"A filmes közönség ma sokkal kifinomultabb, toleránsabb" - nyilatkozta a The Guardian-nek Francis Ford Coppola 2000 őszén, mielőtt az Apokalipszis most rendezői változata (Apocalypse Now Redux), a kihagyott és újravágott részekkel együtt 49 perccel hosszabb verzió a mozikba került volna. Coppola kifejezte reményét, hogy az "igazi" hosszúság, a 202 perc és az annak idején kihagyott részek végre kellő súlyt adnak majd ennek az avantgarde műnek. Nos, nem tudom, igaz-e, hogy a közönség ma toleránsabb és szofisztikáltabb. Mindensetre, ami a háborús filmeket illeti, a Sötétség mélyén című Joseph Conrad kisregényből kiinduló, Apokalipszis most első, 1979-es premierje óta nagyon máshoz szokott.
A háborús filmek hiperrealizmusa, az érzet, hogy ott vagyunk a csatamezőn, a golyók a fejünk felett süvítenek, a bajtársunk mellettünk hal meg, ma, főként a Ryan közlegény (Saving Private Ryan; 1998, Steven Spielberg) híres első húsz perce óta a legalapvetőbb nézői elvárás. Az Apokalipszis mindezt nem teljesíti, s noha Coppola eredetileg kalandfilmek szánta, a készítés közben nagyon más irányt vett. A rendező szó szerint is nagy árat fizetett érte, saját zsebéből állta a parttalanná váló forgatás költségeit. Az amerikai film a történetmesélésnek ma egyszerűbb, gyorsabb módozatait alkalmazza, vesztes gonoszokban és győztes hősökben érdekelt. Az Apokalipszis a maga idejében sem illeszkedett a sorba, dramaturgiája akkor is rendhagyó volt, mégis tömegfilmmé tudott válni.
Nálunk is az volt annak idején. Budapesten akkor a legjobban felszerelt, fő premiermoziban, a Corvinban ment, és hetekig lehetett hallani az utcán: te, láttad az Apokalipszist? Igaz, bizonyos filmek nem jöttek be, A Szarvasvadászt (The Deer Hunter; 1978, Michael Cimino) nem engedélyezték, és megvolt a magunk "semmiért harcoló" nagyhatalma a nyakunkon. Három budapesti helyszínen és Pécsett indult az új változat a múlt héten, és a nyitó hétvége 2000 fős összeredményét egy művészfilm esetében jónak értékeli a forgalmazó Best Hollywood.
Az új bemutató minimum megosztotta a hazai kritikát. Az, amit a film egyik magyar kritikusa írt, hogy a rendezői változat "egy elmúlt életérzés feltámasztása", illetve olyan hatást kelt, mintha "bedöglött volna az időgép", inkább azt látszik bizonyítani, Coppola tévedett, amikor a mai közönséget kifinomultabbnak hitte. Más kritikusok valamiképp belelátták Coppola újrateremtő gesztusába a mai filmiparnak adott választ is: "meg kell nézni. Filmtörténeti példány. És az ritka."
A zavar oka minden bizonnyal az időkezelésben és a látomásosságban rejlik. A civil idő fölött mi uralkodunk, beosztjuk, vagy beosztják nekünk, a háborús idő szétfolyik - nagyapáink egyik alapvető emléke a háborúról a várakozás -, öt perc vagy öt hónap, szinte mindegy, az élet hossza a tömeges halál közelségében jelentéktelenné lesz, miközben minden újabb leélt másodperc győzelem. A látomásoktól pedig elszoktunk. A valósághoz való viszony alakult át, a hírtelevíziók infotainment show-vá teszik a pusztulás képeit, közben azt ígérik, a háború kulisszatitkaiba is beavatnak, a kamera ott lohol a rohamra induló katonák nyomában. Közben a világ ma újra háborúzik, és a tébolyult hatalom képe időszerűbb, mint valaha. A Szarvasvadász, a nálunk moziban nem is játszott Full Metal Jacket (1987, Stanley Kubrick), az Apokalipszis most a végletekig nyújtott háborús idő, az ad absurdum vitt háborús realizmus, amely mindvégig azt üzeni, akármit mondanak nekünk elnökök és tévériporterek, ne higyjük, hogy bármit is tudunk arról, valójában mi van ott - a sötétség mélyén.
A háborús filmek hiperrealizmusa, az érzet, hogy ott vagyunk a csatamezőn, a golyók a fejünk felett süvítenek, a bajtársunk mellettünk hal meg, ma, főként a Ryan közlegény (Saving Private Ryan; 1998, Steven Spielberg) híres első húsz perce óta a legalapvetőbb nézői elvárás. Az Apokalipszis mindezt nem teljesíti, s noha Coppola eredetileg kalandfilmek szánta, a készítés közben nagyon más irányt vett. A rendező szó szerint is nagy árat fizetett érte, saját zsebéből állta a parttalanná váló forgatás költségeit. Az amerikai film a történetmesélésnek ma egyszerűbb, gyorsabb módozatait alkalmazza, vesztes gonoszokban és győztes hősökben érdekelt. Az Apokalipszis a maga idejében sem illeszkedett a sorba, dramaturgiája akkor is rendhagyó volt, mégis tömegfilmmé tudott válni.
Nálunk is az volt annak idején. Budapesten akkor a legjobban felszerelt, fő premiermoziban, a Corvinban ment, és hetekig lehetett hallani az utcán: te, láttad az Apokalipszist? Igaz, bizonyos filmek nem jöttek be, A Szarvasvadászt (The Deer Hunter; 1978, Michael Cimino) nem engedélyezték, és megvolt a magunk "semmiért harcoló" nagyhatalma a nyakunkon. Három budapesti helyszínen és Pécsett indult az új változat a múlt héten, és a nyitó hétvége 2000 fős összeredményét egy művészfilm esetében jónak értékeli a forgalmazó Best Hollywood.
Az új bemutató minimum megosztotta a hazai kritikát. Az, amit a film egyik magyar kritikusa írt, hogy a rendezői változat "egy elmúlt életérzés feltámasztása", illetve olyan hatást kelt, mintha "bedöglött volna az időgép", inkább azt látszik bizonyítani, Coppola tévedett, amikor a mai közönséget kifinomultabbnak hitte. Más kritikusok valamiképp belelátták Coppola újrateremtő gesztusába a mai filmiparnak adott választ is: "meg kell nézni. Filmtörténeti példány. És az ritka."
A zavar oka minden bizonnyal az időkezelésben és a látomásosságban rejlik. A civil idő fölött mi uralkodunk, beosztjuk, vagy beosztják nekünk, a háborús idő szétfolyik - nagyapáink egyik alapvető emléke a háborúról a várakozás -, öt perc vagy öt hónap, szinte mindegy, az élet hossza a tömeges halál közelségében jelentéktelenné lesz, miközben minden újabb leélt másodperc győzelem. A látomásoktól pedig elszoktunk. A valósághoz való viszony alakult át, a hírtelevíziók infotainment show-vá teszik a pusztulás képeit, közben azt ígérik, a háború kulisszatitkaiba is beavatnak, a kamera ott lohol a rohamra induló katonák nyomában. Közben a világ ma újra háborúzik, és a tébolyult hatalom képe időszerűbb, mint valaha. A Szarvasvadász, a nálunk moziban nem is játszott Full Metal Jacket (1987, Stanley Kubrick), az Apokalipszis most a végletekig nyújtott háborús idő, az ad absurdum vitt háborús realizmus, amely mindvégig azt üzeni, akármit mondanak nekünk elnökök és tévériporterek, ne higyjük, hogy bármit is tudunk arról, valójában mi van ott - a sötétség mélyén.