azok az intézmények és formák látják el, amelyek ezidáig, hiszen maga a művelődés, kultúrafogyasztás is megváltozott. Miközben a művelődési ház rendszer haláltusájának vagyunk tanúi, a klasszikus művház funkcióját ma már sok más tölti be alternatív szórakozóhelyektől akár az interneten működő helyekig. Nem arról van tehát szó, vonják le sokan a következtetést, hogy magánvállalkozásokat kellene közpénzzel segíteni, hanem arról, át kellene strukturálni a kultúrafinanszírozást és újragondolni az itézményrendszert.
Az irodalmárok között feltámadt a vita, miért kapnak évről-évre ugyanazok a folyóiratok milliós támogatásokat a Nemzeti Kulturális Alapprogramtól (NKA), miközben szinte észrevehetetlen a tevékenységük, az irodalom műhelyei máshol vannak, s az "irodalomfogyasztás" is kezd elszakadni a hagyományos folyóiratkultúrától. A vezető irodalmi portálon aztán már a könyvtámogatás, a könyvtári rendszer és az "olvasástámogatás" rendszeréről folytatódott a vita, s a konzekvencia e pillanatban az, hogy a pénz (az a kevéske, amelyet a könyvpiacból jövő adóbevételek mellett az állam visszaforgat a könyvkiadásba) olyan struktúrákat konzervált, amelyeket az élet időközben meghaladott.
Hasonlóan áll a színháziak helyzete is: nagyon is piaci igényeket kiszolgáló (sokszor azok alá menő) színházakat támogat az állam, miközben progresszív társulatok szorulnak a hivatalos struktúra margójára. A komolyzenére koncentráló, egyedül azt értékként kezelő finanszírozási rendszerben a peremvidékre került jazz-muzsikusok, értékorientált könnyűzenészek, folkmuzsikusok keresik a helyüket és a forrásokat.
Követi-e a támogatás rendszere a kultúrateremtés és -fogyasztás megváltozott módjait? - tehetné fel magának a kérdést a minisztérium és az NKA. Érzékeny-e a kulturális élet mozgásaira, ismeri-e a kultúracsináló szereplőket? Vagy továbbra is fenntart megkövült struktúrákat és osztogat, ha valakik jól lobbiznak egy-egy ügyért, és az adott politikai kurzus is éppen kultúrával szeretne reprezentálni?