Hiller február 23-án, hétfőn kissé finomítani próbálta szombati kijelentését, és úgy fogalmazott: "Vélekedésem a közszolgálatiság nehéz helyzetéről elsősorban nem a televízióra, hanem a közszolgálati Magyar Rádióra, azon belül is a Kossuth Rádióra vonatkozik". Enyhítő mondatnak szánta, de csak olajat öntött a tűzre. A lényeget ugyanis érintetlenül hagyta, nevezetesen, hogy ugyanazt a tökéletesen abszurd felosztást használja, amelyet Orbán is, miszerint kétféle közszolgálati média van, bal és jobboldali. Bal, jobb, bal, jobb: bemasírozott abba az utcába, ahonnan nehezen van visszaút komoly tekintélyvesztés nélkül. Magára valamit adó politikus, főként ha kormányon van, nem tehet olyan értelmű javaslatot, amely új közmédium létrehozására irányul, úgy, hogy átnyúl a létező közszolgálati médiumok felett.
Orbán és Hiller szavai szentesítenek egy elfogadhatatlan állapotot: a közszolgálati média folyamatos politikai befolyásolását. Ennek nyílt beismeréséről van szó mindkettejüknél. Ahelyett, hogy (kormánypozícióban vagy ellenzékben) azért emelnék fel szavukat, hogy ez az állapot minél előbb szűnjék meg, nyíltan annak lehetőségét keresik, hogyan lehetne hasznot húzni belőle. Ez, amellett, hogy megdöbbentő képet fest a közmédia és a politika viszonyáról, szegénységi bizonyítványt állít ki a médiamunkások társadalmáról: a politikai zsibvásáron adható-vehető áruvá váltak. S ezt egyelőre még az érintettek se kérték ki maguknak.
A politika a rendszerváltás óta képtelen leszállni a közmédiumokról, önmaga apológiáját akarja látni és hallani. Mióta még Boross Péter egészséges, pirospozsgás, vidéki magyar gyerekeket követelt a köztévébe, söprés söprés hátán. Emlékezetes, hogy Szabó László Zsolt és Csermely Péter milyen fiatalos lendülettel végezték újrafelosztói munkájukat, de azt sem lehet állítani, hogy a Ragáts-éra bármennyivel is tisztább lett volna. Minden politikai kurzus a maga médivállalkozói körének játszotta ki a tévé műsoridejét, ehhez a programhoz igyekezett végrehajtókat találni. Az intézmény közben pénznyelő automatává vált, s szinte nyílt titok, hogy a feneketlen zsákból a pártkasszák felé áramlik vissza a közpénz.
A Magyar Rádióban ezenközben lassan már nem hangozhat el mondat, hogy azt ne az elnökasszonyt körülvevő kínos ügynökbohózat erőterében értelmezzék. Kondor Katalint Siklósi Beatrix-szel együtt közben pajzsra emeli a jobboldal (széle felé húzó) tábora, kultusz keletkezett a Éjjeli menedék és a Vasárnapi újság, két, közszolgálati médiumban megtűrhetetlen műsor körül.
Ebben a helyzetben sokféle javaslat megvalósítható lenne. A közszolgálatiság újrafogalmazásától, a médiatörvény újraalkotásán át a köztévé újraalapításáig sok minden. (Ez utóbbi - leginkább hipotetikusan - egyébként többször felmerült már, hiszen a Duna TV-vel együtt jelenleg három közszolgálati csatorna van, s talán egy jól működő is elég volna.) Amit el kell vetni: a baljobbozás, a közmédia felosztásának szentesítése. Ez mélyen demokrácia-ellenes javaslat, bárhonnan érkezzék is.
Orbán és Hiller szavai szentesítenek egy elfogadhatatlan állapotot: a közszolgálati média folyamatos politikai befolyásolását. Ennek nyílt beismeréséről van szó mindkettejüknél. Ahelyett, hogy (kormánypozícióban vagy ellenzékben) azért emelnék fel szavukat, hogy ez az állapot minél előbb szűnjék meg, nyíltan annak lehetőségét keresik, hogyan lehetne hasznot húzni belőle. Ez, amellett, hogy megdöbbentő képet fest a közmédia és a politika viszonyáról, szegénységi bizonyítványt állít ki a médiamunkások társadalmáról: a politikai zsibvásáron adható-vehető áruvá váltak. S ezt egyelőre még az érintettek se kérték ki maguknak.
A politika a rendszerváltás óta képtelen leszállni a közmédiumokról, önmaga apológiáját akarja látni és hallani. Mióta még Boross Péter egészséges, pirospozsgás, vidéki magyar gyerekeket követelt a köztévébe, söprés söprés hátán. Emlékezetes, hogy Szabó László Zsolt és Csermely Péter milyen fiatalos lendülettel végezték újrafelosztói munkájukat, de azt sem lehet állítani, hogy a Ragáts-éra bármennyivel is tisztább lett volna. Minden politikai kurzus a maga médivállalkozói körének játszotta ki a tévé műsoridejét, ehhez a programhoz igyekezett végrehajtókat találni. Az intézmény közben pénznyelő automatává vált, s szinte nyílt titok, hogy a feneketlen zsákból a pártkasszák felé áramlik vissza a közpénz.
A Magyar Rádióban ezenközben lassan már nem hangozhat el mondat, hogy azt ne az elnökasszonyt körülvevő kínos ügynökbohózat erőterében értelmezzék. Kondor Katalint Siklósi Beatrix-szel együtt közben pajzsra emeli a jobboldal (széle felé húzó) tábora, kultusz keletkezett a Éjjeli menedék és a Vasárnapi újság, két, közszolgálati médiumban megtűrhetetlen műsor körül.
Ebben a helyzetben sokféle javaslat megvalósítható lenne. A közszolgálatiság újrafogalmazásától, a médiatörvény újraalkotásán át a köztévé újraalapításáig sok minden. (Ez utóbbi - leginkább hipotetikusan - egyébként többször felmerült már, hiszen a Duna TV-vel együtt jelenleg három közszolgálati csatorna van, s talán egy jól működő is elég volna.) Amit el kell vetni: a baljobbozás, a közmédia felosztásának szentesítése. Ez mélyen demokrácia-ellenes javaslat, bárhonnan érkezzék is.