"Örvendetes, hogy modern, többségében nyugati haladó szellemű színművek helyet kapnak a színházak műsorában, de ez csak kirívóbbá teszi azt a hibát, hogy a legmodernebb, a szocialista tartalmú szovjet és népi demokratikus színműveket mellőzik." Így foglalt állást a Magyar Szocialista Munkáspárt budapesti bizottsága, élén Marosán Györggyel, az 1956 utáni pártvezetőség - Kádár János utáni - második emberével 1958 februárjában. A javaslatként megfogalmazott iránymutatás ("Szocialista eszmeiséget sugárzó politikát kell megvalósítani, meg kell szüntetni a nyugati színművek túlsúlyát") pedig további egy esztendővel tolta ki az amerikai drámaíró, Arthur Miller nemzeti színházbeli bemutatóját.
Az Édes fiaim főpróbáján Művész színház, 1948 © Színháztörténeti Múzeum |
A Nemzeti Színház legendás produkciójáról sok minden tudható, az viszont alig ismert, hogy a mű színre kerülése mondhatni a véletlen műve volt. A Major Tamás főigazgatta teátrum s maga Marton Endre ugyanis már 1954 óta egy másik Miller-dráma, a politikai szempontból jobban kiaknázhatónak gondolt, a hírhedt Amerika-ellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság által ihletett Salemi boszorkányok bemutatását tervezgette, ám a Miller szerzői jogaival rendelkező amerikai ügynökség nem járult hozzá a magyarországi premierhez, nem kis részben Millernek a forradalmárok melletti szolidaritása miatt. Mi több - állítja a manapság leginkább ügynöki múltja miatt emlegetett kritikus, Molnár Gál Péter egy 1990-ben megjelent kötetében -, a Nemzeti Színház két, akkor még együtt húzó kulcsembere, Major és Marton valójában kerülő úton, jogilag némiképp fedezve az akciót, Lengyel Menyhért író özvegyének európai színházi ügynökségétől szerezte meg Az ügynök halála bemutatásának jogát.
Ám a dráma színpadra állítása sem ment könnyen. Az Országos Színháztörténeti Múzeumban máig fellelhető az a névtelen lektori jelentés, amely a darabot "dekadens, kispolgári világszemlélete" miatt, valamint "a szerző igazságai... nem a mi igazságaink!" felkiáltással tanácsolja el a magyar színpadtól. A keményvonalasok ideológiai merevségével szemben igen taktikusan lépett fel a művelődésügyi miniszter első - a korabeli pesti bonmot szerint: felső - helyettese, a szocialista kultúrpolitikát később még inkább meghatározó Aczél György. Egy eddig publikálatlan, a Magyar Országos Levéltárban őrzött politikai bizottsági (pb) ülés jegyzőkönyvéből az az összjáték is nyomon követhető, amely 1958 júniusában zajlott a miniszterhelyettes és a Nemzeti direktora között. A pb tagjainak Aczél előbb azt bizonygatta, hogy noha "kifejezetten ellenséges darabok" már nem kerültek műsorra, az elmúlt színházi évadban még "rengeteg operett és giccs lett bemutatva", majd hosszasan fejtegette, hogy a jövőben "még inkább szorgalmazni kell a szovjet és a népi demokratikus szerzők magyar színpadra kerülését", s csak ezek után ejtett el egy megjegyzést arról, hogy a színházvezetők akár a haladó nyugati szerzők háza táján is körülnézhetnének.
A második felvonásban aztán a munkásmozgalom régi, kipróbált harcosaként hozzászólhatott a kérdéshez az akkortájt Kádár János személyes támogatását is élvező Major Tamás. Ő azt hangsúlyozta, hogy "a nyugati darabokkal kapcsolatban nagyon meg kell nézni, mire adjuk ki az állam valutáját. Itt semmiféle silány darabot nem hozhatunk be", majd - mintegy mellékesen - megjegyezte, persze "van egy Miller-darabunk, amely az amerikai kispolgárok szerepét leplezi le". S mert a politikusi körökben jószerével ismeretlen szerző személye ellen senki nem emelt vétót, 1958 októberében felgördülhetett a függöny.
A varázslatos előadás és az átütő közönségsiker a kritikusokra is átragadt, ám a bírálók az eufória ellenére sem mulasztották el kijelölni Miller helyét a "haladó polgári írók" táborában, akik "bár elmennek a küszöbig, melyen túl már csak a szocializmus van" (ez Rényi Péternek, az akkori pártlap Népszabadság szürke eminenciásának a megfogalmazása), ám "bizonyos illúziókat mégis csak táplálnak a kapitalizmussal" kapcsolatban (ezt pedig a Magyar Nemzetben szögezte le a néhány évvel korábban még az államvédelemben jeleskedő Komlós János). Mindenesetre a nevezetes bemutató után már a magyar színházi közönség is remek tálalásokban találkozhatott a szocialista kultúrpolitikában a "tűrt" és a "támogatott" mezsgyéjére lavírozott Millernek számos, a világ színpadait meghódító művével.
1960-ban Pécsi Sándor és Tolnay Klári főszereplésével Ádám Ottó tette emlékezetessé a Pillantás a hídról-t, a következő évben Marton Endre - immár tényleges engedély birtokában - rendezte meg a Salemi boszorkányokat. 1963-ban, amikor Szegeden is bemutatták Az ügynök halálát, az előadásnak az adott meglehetős pikantériát, hogy a Csongrád Megyei Hírlap beszámolója szerint "a morális és üzleti csődbe jutott s az öngyilkosságba menekülő" címszereplőt, Willy Lomant az a Kiss Ferenc játszotta el, aki a második világháború előtt a Színészkamara hírhedt zsidófaló elnökeként, Szálasi Ferenc nyilasvezér híveként híresült el, s aki a börtönévek - illetve a vágóhídi segédmunkásság - után 1957-től térhetett vissza a színművészet világába, s a Miller-darab kínálta lehetőséggel élve - "szinte meggyónta a közönségnek" élete vétkeit. 1965-ben a Vígszínházban Horvai István állította színpadra a világszerte viharos vitákat kiváltó, Közjáték Vichyben című darabot, amely számos morális kérdésen túl azt is felvetette, vajon az igazi ellenállást nem tanúsító európai zsidóság mennyiben volt felelős saját pusztulásáért.
A magyar színházi élet Miller-kultusza azonban az 1960-as évek második felében s a következő évtizedben megtorpant. Nem mintha a közönség érdeklődése nem maradt volna változatlan. Csak hát akkortájt már éppen ez volt a baj. "Egyes színházaink fokozott - a közönség kispolgári köreiben visszhangra lelő - nosztalgiája a kiemelkedőbb nyugati szerzők iránt egészen odáig megy, hogy például Miller-darabot már félkész állapotban is lekötnek" - olvasható egy ugyancsak publikálatlan, 1965. júniusi, Aczél nevével is fémjelzett tájékoztatóban, s ez a megállapítás aztán két évre aszalta a Bűnbeesés után című Miller-opus színre kerülését.
Az igazi konfliktushelyzet azonban mégiscsak az évtizedfordulóra datálható. Miller 1969-ben ugyanis elfogadott egy moszkvai meghívást, és feleségével, a fotográfusként magasan jegyzett Inge Morathtal nemcsak hogy hosszabb utazást tett a Szovjetunióban, de arról olyan, képekkel illusztrált, a régi Oroszországot bemutató könyvet is írt, aminek következtében hosszú évekre valamennyi darabját leparancsolták a szovjet színpadokról. Ennek ismeretében pedig egyáltalán nem csodálható, hogy Magyarországon is megritkultak a Miller-bemutatók. Az évenkénti értékelő jelentésekben a "haladó polgári író" előbb "eléggé középszerű", majd - miután szót emelt a szlovákiai magyar kisebbségvédelmi aktivista, Duray Miklós szabadon bocsátásáért (HVG, 2002. május 25.) - "kommersz" szerzővé minősült át. Ezért aztán 1973 decemberében az akkor még pb-tag Aczél György csak "magánbeszélgetésre" kap engedélyt az idelátogató Millerrel. A Nemzetközi Pen Club volt elnökének egyetlen, hangsúlyozottan "nem hivatalos" szereplése is csupán egy rögtönzött felszólalásra korlátozódott a Pen Club magyarországi "klubdélutánján".
Mindezek ismeretében az sem csodálható, hogy az 1977-ben írott, Az érseki palota mennyezete című Miller-dráma budapesti premierjére csak 1988-ban, a rendszerváltást megelőző - ideológiailag meglehetősen lazult - esztendőben került sor. A darab színhelye ugyanis - Miller meghatározása szerint is - egy "valamely kelet-európai országban" élő elismert író szalonja. A dráma bemutatója óta tartja magát az a - a HVG kérdésére a Miller-művek egyik ihletett fordítója, Vajda Miklós által is megerősített - feltételezés, hogy az uralkodó kommunista rezsimet feltétel nélkül kiszolgáló figurába Miller alaposan belegyúrta (több más kelet-európai kollaboráns mellett) a Nemzetközi Pen Clubban megismert Boldizsár Iván egykori államtitkár, író és lapszerkesztő alakját is. Ám ez a ráismerő felfedezés - csakúgy, mint a magyar színpadra évtizedes késéssel megérkező és kissé avult darab - már egyáltalán nem hatott a reveláció erejével.
MURÁNYI GÁBOR