Mel Gibson 48 éves, New York-i születésű, Ausztráliában felnőtt ír katolikus színész-rendező vallási buzgalmának, meg a befektetett 25 millió dollárnak a jóvoltából az idei húsvét egyik fő témája minden bizonnyal világszerte a Passion of Christ (Krisztus szenvedése) című film lesz, amely Jézus életének utolsó 12 óráját dolgozza fel, és amelyet a farsangot lezáró, s a hat hetes keresztény nagyböjtöt bevezető hamvazószerdán, február 25-én mutatnak be Amerikában.
Sok a suskus a film körül, amelynek egy nem tudni, mennyire teljes, illetve végleges verzióját állítólag a pápának is bemutatták, s rajta kívül több ezer amerikai prédikátornak. Közülük jó néhány – például a 85 éves Billy Graham – azóta a templomi szószékről, illetve a televízió képernyőjéről ajánlja vasárnaponként a filmet híveinek. A pápáról először azt közölték, hogy a filmet úgy kommentálta: „pontosan így történt”, később azonban a Vatikán cáfolta, hogy a pápa bármit is mondott volna a filmről. Ezzel párhuzamosan zsidó, illetve civil szervezetek – köztük a Rágalmazásellenes Liga – a forgatókönyv ismeretében, előre aggódva, hogy Gibson filmje antiszemitizmust gerjeszthet majd, felvilágosító ellenkampányt indítottak, hogy a közvéleményben tudatosuljon: Jézus megfeszítését annak idején nem „a zsidók” követelték; Jeruzsálemben, 1970 évvel ezelőtt, pészachkor nem történt „istengyilkosság”. Azt is fontosnak tartják a nézők tudomására hozni e műsorok, hogy a zsidók összessége, egyetemlegesen, előre és visszamenőleg nem felelős Jézus egykori keresztre feszítése miatt.
Mi indokol egy ilyen erőteljes előzetes ellenkampányt? Résztvevői szerint az, hogy a keresztény egyház(ak) hivatalos véleménye egészen a legutóbbi időkig az volt, amit ma, Auschwitz után hat évtizeddel, a világon nyíltan csak néhány szélsőségesen radikális antijudaista gyülekezet képvisel: hogy „a zsidók” ölték meg Jézus Krisztust, kollektíve felelősek keresztre feszítéséért, s így voltaképpen „Isten megöléséért”. Ezt tanította a keresztény fősodor a huszadik század közepéig. A protestáns egyházak többségében csak a holokauszt után, a katolikus egyházban pedig csupán az 1965-ben végződött II. Vatikáni Zsinattal változott a hivatalos álláspont. A Rágalmazásellenes Liga attól tart: a régi, antijudaista egyházi tradíció alaposabban megmunkálta a közönség tudattalanját, mint az elmúlt negyven év toleránsabb szelleme, s hogy Jézus kínhalálának színes, szélesvásznú látványa a II. Vatikáni Zsinatnál ősibb reflexeket válthat ki a nézőkből. A film forgatásának puszta hírére mindenesetre már tavaly óta a zsidókat krisztusgyilkosoknak nevező gyalázkodó levéláradat érkezik zsidó intézmények – például a Los Angeles-i Simon Wiesenthal központ – címére.
Negyven éve sincs még, hogy a katolikus egyház más vallásokhoz való viszonyát meghatározni kívánó Nostra Aetate kezdetű zsinati dokumentum – a katolikus egyház történetében eladdig úttörő módon – így fogalmazott: „Jóllehet a zsidó hatóságok követőikkel együtt Krisztus halálát követelték, mindaz, ami az Ő szenvedésében történt, sem az akkor élő zsidóknak, sem a mai zsidóknak nem számítható be megkülönböztetés nélkül. Az Egyház ugyan Isten új népe, a zsidókat mégsem lehet úgy tekinteni, mintha az következne a Szentírásból, hogy Isten a zsidókat elvetette magától vagy átkozottak volnának. Ezért mindenki ügyeljen arra, hogy sem a hitoktatásban, sem Isten igéjének hirdetésében ne tanítsanak semmi olyat, ami nem egyeztethető össze az evangéliumi igazsággal és Krisztus szellemével.” A hitoktatásban s Isten igéjének hirdetésében korábban bőségesen tanítottak olyasmit is, amit a Zsinat utáni katolikus kereszténység az evangéliumi igazsággal és Krisztus szellemével már nem tart összeegyeztethetőnek. A Nostra Aetate-ban az egyház mindenestre már fontosnak tartotta kifejezni sajnálatát „a gyűlölet, az üldözések és az antiszemita megnyilvánulások miatt, bármikor és bárki részéről érték a zsidókat.”
A zsidókat persze az évszázadok során nem „bárki” részéről, hanem sokáig főleg és elsősorban a keresztények részéről érték az antiszemita „megnyilvánulások”. Már az „első keresztény”, a damaszkuszi úton zsidó Saulból éppen hogy keresztény Pállá fordult apostol így ír a thessalonikabeliekhez írott első levelében a zsidókról (saját maga, az összes apostol és a Názáreti Jézus népéről): „megölték az Úr Jézust is és saját prófétáikat, és minket is üldöznek, és az Istennek nem tetszenek, és minden embernek ellenségei”. A zsidóellenes megnyilvánulások hosszú, embertelen történelmi sorának végén a holokauszt, 6 millió zsidó ember ipari legyilkolása áll; az azóta is fel-fellángoló zsidóellenesség már éppúgy Auschwitz prizmáján keresztül látszik, mint a korábbi évszázadok zsidóellenessége. S igaz ugyan, hogy a nácik antiszemitizmusa inkább volt pogány, mint keresztény – mint Hans Küng katolikus teológus fogalmaz – „istentelen és keresztényellenes bűnözők műve volt”, ám nem jöhetett volna létre, ha nincs a keresztény egyházak évszázados antijudaizmusa. Hozzátehetjük, hogy a nácik maguk is vállalták ezt az örökséget. „Én csak azt cselekszem, amit az egyház immár 1500 éve tesz, ám alaposabban” - mondta erről Hitler.
A pogány Róma a zsidókat sokáig a keresztényekkel együtt, tőlük sokszor meg sem különböztetve üldözte, az üldözött kereszténység pedig legfeljebb teológiai értekezések formájában lehetett zsidóellenes. A hatalomra, a római császári trón birtokába kerülő kereszténység azonban már a kezdetektől büntette a zsidókat – egyetlen ok miatt: amiért nem ismerték fel Jézusban a Messiást, vagyis voltaképpen azért, mert bár megtérhettek volna kereszténynek, mégis megtartották őseik vallását, és zsidók maradtak. Konstantin császár 313-as milánói rendelete, amely a keresztényeknek a szabad vallásgyakorlatot engedélyezte, egyidejűleg visszavonta Caracalla császár 212-ben kelt, a zsidókat egyenjogúsító ediktumát, s megtiltotta a zsidóknak, hogy Jeruzsálemben lakjanak, s hogy térítsenek. A Konstantin regnálása alatti niceai egyetemes zsinat 325-ben a keresztény húsvétnak a zsidó pészachtól való különválasztásáról határozva, a lépést azzal indokolta, hogy „megszakítson minden kapcsolatot ezzel a gyűlöletes néppel.” E zsinat határozott egyébként a homouszionról is – itt deklarálták Jézust az Atyaistennel egylényegűnek, vagyis mondták ki azt, hogy Jézus Krisztus maga is Istennek tekintendő. Lényegében itt dőlt el, hogy a szelídség és ellenségszeretet Jézustól származó tanításai helyett a kereszthalál és feltámadás Krisztusról szóló tanításai lesznek a mainstream keresztény teológia fő témáivá.
A zsidók kirekesztése Jézus Krisztus isteni tiszteletének kialakulásával párhuzamosan fejlődött ki. Justinianus bizánci császár 529-ben – a kereszténységnek a „hitehagyó” Julianus császár uralkodását követő megerősödése után – már a zsidó ünnepeket is betiltotta a birodalomban. Amikor a 694-es Toledói Zsinat a zsidókat a fejedelem rabszolgáiként definiálta, ebben Aranyszájú Szent Jánost, Órigenészt, a Bibliát latinra fordító Szent Jeromost és más nagy tekintélyű egyházatyákat követett, akik szerint az Isten örök szolgasággal bünteti a zsidókat, amiért Jézust a keresztfára juttatták. Ez volt a véleménye Szent Ágostonak, és, később, Luthernek is. De a legszélsőségesebb antijudaista kilengés – teológiai értelemben – talán a második század eleji Markión egyházatyáé volt, aki a zsidósággal minden kapcsolatot megtagadott, s az Ószövetséget az akkor még nem végleges kánonból kizárta volna. 144-ben eretneknek nyilvánították és kiközösítették, hatása – a marcionizmus – azonban az egyházon belül azóta is él. Egyebek között abban nyilvánul meg, hogy keresztények tömegei azt sem tudták – gyakran még ma sem tudják, a középkorban pedig különösképpen nem tudták –, hogy Jézus zsidó lett volna. A zsidó gyökereiről már-már megfeledkező egyház – elég a keresztesháborúkra, Spanyolország egyesítésének autodaféira, illetve az inkvizícióra gondolni – sokszor maga végeztetett ki zsidókat. Máskor Kéfás (Péter) utódai, a pápák csupán nem léptek fel a gyakran általuk megkoronázott világi uralkodók ellen, sem akkor, amikor azok a zsidók ellen alkalmazott háromféle büntetési fokozat – elkülönítés, száműzés, megsemmisítés – valamelyikét államilag szorgalmazták vagy alkalmazták, sem akkor, amikor a „keresztény nép” maga „büntette” a zsidókat pogromok hosszú során át Franciaországtól és Spanyolországtól Oroszországig és Lengyelországig, a középkortól kezdve a huszadik századig. Meglehet, a pogromokat nem közvetlenül az egyház szervezte, ám nem is akadályozta meg azokat, mint ahogyan bizonyára a nácik emberirtása sem lehetett volna olyan nagy mértékű, ha az egyház kiállt volna a zsidóság mellett.
A Mel Gibson filmje kapcsán feltvetett régi kérdésre („ki a felelős Jézus Krisztus haláláért?”, vagy, ahogyan a Newsweek pőrébben fogalmazott: Ki ölte meg Jézust?) első megközelítésben, a Biblia alapján, az a válasz adható, hogy egyrészt Poncius Pilátus római helytartó, valamint a római katonák felelősek, az előbbi, mert halálra ítélte, utóbbiak pedig, mert kivégezték – római kivégzőeszközön, mint korábban Spartacust, a rabszolgavezért. Másrészt az akkori zsidó főpap, Kajafás, illetve a főtanács, a szinhedrin is felelős, annyiban, amennyiben Pilátus ítéletét helyben hagyta. Végül, igen, felelősek azok a zsidók is, akik akkor a Koponyahegyen tolongtak, amennyiben Jézus helyett a lator Barabásnak bocsátottak meg inkább, s Pilátus többszöri kérdésére, hogy mit tegyen Jézussal, ismételten azt kiáltották: „Feszítsd meg őt!” A felelősség tehát megoszlik Róma és a korabeli, helyi zsidóság között. Hogy milyen arányban, az persze nem mindegy. A Római Birodalom államegyházává lett keresztény fősodor az évszázadok során szinte kizárólagosan a zsidók felelősségét hangsúlyozta, már-már eltekintve attól, hogy Jézust de facto rómaiak ítélték halálra s ölték meg.
Számos követője akad ugyanakkor annak a nézetnek is, amely gyakorlatilag minden egyházon belül megtalálható kisebbségi gondolatként, az unitárusoknál főáramként, az összes többi vallásban pedig evidenciaként: hogy „Jézus ember volt” – főleg, elsősorban és mindenekelőtt ember, emberként tökéletes, akinek a hegyi beszédben elmondott tanításai lényegesebbek állítólagos isteni származásánál, mely isteni származásban egyébként manapság egyre több keresztény már nem is hisz. Ők, akiket régebben ariánusoknak neveztek, ma pedig liberális keresztényeknek mondanak, fontosabbnak tartják azt hangsúlyozni, hogy a Názáreti Jesua zsidó ember volt – akit római katonák végeztek ki. Istengyilkosságról beszélni akkor is abszurdum, ha meggondoljuk, hogy Jézus emberként halt meg. De akkor is abszurdum, ha hiszünk abban, hogy az Isten testesült meg benne és halt meg a kereszten. Hiszen ha valaki, akkor a Mindenható Isten a felelős Jézus haláláért – neki voltak világtörténelmi tervei vele; tudta, mit csinál.
A Gibson-Passióval kapcsolatos egyes aggodalmak abból táplálkoznak, hogy a film túlságosan látványos, a kereszthalál ábrázolása túlságosan realisztikus, amiért Amerikában „R” megjelöléssel, vagyis csak 18 éven felülieknek játsszák. A szuperprodukció eközben verbálisan igen keveset segít majd a nézőknek a minden bizonnyal sokkoló látvány értelmezésében: a film ugyanis nem angolul, hanem arámiul és latinul beszél: vélhetően e két nyelven beszéltek akkor, az utolsó 12 órában a zsidók, illetve rómaiak. Amikor Jézus a kereszten felkiált majd „Éli, Éli, Lamma Sabaktáni?!”, sok nézőnek eszébe juthat, hogy az evangéliumokból ismerős arámi mondat azt jelenti: „Istenem, Istenem,, miért hagytál el engem?!” Kérdés, mi jut majd az eszébe a nézőknek, amikor a zsidók érthetetlen arámi mondatokat üvöltve Jézus keresztre feszítését követelik, illetve, amikor a római katonák, latin mondatokkal kísérve, elvégzik a feladatot.
Sok a suskus a film körül, amelynek egy nem tudni, mennyire teljes, illetve végleges verzióját állítólag a pápának is bemutatták, s rajta kívül több ezer amerikai prédikátornak. Közülük jó néhány – például a 85 éves Billy Graham – azóta a templomi szószékről, illetve a televízió képernyőjéről ajánlja vasárnaponként a filmet híveinek. A pápáról először azt közölték, hogy a filmet úgy kommentálta: „pontosan így történt”, később azonban a Vatikán cáfolta, hogy a pápa bármit is mondott volna a filmről. Ezzel párhuzamosan zsidó, illetve civil szervezetek – köztük a Rágalmazásellenes Liga – a forgatókönyv ismeretében, előre aggódva, hogy Gibson filmje antiszemitizmust gerjeszthet majd, felvilágosító ellenkampányt indítottak, hogy a közvéleményben tudatosuljon: Jézus megfeszítését annak idején nem „a zsidók” követelték; Jeruzsálemben, 1970 évvel ezelőtt, pészachkor nem történt „istengyilkosság”. Azt is fontosnak tartják a nézők tudomására hozni e műsorok, hogy a zsidók összessége, egyetemlegesen, előre és visszamenőleg nem felelős Jézus egykori keresztre feszítése miatt.
Mi indokol egy ilyen erőteljes előzetes ellenkampányt? Résztvevői szerint az, hogy a keresztény egyház(ak) hivatalos véleménye egészen a legutóbbi időkig az volt, amit ma, Auschwitz után hat évtizeddel, a világon nyíltan csak néhány szélsőségesen radikális antijudaista gyülekezet képvisel: hogy „a zsidók” ölték meg Jézus Krisztust, kollektíve felelősek keresztre feszítéséért, s így voltaképpen „Isten megöléséért”. Ezt tanította a keresztény fősodor a huszadik század közepéig. A protestáns egyházak többségében csak a holokauszt után, a katolikus egyházban pedig csupán az 1965-ben végződött II. Vatikáni Zsinattal változott a hivatalos álláspont. A Rágalmazásellenes Liga attól tart: a régi, antijudaista egyházi tradíció alaposabban megmunkálta a közönség tudattalanját, mint az elmúlt negyven év toleránsabb szelleme, s hogy Jézus kínhalálának színes, szélesvásznú látványa a II. Vatikáni Zsinatnál ősibb reflexeket válthat ki a nézőkből. A film forgatásának puszta hírére mindenesetre már tavaly óta a zsidókat krisztusgyilkosoknak nevező gyalázkodó levéláradat érkezik zsidó intézmények – például a Los Angeles-i Simon Wiesenthal központ – címére.
Negyven éve sincs még, hogy a katolikus egyház más vallásokhoz való viszonyát meghatározni kívánó Nostra Aetate kezdetű zsinati dokumentum – a katolikus egyház történetében eladdig úttörő módon – így fogalmazott: „Jóllehet a zsidó hatóságok követőikkel együtt Krisztus halálát követelték, mindaz, ami az Ő szenvedésében történt, sem az akkor élő zsidóknak, sem a mai zsidóknak nem számítható be megkülönböztetés nélkül. Az Egyház ugyan Isten új népe, a zsidókat mégsem lehet úgy tekinteni, mintha az következne a Szentírásból, hogy Isten a zsidókat elvetette magától vagy átkozottak volnának. Ezért mindenki ügyeljen arra, hogy sem a hitoktatásban, sem Isten igéjének hirdetésében ne tanítsanak semmi olyat, ami nem egyeztethető össze az evangéliumi igazsággal és Krisztus szellemével.” A hitoktatásban s Isten igéjének hirdetésében korábban bőségesen tanítottak olyasmit is, amit a Zsinat utáni katolikus kereszténység az evangéliumi igazsággal és Krisztus szellemével már nem tart összeegyeztethetőnek. A Nostra Aetate-ban az egyház mindenestre már fontosnak tartotta kifejezni sajnálatát „a gyűlölet, az üldözések és az antiszemita megnyilvánulások miatt, bármikor és bárki részéről érték a zsidókat.”
A zsidókat persze az évszázadok során nem „bárki” részéről, hanem sokáig főleg és elsősorban a keresztények részéről érték az antiszemita „megnyilvánulások”. Már az „első keresztény”, a damaszkuszi úton zsidó Saulból éppen hogy keresztény Pállá fordult apostol így ír a thessalonikabeliekhez írott első levelében a zsidókról (saját maga, az összes apostol és a Názáreti Jézus népéről): „megölték az Úr Jézust is és saját prófétáikat, és minket is üldöznek, és az Istennek nem tetszenek, és minden embernek ellenségei”. A zsidóellenes megnyilvánulások hosszú, embertelen történelmi sorának végén a holokauszt, 6 millió zsidó ember ipari legyilkolása áll; az azóta is fel-fellángoló zsidóellenesség már éppúgy Auschwitz prizmáján keresztül látszik, mint a korábbi évszázadok zsidóellenessége. S igaz ugyan, hogy a nácik antiszemitizmusa inkább volt pogány, mint keresztény – mint Hans Küng katolikus teológus fogalmaz – „istentelen és keresztényellenes bűnözők műve volt”, ám nem jöhetett volna létre, ha nincs a keresztény egyházak évszázados antijudaizmusa. Hozzátehetjük, hogy a nácik maguk is vállalták ezt az örökséget. „Én csak azt cselekszem, amit az egyház immár 1500 éve tesz, ám alaposabban” - mondta erről Hitler.
A pogány Róma a zsidókat sokáig a keresztényekkel együtt, tőlük sokszor meg sem különböztetve üldözte, az üldözött kereszténység pedig legfeljebb teológiai értekezések formájában lehetett zsidóellenes. A hatalomra, a római császári trón birtokába kerülő kereszténység azonban már a kezdetektől büntette a zsidókat – egyetlen ok miatt: amiért nem ismerték fel Jézusban a Messiást, vagyis voltaképpen azért, mert bár megtérhettek volna kereszténynek, mégis megtartották őseik vallását, és zsidók maradtak. Konstantin császár 313-as milánói rendelete, amely a keresztényeknek a szabad vallásgyakorlatot engedélyezte, egyidejűleg visszavonta Caracalla császár 212-ben kelt, a zsidókat egyenjogúsító ediktumát, s megtiltotta a zsidóknak, hogy Jeruzsálemben lakjanak, s hogy térítsenek. A Konstantin regnálása alatti niceai egyetemes zsinat 325-ben a keresztény húsvétnak a zsidó pészachtól való különválasztásáról határozva, a lépést azzal indokolta, hogy „megszakítson minden kapcsolatot ezzel a gyűlöletes néppel.” E zsinat határozott egyébként a homouszionról is – itt deklarálták Jézust az Atyaistennel egylényegűnek, vagyis mondták ki azt, hogy Jézus Krisztus maga is Istennek tekintendő. Lényegében itt dőlt el, hogy a szelídség és ellenségszeretet Jézustól származó tanításai helyett a kereszthalál és feltámadás Krisztusról szóló tanításai lesznek a mainstream keresztény teológia fő témáivá.
A zsidók kirekesztése Jézus Krisztus isteni tiszteletének kialakulásával párhuzamosan fejlődött ki. Justinianus bizánci császár 529-ben – a kereszténységnek a „hitehagyó” Julianus császár uralkodását követő megerősödése után – már a zsidó ünnepeket is betiltotta a birodalomban. Amikor a 694-es Toledói Zsinat a zsidókat a fejedelem rabszolgáiként definiálta, ebben Aranyszájú Szent Jánost, Órigenészt, a Bibliát latinra fordító Szent Jeromost és más nagy tekintélyű egyházatyákat követett, akik szerint az Isten örök szolgasággal bünteti a zsidókat, amiért Jézust a keresztfára juttatták. Ez volt a véleménye Szent Ágostonak, és, később, Luthernek is. De a legszélsőségesebb antijudaista kilengés – teológiai értelemben – talán a második század eleji Markión egyházatyáé volt, aki a zsidósággal minden kapcsolatot megtagadott, s az Ószövetséget az akkor még nem végleges kánonból kizárta volna. 144-ben eretneknek nyilvánították és kiközösítették, hatása – a marcionizmus – azonban az egyházon belül azóta is él. Egyebek között abban nyilvánul meg, hogy keresztények tömegei azt sem tudták – gyakran még ma sem tudják, a középkorban pedig különösképpen nem tudták –, hogy Jézus zsidó lett volna. A zsidó gyökereiről már-már megfeledkező egyház – elég a keresztesháborúkra, Spanyolország egyesítésének autodaféira, illetve az inkvizícióra gondolni – sokszor maga végeztetett ki zsidókat. Máskor Kéfás (Péter) utódai, a pápák csupán nem léptek fel a gyakran általuk megkoronázott világi uralkodók ellen, sem akkor, amikor azok a zsidók ellen alkalmazott háromféle büntetési fokozat – elkülönítés, száműzés, megsemmisítés – valamelyikét államilag szorgalmazták vagy alkalmazták, sem akkor, amikor a „keresztény nép” maga „büntette” a zsidókat pogromok hosszú során át Franciaországtól és Spanyolországtól Oroszországig és Lengyelországig, a középkortól kezdve a huszadik századig. Meglehet, a pogromokat nem közvetlenül az egyház szervezte, ám nem is akadályozta meg azokat, mint ahogyan bizonyára a nácik emberirtása sem lehetett volna olyan nagy mértékű, ha az egyház kiállt volna a zsidóság mellett.
A Mel Gibson filmje kapcsán feltvetett régi kérdésre („ki a felelős Jézus Krisztus haláláért?”, vagy, ahogyan a Newsweek pőrébben fogalmazott: Ki ölte meg Jézust?) első megközelítésben, a Biblia alapján, az a válasz adható, hogy egyrészt Poncius Pilátus római helytartó, valamint a római katonák felelősek, az előbbi, mert halálra ítélte, utóbbiak pedig, mert kivégezték – római kivégzőeszközön, mint korábban Spartacust, a rabszolgavezért. Másrészt az akkori zsidó főpap, Kajafás, illetve a főtanács, a szinhedrin is felelős, annyiban, amennyiben Pilátus ítéletét helyben hagyta. Végül, igen, felelősek azok a zsidók is, akik akkor a Koponyahegyen tolongtak, amennyiben Jézus helyett a lator Barabásnak bocsátottak meg inkább, s Pilátus többszöri kérdésére, hogy mit tegyen Jézussal, ismételten azt kiáltották: „Feszítsd meg őt!” A felelősség tehát megoszlik Róma és a korabeli, helyi zsidóság között. Hogy milyen arányban, az persze nem mindegy. A Római Birodalom államegyházává lett keresztény fősodor az évszázadok során szinte kizárólagosan a zsidók felelősségét hangsúlyozta, már-már eltekintve attól, hogy Jézust de facto rómaiak ítélték halálra s ölték meg.
Számos követője akad ugyanakkor annak a nézetnek is, amely gyakorlatilag minden egyházon belül megtalálható kisebbségi gondolatként, az unitárusoknál főáramként, az összes többi vallásban pedig evidenciaként: hogy „Jézus ember volt” – főleg, elsősorban és mindenekelőtt ember, emberként tökéletes, akinek a hegyi beszédben elmondott tanításai lényegesebbek állítólagos isteni származásánál, mely isteni származásban egyébként manapság egyre több keresztény már nem is hisz. Ők, akiket régebben ariánusoknak neveztek, ma pedig liberális keresztényeknek mondanak, fontosabbnak tartják azt hangsúlyozni, hogy a Názáreti Jesua zsidó ember volt – akit római katonák végeztek ki. Istengyilkosságról beszélni akkor is abszurdum, ha meggondoljuk, hogy Jézus emberként halt meg. De akkor is abszurdum, ha hiszünk abban, hogy az Isten testesült meg benne és halt meg a kereszten. Hiszen ha valaki, akkor a Mindenható Isten a felelős Jézus haláláért – neki voltak világtörténelmi tervei vele; tudta, mit csinál.
A Gibson-Passióval kapcsolatos egyes aggodalmak abból táplálkoznak, hogy a film túlságosan látványos, a kereszthalál ábrázolása túlságosan realisztikus, amiért Amerikában „R” megjelöléssel, vagyis csak 18 éven felülieknek játsszák. A szuperprodukció eközben verbálisan igen keveset segít majd a nézőknek a minden bizonnyal sokkoló látvány értelmezésében: a film ugyanis nem angolul, hanem arámiul és latinul beszél: vélhetően e két nyelven beszéltek akkor, az utolsó 12 órában a zsidók, illetve rómaiak. Amikor Jézus a kereszten felkiált majd „Éli, Éli, Lamma Sabaktáni?!”, sok nézőnek eszébe juthat, hogy az evangéliumokból ismerős arámi mondat azt jelenti: „Istenem, Istenem,, miért hagytál el engem?!” Kérdés, mi jut majd az eszébe a nézőknek, amikor a zsidók érthetetlen arámi mondatokat üvöltve Jézus keresztre feszítését követelik, illetve, amikor a római katonák, latin mondatokkal kísérve, elvégzik a feladatot.