Az opera szerelmesei szomorúan, megadóan, és némi lemondással tekintenek a budapesti Operaházra vagy testvérintézményére, az Erkel Színházra. Olyan kevésszer hallható és látható ezekben az épületetekben valami nagyszabású vagy legalább elfogadható előadás, olyan kevésszer engedik be a tehetségeket ezeknek az épületeknek az ajtaján, hogy legyen bármekkora élmény az Opera épületében gyönyörködni, inkább lemondunk erről a kalandról. CD-n, DVD-n, videón operát élvezni meg persze jó, de mégsem az igazi.
A magyar operaélet fonnyatagsága miatt viszont az opera-élvezettől botorság volna megválni és nem is szükséges. Ha Budapest nem is halmoz el minket a Gesamtkunstwerk örömeivel, megteszi ezt az osztrák főváros. A Bécsi Operáról tudnunk kell, hogy állandó zenekara van, de befogadó opera. Állandó énekesek helyett meghívott művészekkel működik. Ők, amint azt Ioan Holender, az opera igazgatója egy interjúban megjegyezte, nem engedhetik meg maguknak az állandó énekesek luxusát – mellesleg ezzel Holender arra is utalt, hogy a magyar operaélet soha nem mászhat ki a maga ásta gödörből, ha nem számolja fel állandó társulatát. Intése egyébként süket és még-ma-is-fontolgató fülekre talált. A magyar operát igazgatók az utóbbi néhány évben hol a totál káoszt, hol a süppedő semmittevést választották tettek helyett.
Viszont Bécs közel van, egyre közelebb. A Wiener Staatsoper honlapjáról letölthető az Operaház programja, s vonattal, kocsival néhány óra alatt a hely színén vagyunk. A hivatalos, előre váltott jegy ugyan pokoli drága, az olcsóbb jegyeket meg csak az veszi meg, aki kifejezetten imád tantaloszi kínokat kiállni, ugyanis azok a helyek az oszlopok mögé szólnak, s maximum szagolni lehet onnan az előadást, látni, hallani viszont aligha, de állójegyhez bármikor hozzájuthatunk. Ha már délelőtt Bécsben vagyunk, az állóhely-pénztár ajtaja elé kitehetünk egy papírt a nevünkkel, s egy sorszámmal, s ha két órával az előadás kezdete előtt beállunk a sorba, akkor ez a papír-foglalás érvényes. Vagy menjünk egyenest a pénztárhoz két órával hamarabb (nagy lesz a sor, ennyi kell, hogy jegyhez is jussunk!), s hatvan perc múlva jegyet vehetünk az esti káprázatra. Az állójegy a földszintre három euró, de itt nagyon szűkösen van csak hely, és az ájulatig meleg lesz. Feljebb két euró, a második emelet nem valami pompás, de a harmadik szellős, hely van, a hangok is átjárják, s a látvány is bekebelezhető.
Egy puccos bácsi kísér fel a nézőtérre, s most lesz szükségünk a fent említett sálra. Rátekerjük a kiválasztott hely előtti korlátra, s ezt a sálfoglalást mindenki tiszteletben tartja. A puccos bácsi minden esetleges csomagot kivitet velünk, semmi értetlenkedő trükk nem válik be nála, ha németül nem kívánjuk utasítását megérteni, elismétli dallamos angolsággal és ékes franciasággal is. Az állóhely egyébként ugyanolyan státuszú, mint az ülő. Minden helyhez saját villanyújság jár, amit beállíthatunk németre vagy angolra, s onnan követhetjük végig a szövegkönyvet. Nem állítanám, hogy mondjuk a négy és fél órás Mesterdalnokok végigállása nem gerincpróbáló feladat, de nem a fájdalom lesz a legerősebb élményünk.
Hogy ki mit választ a programkínálatból, az ízlés dolga. Annyit azért meg kell jegyezni, hogy bizonyos sikerdarabokat a bécsiek sem vesznek komolyan. A Sevillai borbély például közepes és széteső, sem az énekesek, sem a karmester, de a rendező sem tekinti szívügyének. Ezzel szemben a Nabuccóba mindent beleadnak, hatásos rendezés, gyönyörű hangok, az opera maga ettől sem lesz jobb. A Szigfrid gyötrelem, Wagner legproblematikusabb darabját amúgy is nehéz volna feldobni, de Siegfried Jerusalem fáradt, kopott hangja ha lehet, még ront rajta. Ám a darabok többsége színtiszta eufória. A Jenufa Agnes Baltsával és Angela Denokéval káprázatos, azt a második felvonást, amit ők végigénekelnek, semmi ki nem törli a fejünkből. A Mesterdalnokok csodáját, az irónia és a bölcsesség mesterművét így végigvinni, ahogy ezt Bécsben tették, hihetetlen teljesítmény. És ne higgyünk annak, aki azt állítja, Placido Domingo döcög már és kopott. Lehet, hogy a futópályán igen. De a színpadon, Parsifalként olyan három felvonást énekelt végig, hogy a Duna még Passaunál is beleremegett.
A magyar operaélet fonnyatagsága miatt viszont az opera-élvezettől botorság volna megválni és nem is szükséges. Ha Budapest nem is halmoz el minket a Gesamtkunstwerk örömeivel, megteszi ezt az osztrák főváros. A Bécsi Operáról tudnunk kell, hogy állandó zenekara van, de befogadó opera. Állandó énekesek helyett meghívott művészekkel működik. Ők, amint azt Ioan Holender, az opera igazgatója egy interjúban megjegyezte, nem engedhetik meg maguknak az állandó énekesek luxusát – mellesleg ezzel Holender arra is utalt, hogy a magyar operaélet soha nem mászhat ki a maga ásta gödörből, ha nem számolja fel állandó társulatát. Intése egyébként süket és még-ma-is-fontolgató fülekre talált. A magyar operát igazgatók az utóbbi néhány évben hol a totál káoszt, hol a süppedő semmittevést választották tettek helyett.
Viszont Bécs közel van, egyre közelebb. A Wiener Staatsoper honlapjáról letölthető az Operaház programja, s vonattal, kocsival néhány óra alatt a hely színén vagyunk. A hivatalos, előre váltott jegy ugyan pokoli drága, az olcsóbb jegyeket meg csak az veszi meg, aki kifejezetten imád tantaloszi kínokat kiállni, ugyanis azok a helyek az oszlopok mögé szólnak, s maximum szagolni lehet onnan az előadást, látni, hallani viszont aligha, de állójegyhez bármikor hozzájuthatunk. Ha már délelőtt Bécsben vagyunk, az állóhely-pénztár ajtaja elé kitehetünk egy papírt a nevünkkel, s egy sorszámmal, s ha két órával az előadás kezdete előtt beállunk a sorba, akkor ez a papír-foglalás érvényes. Vagy menjünk egyenest a pénztárhoz két órával hamarabb (nagy lesz a sor, ennyi kell, hogy jegyhez is jussunk!), s hatvan perc múlva jegyet vehetünk az esti káprázatra. Az állójegy a földszintre három euró, de itt nagyon szűkösen van csak hely, és az ájulatig meleg lesz. Feljebb két euró, a második emelet nem valami pompás, de a harmadik szellős, hely van, a hangok is átjárják, s a látvány is bekebelezhető.
Egy puccos bácsi kísér fel a nézőtérre, s most lesz szükségünk a fent említett sálra. Rátekerjük a kiválasztott hely előtti korlátra, s ezt a sálfoglalást mindenki tiszteletben tartja. A puccos bácsi minden esetleges csomagot kivitet velünk, semmi értetlenkedő trükk nem válik be nála, ha németül nem kívánjuk utasítását megérteni, elismétli dallamos angolsággal és ékes franciasággal is. Az állóhely egyébként ugyanolyan státuszú, mint az ülő. Minden helyhez saját villanyújság jár, amit beállíthatunk németre vagy angolra, s onnan követhetjük végig a szövegkönyvet. Nem állítanám, hogy mondjuk a négy és fél órás Mesterdalnokok végigállása nem gerincpróbáló feladat, de nem a fájdalom lesz a legerősebb élményünk.
Hogy ki mit választ a programkínálatból, az ízlés dolga. Annyit azért meg kell jegyezni, hogy bizonyos sikerdarabokat a bécsiek sem vesznek komolyan. A Sevillai borbély például közepes és széteső, sem az énekesek, sem a karmester, de a rendező sem tekinti szívügyének. Ezzel szemben a Nabuccóba mindent beleadnak, hatásos rendezés, gyönyörű hangok, az opera maga ettől sem lesz jobb. A Szigfrid gyötrelem, Wagner legproblematikusabb darabját amúgy is nehéz volna feldobni, de Siegfried Jerusalem fáradt, kopott hangja ha lehet, még ront rajta. Ám a darabok többsége színtiszta eufória. A Jenufa Agnes Baltsával és Angela Denokéval káprázatos, azt a második felvonást, amit ők végigénekelnek, semmi ki nem törli a fejünkből. A Mesterdalnokok csodáját, az irónia és a bölcsesség mesterművét így végigvinni, ahogy ezt Bécsben tették, hihetetlen teljesítmény. És ne higgyünk annak, aki azt állítja, Placido Domingo döcög már és kopott. Lehet, hogy a futópályán igen. De a színpadon, Parsifalként olyan három felvonást énekelt végig, hogy a Duna még Passaunál is beleremegett.