Háború és béke: sziget Bécsben

Utolsó frissítés:

Odabent sokkoló képek, kőkemény művek, kint a béke és kultúra szigete Bécs kellős közepén: ez a háború, a média és a művészet kapcsolatát vizsgáló Attack! című kiállítás.

A XX. és XXI. század háborúinak számos dokumentumát és a művészetben hagyott lenyomatát mutatja be az Attack!, a Museumsquartier komplexumában, a Kunsthalléban. Nem akar sokkoló és provokáló lenni, egyszerűen a téma teszi azzá: azoknak az afganisztáni kéziszőtteseknek a látványa, amelyeken harckocsi és kézigránát motívumok vannak, olyan természetességgel megformálva, amilyenek az évszázados szőnyegminták vagy az a kollekció, amely a képes magazinok háborús riportjait mutatja meg a francia Illustration első világháborús képeitől a Life magazin vietnami vérengzésekről tudósító képriportjáig. Nehéz szabadulni a boszniai fogolytáborokra emlékező rabok arcképeitől, mondataitól, a jugoszláviai bombázásokat megörökítő "népművészeti" darabok látványától: a kollázsoktól, amelyeken Miki egér és Donald kacsa úszkálnak a lebombázott újvidéki híd körül.
A dokumentumok mellett csak ártatlan reflexiónak tűnnek az "igazi" művek: a médiaművészek videoösszeállításai a bagdadi tudósítások adásba nem került anyagaiból, az atlanti partvidéken végighúzódó monumentális és értelmetlen német bunkerrendszerről készült lenyűgözően szép fotósorozat, a Kalasnyikovokat és Uzikat divatos ruházati kiegészítőkké változtató objektek.
Miközben a kortárs művészet radikálisan eltávolodik az esztétizálástól, és arra tesz kísérletet, hogy direkt módon avatkozzék be az életünket közvetlenül érintő folyamatokba, sőt, újjélessze a hatvanas évek óta tetszhalott politikai művészet fogalmát, a Museumsquartier udvarán a művészet éteri közege fogad. Úgy, ahogy ezt Bécsben elképzelik: haboskávé, apfelstrudel, a pihenést célzó égszínkék ülőalkalmatosságok, nyugágyak, hűs szökőkút és szabad dj-pult, ahol hétvégeken bárki a maga zenéjét keverheti.
Van ebben valami szép. Nálunk vita folyik arról, hogy az állam az adóforintokból támogassa-e az ellenkultúrát. Itt, egy jóléti állam fővárosában egy kiállítás kesztyűt dob a fennálló világrendnek. Mindezt egy olyan kultúrintézményben, amelyet épp a jóléti állam hozott létre és amely párját ritkítja Európában. A Museumsquartier udvarán azon tűnődtem, az államnak valóban dolga-e, hogy az őt bíráló művészetet segítse? Kiállítsa, vendégül lássa egy jelentős főváros reprezentatív központjában, a demokrácia szellemében, fejedelmi módon. S jó-e mindez a kritikus művészetnek?