Válságban az utca vandáljai?

A cikk másodközlés, a Műértő című folyóiratból.

Tiszteld az Óriást

Ha eltekintünk attól, hogy „már a régi rómaiak is” ismerték a street artot, megállapíthatjuk, az utcákat átformáló művészet születése nem vész a távoli múlt homályába. Bár sokan a fluxustól vagy a mail arttól indítanák a történetét, abban egyetértenek, hogy Shepard Fairey 1989-ben megkezdett matricakampánya az első akciók egyike, amely már magán viseli a műfaj minden lényeges elemét.

Az utca hírmondói © Műértő

A Rhodes Island-i dizájnfőiskola hallgatója matricáit az Amerikában neves pankrátor, Andre The Giant sematikus képével nyomta meg. „Viccből kezdtem el az egészet - mesélte később egy interjúban a művész. - Aztán teljesen véletlenül rádöbbentem, hogy amikor valami nyilvánvaló cél nélkül létezik, hirtelen a kontextus és a megjelenés módja válik a dolog értelmévé, azaz a mód, ahogy az üzenet a környezetéhez viszonyul.” Fairey hevületére jellemző, hogy a kilencvenes évek közepére már közel félmillió matricát helyezett el a világ különböző pontjain. A kampány nagy feltűnést keltett, az emberek nem tudták mire vélni az idősödő pankrátor „kampányát”. „A Giant-matricák felkeltették az emberek kíváncsiságát, és kérdéseket vetettek fel a matricával és a környezetükkel kapcsolatban is. Mivel nem szoktuk meg, hogy olyan hirdetéseket lássunk, amelyeknek tárgya és célja nem világos, a matricáimmal való rendszeres találkozás gondolatokat ébresztett és nyilván frusztrációt is, ugyanakkor élénkítette érzékelési módjainkat és a részletek iránti figyelmünket” - mondta a művész.

A város mint kiállítás

A ma is aktív Fairey a street art lényegét foglalta össze a fentiekben: a matricák, sablonok és plakátok önmagukban is lehetnek igényes, kifejező

alkotások, lényegük azonban kontextusukban mutatkozik meg.
A legtöbb street art munka elkészítéséhez gyakran számítógépes és nyomdai ismeretek is szükségesek. Funkciójuk ugyanakkor nem világos: nem hirdetnek és nem kínálnak semmit. Ábráikkal és szövegeikkel inkább zavart keltenek a város amúgy könnyen értelmezhető óriásplakátjainak, plakátjainak, falragaszainak és neonreklámjainak rendszerében. A városlakó a street art alkotások láttán megáll, értelmezni próbál és - legalábbis a készítők szándéka szerint - elgondolkozik azon, miért is vannak körülötte éppen úgy a dolgok, ahogy.
A teljes műnek így válik részévé a környezete: a helyszín, a város, a legálisan elhelyezett vizuális elemek és persze az emberek, akik észreveszik a sajátos tárgyakat, meg azok is, akik nem. A matricák környezetéhez hozzátartozik a többi matrica is, mivel alkotóik gyakran reagálnak társaik munkáira, folytatják, értelmezik, megcsavarják a látottakat.

Nem graffiti

A street art a hasonlóságok ellenére nem a graffiti egyik ága - mondja az egyik legrégebben működő csapat, az 1000% egyik tagja. A Bartók néven alkotó művész szerint a graffiti a hiphop kultúra egyik ága, a dj-zéssel, mc-zéssel, breaktánccal együtt. „Ezek az irányzatok szintén az utcán működnek, és onnan szerzik inspirációikat, oda szólnak az üzenetek. A fő különbség: a graffitis csak szabad kézzel dolgozik, az alkotás a spontaneitásra épül. A stencil, matrica viszont adott formát ismétel. A spontaneitás csak az elhelyezésben érvényesül, azaz hogy hova ragasztják az elkészült matricát vagy hová fújják fel a sablonos ábrát.”
Ezt támasztja alá, hogy - a graffitivel ellentétben, amely bandaszimbólumokból és a művészi képességeik ellenére is ismeretlenségben működők életjeléből forrta ki magát a ma ismert formává - a street art tudatos környezetben született. Az alkotók itthon is főleg képző- vagy iparművészeti egyetemre járók, művészek, a témák is politikusabbak, társadalmilag elkötelezettek.
„A matrica az ellen küzd, hogy pénzért bárki belevizualizálhat az arcodba” - utalt Bartók a hatalom szemforgató gyakorlatára, hogy miközben a város lakóinak semmilyen legális lehetőségük nincs a környezetük alakítására, a közteret korlátlan szabadsággal alakíthatja bárki, aki egy több emelet magas posztert meg tud fizetni.

„A street art a kreatív ötletek ellenére is válságban van Magyarországon” - véli Bartók. Bár felhoztuk a Janacana és a DTM együttműködéséből született, trabantos-ufós plakátokat vagy az utóbbi csoport ősszel megjelent, nagyméretű, idegen lényeket ábrázoló munkáit, a szubkultúra ismerője szerint ezek csak fellángolások.

Partizánművészet  Egy köztéri matricázó © Műértő

Néhány éves aktivitás után visszaszorult a kezdeményező kedv, a figyelmes szemlélő csak a régebbi munkákat látja viszont, az igazi pezsgésnek, ha ideiglenesen is, de vége. A leállás oka a kis szubkultúra lehet: „Amit meg akartunk csinálni, az megvan, ami pedig hiányzik, az a közösség.”
A street art lényege: élő legyen és párbeszéd folyjon az utcán, a neten és egyéb fórumokon is - mondja Bartók. A legtöbben azonban a népszerű külföldi oldalakra töltik fel munkáikat, ahol ugyan többen látják azokat, de ez a gyakorlat megakadályozza, hogy közvetlenül lépjenek kapcsolatba a hazai alkotók. Az utóbbi időben megjelent street art pályázatokat, kiállításokat pedig a műkedvelő jelleg határozza meg.

Utolsó Blikkre

A befelé fordulás helyett az alkotó csoportjával, az 1000%-kal új irányba fordult. Bár nem hagyták abba az utcai munkát, energiáikat a matricáikról ismert motívumokkal operáló fanzin készítésére fordítják. A Popshit című, rendszertelenül megjelenő, ingyenes fekete-fehér kiadvány kollázstechnikával készült oldalai „olyanok, mint az utca”. Az egymástól független vizuális elemek a lapokon kapcsolatba kerülve új értelmet nyernek. „Mi ezzel a módszerrel dolgozzuk fel és értelmezzük azt a döbbenetes mennyiségű képi információt, amely az emberekre zúdul.” A most készülő negyedik számhoz előszeretettel válogattak képeket bulvárlapokból és társasági magazinokból.