Tíz éve működik Nagy-Britanniában az az egyedülálló támogatási rendszer, amelyben a National Lottery bevételét folyatják az Arts Council (afféle ottani Nemzeti Kulturális Alapprogram) kasszájába, s ez adja kultúrafinanszírozás alapját.
A The Guardian összeállításban tekint vissza erre az időszakra és – némileg ünneprontó módon – veszi sorra a rendszer problematikus pontjait. Christopher Frayling, az Arts Council England jelenlegi vezetőjének elragadtatott
Installáció a Tate Modernben Olafur Eliasson: The Weather Project © www.tate.org.uk |
Az intézményi szintű „építkezés” terén valóban látványosak az eredmények; ide tartozik a Tate Modern létrejötte, a Covent Garden londoni látványossággá válása, de a brit kortárs tánc, és új filmművészet fellendülése is. Ám vannak, akik szerint mindez nem érinti a lényeget, a minőséget. Richard Morrison szavait idézi a The Guardian. A Times korábbi kulturális rovatvezetője, a zenei életről beszél: „A komolyzene közönsége nem lett nagyobb, vagy más összetételű, mint tíz éve. Nem találsz több remekművet, mint akkor és az előadások színvonala sem lett jobb.”
A nemzeti lottó pénzei az első időszakban úgy hullottak, akár a konfetti. Sokan emlegetik a Royal Opera House azonnali, 78 millió fontos megsegítését, amelynek nagyon rossz sajtóvisszhangja volt. Több kulturális szakembernek az a véleménye, az intézményépítésbe, -alapításba, a fenntartó támogatásokba túl sok pénz áramlott.
Stephen Dorrell, korábbi kulturális miniszter így beszél arról az időszakról: ”Megörököltem egy rendszert, amely szerint a lottópénzt tőkebefektetésre lehet csak használni. Ez elég szerencsétlennek tűnt és megpróbáltam rugalmasabbá tenni. A lottó-projekt túl nagy hangsúlyt fektetett az intézményépítésre. Miközben volt egy csomó már működő intézmény, amely jóval izgalmasabb és színvonalasabb munkát tudott volna végezni, ha a több támogatást kap, mi arra voltunk kényszerítve, hogy újakat hozzunk létre. Annak a híve voltam, hogy alapozzunk inkább arra, amink van.”
A kultúrafinanszírozásban a lottóbevételek hatalmas összegeivel együtt megjelent a bürokrácia és a pénzelosztás egyéb nyavalyái is. Minél több nagy projekt futott be, annál több szakértőt kellett fizetni, hogy elbírálják a pályázatokat, s egyre nehezebb volt követni, mi történik a folyamat során. Ezzel együtt pedig megjelent a rutinszerűség is, a „kipipálósdi”, vagyis, ha valaki kitöltötte a pályázati űrlapon a megfelelő rubrikákat és mindenhol szerepelt valami, szinte biztos lehetett abban, hogy pénzhez jut.
Igazi kudarctörténetek is fűződnek az Arts Council England nevéhez: a lap a sheffieldi National Center for Popular Music esetét idézi. Hiába számít Nagy-Britanniában nemzeti ügynek a popzene, a múzeumi- és kutatóközpont gyakorlatilag pangott az ürességtől, noha 11 milliót pumpáltak létrehozásába és fenntartásába.
Igaz, a száz új intézményalapítás mellett csak két bezárás volt az utóbbi tíz évben. Mindemellett történtek emlékezetes túlköltekezések az elmúlt években, nem ritkán nagy és jól kistafírozott nemzeti kultúrintézmények szaladtak túl a büdzsé keretein: a Royal Opera House 12 százalékkal, a londoni Royal Court 36 százalékkal - minden bizonnyal a hibás pénzügyi tervezés miatt.
Christopher Frayling, az Arts Council England vezetője arra hivatkozva védi a mundér becsületét, hogy az összehasonlító elemzések - amelyeket a projektfinanszírozás tekintetében a magánszféra és a kultúrafinanszírozási rendszer között végeztek - azt igazolták, hogy adott időszak alatt a magánszférában is előfordult annyi túlköltekezés, mint a lottópénzek elosztásánál. Tanulságként pedig azt említi, hogy a kulturális intézményeknek is meg kellett tanulniuk a hatékony projekt-menedzsment módszereit.
A lap erre Dominic Dromgoolet, a Bush Theatre igazgatóját idézi, aki szerint épp a megnövekedett adminisztrációs igény eredménye, hogy sok intézménynél hatalmas méretűre duzzadt az apparátus. Amikor aztán a lottó-támogatás elfogy, az apparátus marad, és a fenntartásra további szponzorpénzeket próbál felhajtani. Ez szélsőséges esetben az intézmény profilját is befolyásolhatja.
A másik nagy kérdés, amelyet a lottópénzeket kezelő és elosztó Arts Council-szisztéma elé állítanak újabban, az nem annyira a finanszírozás gyakorlatát, inkább filozófiáját érinti. „Excellence or access” – szól a The Guardian kérdése; mit kell inkább támogatni, a „magas” művészetet vagy a „social art”-ot, a társadalom számára valamiféle kézzelfogható hasznot jelentő, szociális funkciójú művészeti tevékenységeket?
A munkáspárti kormányzás 1997 óta némileg megváltoztatta a pénzek elosztását. Több pénzt kaptak a területi kulturális alapok, a nagy támogatások ideje pedig lejárt, a cél inkább az lett, hogy szélesebben „terítsék” a kultúrafinanszírozás pénzét, sok helyre, sok műfajba jusson belőle. Ezzel együtt megjelent a törekvés, hogy a művészetet közelebb vigyék a társadalom mindennapjaihoz; az oktatásba, sőt az egészségügybe több művészettel kapcsolatos közvetlen tevékenység kerüljön.
Nagyjából két érvrendszer áll itt egymással szemben. Az egyik szerint a mindenki számára biztosított hozzáférés koncepciója közben könnyen csorbulhatnak a minőség szempontjai. Ha demokratikus részvételt szeretnénk a kultúrában, az inkább reakció lehet a művészi produktumokra, nem pedig azok létrejöttének előfeltétele. A másik szerint éppen ellenkezőleg: a kultúrafinanszírozás nem zárkózhat el a kultúra fogyasztói, az egyszerű polgárok elől. Ha nincs helyük a lokális szintű kulturális tanácsokban, ha nem érzik, hogy közük van döntéseihez, akkor a demokrácia szenved csorbát. Evidenciának tűnik, ám ebben a vitában mégsem mindig az: a művészet terepét nemcsak a kiállítási csarnokok, a galériák, a színházak jelentik, hanem a sokszínű helyi közösségek is.
A lap végezetül két esetet állít szembe. A National Gallery 11,5 millió font támogatást kapott egyetlen Rafaello kép megvásárlásához. Az intézmény nagyra is értékeli a támogatást, de megjegyzik, ha ez csak egyszeri alkalom marad, nehéz a gyűjteményfejlesztés. Ők a központi kulturális büdzsétől nemigen kapnak pénzt műtárgyvásárlásra, s ezért ez szerintük az Arts Council lottóalapjának volna a dolga.
A huszonöt fogyatékkal élő fiatal zene- és drámaoktatásával foglalkozó Orpheus Center 1997-ben Surrey-ben jött létre kétmilliós támogatásból. Az intézmény vezetője szerint ez nem sok, de mégis óriási a változás, amelyet az intézményben helyet kapók életében előidézett. Emellett a művészi „output” sem utolsó: a csoport fellépett a Glastonbury fesztiválon, a Royal Albert Hallban, a Royal Opera House stúdiószínpadán. A The Guardian cikke felteszi a kérdést: egy Raffaello festmény tényleg ér annyit, mint öt ilyen centrum létesítése? Az intézményi problémák ugyanakkor relatívak: a London Symphony Orchestra arra panaszkodik, hogy támogatása még mindig csak negyede a berliniének.
Pedig nincs garancia arra sem, hogy a finanszírozás jelenlegi szintje és formái örökké tartsanak Nagy-Britanniában. A lottó bevételei csökkennek, és a művészeti színtér koránt sem biztos, hogy hozzájut majd az eddigi summákhoz, ha 2008-ban újragondolják a rendszer működését. Ha pedig 2012-ben London olimpiát rendezhet, igen nagy lesz a nyomás, hogy a nemzeti lottó pénzeiből jusson az olimpiai létesítményeknek is.