Art Spiegelman korszakos művének hazai megjelenése sokat tehet a képregény műfajának magyarországi újraértékeléséért. Szuperhősökből és Garfieldből eddig is el voltunk látva, ám tavaly óta a sokáig tetszhalott magyar képregényművészet és kiadás is újjáéledni látszik. Áttörés? Nos, egyelőre nem, de tény, hogy újra rendszeres, igényes publikációk látnak napvilágot. Az egykor csak a Füles újságban publikált regény-adaptációk most külön kötetekben jelentek meg. Egy kis kiadó a XIII. című kultikus francia sorozat hazai kiadására vállalkozott, PTSD címmel underground antológia-sorozat jelenik meg. Elindult egy magyar nyelvű online képregénybolt és virágzik a gyűjtői színtér.
Dohányfüst és kéményfüst Spiegelman önmagát is belerajzolta © www.lambiek.net |
A narrációnak az a formája ugyanis, amellyel Spiegelman kísérletezett, a kissé lenézett képregényt igazi felnőtt műfajjá avatta. Az alkotók számára persze addig is az volt, ám a magaskultúra vonakodott beemelni sáncai mögé; amikor a Maus 1992-ben Pulitzer-díjat kapott, új kategóriát kellett kreálni számára a díjazottak között. A képregény, vagy ahogy a nemzetközi színtéren a könyv alakban kiadott, hosszabb, narratív comics-ot hívják, a graphic novel új korszakába lépett a Maus megjelenésével.
Fikciós, önéletrajzi és dokumentumkötet is egyben a Maus, végső soron az emlékezés és elbeszélés lehetőségeit kutatja; kíméletlenül. Art Spiegelman rendkívül személyes művet alkotott. Apja, a lengyel zsidó
Állatok és/vagy emberek? Fekete-fehér metafora |
Ez a kód elsőre talán frivolnak tűnik, de Spiegelman annyira következetesen és természetesen használja, hogy rögtön a könyv elején „belemegyünk” ebbe a (kétségkívül kemény) játékba.
A Maus taposóaknákkal teli terepen egyensúlyoz. Amellett, hogy az állat metaforával elemeli történetét az író-rajzoló, komoly gondolkodásra késztet; hiszen a tipizálással éppen a fejelmélet kliséit veszi magára - szándékosan. Kártevőknek, rágcsálóknak a nácik nevezték a zsidóságot, de több más előítélet-klisét is használ Spiegelman, olykor ironikusan is, a franciák például békák. Közben éppenséggel Vladek, a művész idős, rigorózus, keserű és olykor elviselhetetlen apjától nem is áll távol némi rasszizmus sem, előítéletes a feketékkel szemben. A Maus formai játékai és – hogy Ottlikot idézzük az Iskola a határonból – „az elbeszélés nehézségei” nem érnek itt véget, a Maus nemcsak képileg, de nyelvében is különleges. Vladek egyfajta roncsolt angolt beszél, amely eltér a környezetében beszélt nyelvtől.
| Egy félresikerült kiadás |
| A Maus első kötete, az Egy túlélő meséje 1989-ben egyszer már megjelent magyarul. Az azóta nyomtalanul eltűnt Napra-forgó kiadó hozta ki, igencsak gyarló változatban. Amint arra a Maus egyik hazai elemzője, Orbán Katalin egy igen alapos cikkben felhívta a figyelmet (Mauschwitz, avagy a hibrid esztétikája; Café Bábel, 1995/3.), tele van félrefor-dításokkal. Amellett, hogy eltűnt belőle a nyelvi különbség a ho-lokauszt-túlélő apa, Vladek és a többiek nyelhasználata között, sok helyen számos alapvető tévedés viszi félre az értel-mezést. A nyomdai kivitelezés is problematikus, eltűntek bizo-nyos részletek, sőt, kimaradtak egyes képek; a belső borítók. A sokáig egyetlen magyarnyelvű Maus-forrás csonka kötetének igazi pikantériája mégiscsak az, hogy kiadóként az a Zentai Péter László jegyzi, aki jelenleg a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesületének (MKKE) igazgatója. |
Spiegelman az amerikai képregény nagy figurája, hosszú ideig nem állt elő új, nagyszabású művel a Maus után. Új graphic novel-je 2004 októberében In the Shadow Of No Towers (A nincs-tornyok árnyékában) címmel jelent meg, s ez is az elbeszél-hetetlen elbeszélésére tett kísérlet, a szeptember 11-i tragédiáról és annak utóhatásairól szól.
A szerző, Art Spiegelman korábbi tevékenységében „nem volt benne” a nagyobb formák iránti fogékonyság. Az új keresése azonban igen. Az 1948-ban Stockholmban született s kisgyermekként, lengyel emigráns szüleivel Amerikába érkező alkotó tizenévesen kezdte beleásni magát a comics-ba, s 1968 körül csatlakozott az amerikai képregény underground köreihez, amely jelezve különállását, comix-ként emlegette a műfajt.
A Maus első vázlatai
Art Spiegelman © www.lambiek.net |
A Manhattanben élő Spiegelman ma a The New Yorker című hetilap főmunkatársa, ahol felesége szerkesztő. A Maus bejárta a világot, keletkezéséről, dokumentumaiból még kiállítást is rendeztek több helyütt – a könyv hazai megjelenése előtt szó volt arról is, hozzánk is elkerül az anyag, ám eddig a Spiegelman-jogokat kezelő ügynökséggel nem sikerült megállapodni.
Az első teljes, magyar nyelvű kiadás a Holokauszt Emlékközponttal együttműködésben jelenik meg a jövő héten, s a Páva utcai múzeum és központ tervei szerint a könyv oktatási segédanyagként is használható lesz majd. Kérdés, vajon melyik tantárgyhoz is? Hiszen a történelem, de az irodalom és a művészettörténet órákon is ott volna a helye.
| Viták kereszttüzében Művészek és holokauszt-művek | |
Volt néhány olyan holokauszt tematikájú mű, amelyet - akárcsak a Maus esetében - sokak vitattak. Roberto Benigni Az élet szép (La Vita é Bella; 1997) című filmje igencsak merész volt, amikor a történelem eme nagy, negatív mítoszához komikus eszközökkel nyúlt. Az olykor vígjátéki, sőt operetti elemek azonban nem ásták alá a mű hitelét és mondandóját; a kulisszaszerű koncentrációs tábor, a zene egyértelműsítette, milyen közelítésről van szó. Az apja által a lágerben rejtegetett kis Giosuét játszó megejtő gyerekszereplő, a tragikomikus ethosz és Benigni hibátlan színészi játéka, rendezői pontossága - amint erre a Sorstalanság szerzője, Kertész Imre is rámutatott - igenis komoly filmet eredményezett.
Sok vád hullott annak a brit új hullámos zenekarnak a fejére is, amelyik 1978-ban a koncentrációs táborokra utaló nevet választott magának. A Joy Division elnevezés azokra a női fogoly-osztagokra utalt, amelyeket egyes lágerekben a kimenős német tisztek "örömére" tartottak. Ha azonban meghallgatjuk a róluk elnevezett zenekar sötét, kiábrándult és halálközeli zenéjét, már érthető, korántsem poénról, vagy provokációról volt itt szó. Később a zenekar maga írta tovább halálmitológiáját; Ian Curtis énekes 1980 májusában, az első nagy amerikai turnéjuk kezdete előtti este követett el öngyilkosságot. Előtte még megnézte videóján Werner Herzog Woyczek című filmjét. Arnold Schönberg (1874–1951) 1947-ben komponálta az Egy varsói menekült c. kantátát. A dodekafónia (tizenkét-hangúság) apostola tulajdonképpen ezzel a művével talált a közönségre. Szövegét – egy varsói gettóból megmenekült túlélő személyes elbeszélése alapján – maga a zeneszerző írta. A katasztrófa egyetlen túlélője mondja el a tömeghalál előtti utolsó perceket, felidézve a fasiszta barbárság kegyetlenségeit, és ezzel szemben a megtört áldozatok emberségét. A mű, amely alig két hét alatt született meg, szövegében messzemenően megőrizte a beszámoló hitelét. A kompozíció – bár szigorú dodekafon technikával készült, amelynek csúcspontja az ősi héber imaszövegre írt zárókórus – hallgatása közben a technika érdektelenné válik, háttérbe szorul, annyira áthatja a személyes megrendültség hangja. Magyarországon már a Kádár-korszakban bemutatták, és a közönség ovációval fogadta, ám az állámpárt vezetőinek egy része kevés megértést mutatott a mű „formalizmusa” iránt. A nagyhatalmú Biszku Béla belügyminiszter például kemény szavakkal ostorozta – Honegger Jeanne D’Arc a máglyán c. oratóriuma mellett – az egyik MSZMP KB-ülésen. Még Aczél György is – akinek jóvoltából Schönberg kantátáját bemutathatták, és a kádári-aczéli kultúrpolitikai osztályai közül (lásd: 3 T) a tűrt kategóriájába került – 1970-ben egy kerekasztal-beszélgetésen arról értekezett, hogy zavarokat okozhat, ha olyan zenét, mint Schönbergé, ami „az akadémiai koncertterembe való, egy rádió- vagy tévé-bemutatás révén indokolatlan dimenzióba emelünk”. Ahogy Révész Sándor történész Aczél életrajzírója fogalmaz: akkoriban így beszéltek a „tűrt kategória tűrhetetlenségéről”. |