Új kiállításán a Centrális Galéria hat, Sztálin nevét viselő várost mutat be (lásd a Fotógalériát). Főhelyen azokat, amelyeket tervezőasztal mellett álmodtak meg. Hogy az eredmény rémálom-e, vagy élhető város, talán az dönti el, ma hogyan lehet bennük élni. A mi egykori Sztálinvárosunk ma igenis élhető város. Sőt. Mintha új mítosza teremtődne az egykori (h)ősi helyett.
A konstruált városok, amilyen a mi Dunaújvárosunk is, a kommunizmus monumentális jövővíziói; a Bauhaus iskolán nevelkedett tervezői szemlélet keresztezése a kommunista életforma-teremtéssel. Nagy terek, klasszicizáló oszlopok, széles lépcsők, mértani utcarendszer, a munka domborművekbe, szoborcsoportokba álmodott hősei. A Hat Szálinváros című tárlat nem ítélkezik az egykori architektúra kitalálói fölött s a legkevésbé sem ironizál azon az életfomán, amelyet az utópikus középületekben, a csarnokszerű művelődési és vendéglátó intézményekben, a munkáslakótelepek jólét-falansztereiben élni lehetett.
Hogy a mai Eisenhüttenstadt és Volgográd hogy heverte ki a sztálini múltat, egy másik tárlat témája lenne. A Nyílt Társadalom Archívum mellett működő Centrális Galéria kiállítása - amely az elmúlt negyven év hétköznapi létezését feldolgozó sorozatukba illeszkedik - inkább az utópia dokumentumait mutatja. A Sztálin-imázs építészeti megjelenítését a nagyvárosok Sztálin-sugárútjaitól Sztálin-tornyaiig. Szerény javaslatunk: talán testvérvárosokká fogadhatnák egymást mindezen telpülések, így könnyebb volna valamit kezdeni a múlttal.
Nagyratörő kudarc, a múltat eltörölni akaró tévedés? Vagy jövőbemutató kísérlet, a posztmodern öntudatlan előfutára? Paradox módon könnyebb volna döntenie utókornak, ha az egykor mintavárosnak szánt Dunaújváros is funkciója vesztett, kilátástalan sorsú település volna, mint mondjuk a rendszerváltás óta légüres térben lebegő Ózd. De Dunaújvárosban megmaradt az ipar - megjelent a tőke -, a város pedig vállalja múltját, kutatja és tudatosan ápolja is.
Nem valószínű, hogy csak az ötvenes évekbeli architektúrát divatként értelmező retro-mánia teszi élhetővé ezt a várost. Ennél sokkal igazabb folyamatok játszódnak le itt. Dunaújváros nem hajlandó leírni, perifériénak tekinteni önmagát, s cserébe a kortárs kultúra sem tekinti skanzennek a várost, amit az is mutat, hogy itt kapott helyet a Kortárs Művészeti Intézet (ICA), amely komoly kutatói, kiállítási és gyűjteményi programot folytat. A város "tele van" művészettel (januári számában a Műértő című lap épp ezzel a jelenséggel foglalkozik) a hetvenes évek óta acélszobrász alkotótelep működött itt, a kilencvenes években pedig még nyugati képzőművészek is felfedezték, voltak, akik éltek és alkottak is itt, az ICA épülete, meg a merész vonalú, új evangélius templom pedig még egy új architekturális és szellemi jövőkép lehetőségét is felrajzolja az egykori kommunista iparvárosban. Túl lehet élni az utópiát.
(A kiállítás március 31-ig látható.)
A konstruált városok, amilyen a mi Dunaújvárosunk is, a kommunizmus monumentális jövővíziói; a Bauhaus iskolán nevelkedett tervezői szemlélet keresztezése a kommunista életforma-teremtéssel. Nagy terek, klasszicizáló oszlopok, széles lépcsők, mértani utcarendszer, a munka domborművekbe, szoborcsoportokba álmodott hősei. A Hat Szálinváros című tárlat nem ítélkezik az egykori architektúra kitalálói fölött s a legkevésbé sem ironizál azon az életfomán, amelyet az utópikus középületekben, a csarnokszerű művelődési és vendéglátó intézményekben, a munkáslakótelepek jólét-falansztereiben élni lehetett.
Hogy a mai Eisenhüttenstadt és Volgográd hogy heverte ki a sztálini múltat, egy másik tárlat témája lenne. A Nyílt Társadalom Archívum mellett működő Centrális Galéria kiállítása - amely az elmúlt negyven év hétköznapi létezését feldolgozó sorozatukba illeszkedik - inkább az utópia dokumentumait mutatja. A Sztálin-imázs építészeti megjelenítését a nagyvárosok Sztálin-sugárútjaitól Sztálin-tornyaiig. Szerény javaslatunk: talán testvérvárosokká fogadhatnák egymást mindezen telpülések, így könnyebb volna valamit kezdeni a múlttal.
Nagyratörő kudarc, a múltat eltörölni akaró tévedés? Vagy jövőbemutató kísérlet, a posztmodern öntudatlan előfutára? Paradox módon könnyebb volna döntenie utókornak, ha az egykor mintavárosnak szánt Dunaújváros is funkciója vesztett, kilátástalan sorsú település volna, mint mondjuk a rendszerváltás óta légüres térben lebegő Ózd. De Dunaújvárosban megmaradt az ipar - megjelent a tőke -, a város pedig vállalja múltját, kutatja és tudatosan ápolja is.
Nem valószínű, hogy csak az ötvenes évekbeli architektúrát divatként értelmező retro-mánia teszi élhetővé ezt a várost. Ennél sokkal igazabb folyamatok játszódnak le itt. Dunaújváros nem hajlandó leírni, perifériénak tekinteni önmagát, s cserébe a kortárs kultúra sem tekinti skanzennek a várost, amit az is mutat, hogy itt kapott helyet a Kortárs Művészeti Intézet (ICA), amely komoly kutatói, kiállítási és gyűjteményi programot folytat. A város "tele van" művészettel (januári számában a Műértő című lap épp ezzel a jelenséggel foglalkozik) a hetvenes évek óta acélszobrász alkotótelep működött itt, a kilencvenes években pedig még nyugati képzőművészek is felfedezték, voltak, akik éltek és alkottak is itt, az ICA épülete, meg a merész vonalú, új evangélius templom pedig még egy új architekturális és szellemi jövőkép lehetőségét is felrajzolja az egykori kommunista iparvárosban. Túl lehet élni az utópiát.
(A kiállítás március 31-ig látható.)