A felfedezett magyar dzsessz?

Shuriken és Keyser Kiásták a ritkaságokat az archívumokból © hvg.hu

A brit kiadó Magyar Dzsessz-Antológia címmel a világsztárnak számító német bakelitzsoké, Tom Wieland szelekcióját is kiadta – ezen az albumon Pege Aladár, a Stúdió 11 és a Grencsó Kollektíva számai is szerepelnek.

Miért izgató az 1970-es évek marginális hazai dzsessz-szcénája  egy ezredfordulós tánczenékre specializálódott brit kiadó számára? – kérdeztük Vályit és Mozsikot.

Egyrészt a kortárs tánczenében létezik egy nu jazz-nak is nevezett irányzat, amelynek a dzsessz az alapja – kezdi Vályi. Ízléstől és dj-től függően lehet ez swing, bossanova, funk vagy éppen a harminc évvel ezelőtti, a nemzetközi színtéren például a Wheater Report révén ismert fúziós dzsessz. A magyar szcénában pedig harminc évvel ezelőtt ma is frissnek ható zenék születtek. A gond csak az, hogy a nyugati gyöngyszemekkel ellentétben, gyakorlatilag hozzáférhetetle-nek. Mert, ha egyáltalán megjelentek ilyen lemezek – összesen vagy két tucat –, alig pár ezres példányszámban nyomta ki őket a Hungaroton. Ezek a korongok ma már a hazai és főleg a külföldi gyűjtőknél vannak. CD utánnyomás nem készült belőlük máig sem, nem úgy, mint a pop-rock műfaj kiadványaiból az 1990-es évek elején.

A kultúrmissziós attitűdöt firtató kérdésünkre Vályi beismeri, hogy valóban egyfajta sajátos értékmentésről is szó van. Igaz, nem holmi zenetudósi szorgoskodásról, inkább életformává váló gyűjőszenvedélyről.

Nem árt emlékeztetni, hogy a hozzánk másfél évtizede begyűrüző dj-kultúra hozta divatba újra a csillogó fekete lemezeket. A friss nyugati kiadványok beszerzése mellett a zenés szórakoztatás ezredvégi iparosai lemezturkálókban, vinilbörzéken, vidéki antikváriumokban, műszaki bizományikban kezdtek járni, hátha ráakadnak egy-egy, mások által még nem játszott ritkaságra. (A digitális csűrdöngölés az 1990-es második harmadában kezdett kimenni a divatból, a míves, eredeti forrásból táplálkozó retró – és az abból készült feldolgozás, miszerint remix – lett a trendi.) A magyar ugaron azonban javarészt csak élvezhetetlenné karcolódott példányok akadtak, amelyek viszont legalább arról tanúskodtak, hogy van mit keresni.

Magyar dzsessz német válogatásban Hungarian Jazz Anthology

A bakelithuszárnak felcsapó ifjak leg-elszántabbjai, így Mozsik és Vályi az alig fellelhető hiva-talos és a nagyobb számban megtalálható maszek diszkográfiák alapján, valamint a Magyar Rádió archívumában tett kósza kirándulások nyomán az 1990-es évek végére kezdtek képben lenni.

A zenés táncos szórakozóhelyeken szolgáltatott talpalá-valón túl ebből az anyagból feldolgozásokat is készítettek, amelyek aztán felkeltették a művelt nyugat figyelmét is… Shurikennek 2000-ben jelent meg az első alkotása a német Compost Records Future sound of jazz című sorozatának hete-dik albumán.

A német tánczenei szcéna nagyágyúja, Tom Wieland ezek után vetette fel a fiúknak, ugyan már mi lenne, ha úttörő módon egy az egyben kiadnák a nekik kedves magyar dzsessz-számokat. Már ugye a „Zene mindenkié!” kodályi alapelvének eleget téve. Hát hogyne – kontrázott Keyser és Shuriken. A zenészek felkutatásával nem is volna baj, – mondták –, de hát a lemezkiadás kicsit másképpen működött a magyar közel-múltban, mint a Lajtától nyugatra.

Kék fény a hazai éjben Blue Light 2

Aztán történt még egy baleset. Vályi szerint tudniillik úgy volt, hogy a német Jazzanova formáció JCR nevű kiadója jelentet meg egy magyar dzsessz- válogatást, amit Tom Wieland  válogatott és amihez Keyser és Shuriken írta volna a fülszöveget a borító hátul-jára. 


Ám a Jazzanova váratlanul befutott, és többé már nem értek rá néhány ezer példányos, ám sok jogi munkát, telefonálást és a kelet-európai állami lemezcégek utódaival történő sárdagasz-tást igénylő projekteket pátyolgatni.

Bár nem emiatt, de aztán ők is alábbadták, mivel nem sokkal ké-sőbb válságba került az egész független zeneipar, így elég valószínűtlennek tűnt, hogy valaha is megjelenik olyan le-mez, amelyen hallhatók lesznek a nehezen beszerezhető ma-gyar dzsessz-gyöngyszemek.

Végül az 1960-as és 1970-es évek kelet-európai dzsesszét öt évvel ezelőtti megalakulása óta fáradhatatlanul népszerű-sítő londoni Cosmic Sounds fogadta be a projektet. A hepiend persze bonyolultabb volt, mint amilyennek hangzik – mondja Vályi –, hiszen a Cosmic Sounds-zal történő kapcsolatfelvétel után röpke három év telt el mire a szóban forgó lemezeket és CD-ket köpni kezdte kifelé a gyártósor. Mozsik és Vályi saját bevallása szerint az általuk végzett munka (a teljes magyar fúziós diszkográfia levadászása, a válogatások összeállítása és a  magyar jazztörténeti for-rásmunkák átrágása a két lemez borító-szövegeihez szükséges információk után) semmiség volt ahhoz az éveket felemésztő tárgyalássorozathoz képest, amit a Cosmic Sounds kiadót vezető jugó származású dzsessz-partizán, Zeljko Kerleta folytatott az ügy érdekében a Hungarotonnal. Az egykorvolt kiadó-monopólium illetékesei végül is ráálltak az üzletre, és megfelelő – igaz üzleti titokként kezelt – áron átadták a felvételek mesterszalagjait a Cosmic Soundsnak. Igaz, ez még nem a londoni kiadó által is preferált, a szerzői jogokat felszabadító Creative Commons licenszek alapján  történt.

Creative Commons

A Creative Commons egy a szerző által a mű mellé adott jog-nyilatkozat (licenc), melyben a szerző meghatározhatja, hogy mások (a mű felhasználói) mit tehetnek szabadon a művel, és milyen felhasználások esetében kell a szerzőhöz fordulni en-gedélyért. A Creative Commons licenc alkalmazásával például könnyedén és különösebb jogi jártasság nélkül is engedélyez-hető egy alkotás (szöveg, zene, kép) többszörözése, átdolgo-zása vagy feldolgozása, meghatározható annak terjeszthetősé-ge és az is, mások kereshetnek pénzt belőle – olvasható a napokban elindult magyarországi fiókszervezet honlapján, (www.creativecommons.hu). A nonprofit alapon működő Creative Commons (CC) múlt héten a budapesti Re:aktivizmus konferen-cián is előadó Lawrence Lessig alig pár éves agyszüleménye. A kaliforniai Stanford Egyetem jogászprofesszor kreálmányát az Egyesült Államokon kívül tizennégy országban be is vezet-ték, Brazíliától Horvátországon át Japánig, s immár a hazai hálójárók is hozzáférhetnek a rigorózus szerzői jogokat ki-tágító licenszekhez. A CC, mint azt logóján is hirdeti, az „All rights reserved” (minden jog fenntartva) jelmondat helyett a „Some rights reserved” (néhány jog fenntartva) ideáját hírdeti. Az ötlet lényege, hogy maguk a művek létrehozói rendelkeznek alkotásaik sorsáról. A magyar szerzői jogi törvény szerint szerzői művekre csak írásban lehet felhasználási engedélyt adni, licensszel, azaz ráutaló magatartással egyelőre csak szoftverre. Ezért semmis (azaz érvénytelen) az a szerződés, amit mégis így kötnek meg. Éppen az egyszerűbb engedélyezés miatt igazán jelentős dolog a CC licensz, de csak akkor lesz használható itthon is (külföldön persze most is jó), ha a magyar szerzői jogi törvényt eszerint módosítják.