"A versek, amik nehézkesek és avultak voltak megírásuk napján, frissek ma, mintha tegnap keltek volna, mint némely sütemény, mely szárazan és keményen jön ki a sütőből, frissességet nyer az idő fürdőjében" - lelkesedett Babits Mihály 1923-ban Előszó egy új Madách-kiadáshoz című írásában. A nyugatos költőfejedelem azonban nem Az ember tragédiája szerzőjének egyre időszerűbb rímeit dicsérte, hanem a megírásban Madáchot annak idején tudvalevőleg segítő Arany Jánoséit. Másokkal együtt Babits is tápot adott azoknak az irodalmi berkekben akkor már néhány évtizede terjengő híreszteléseknek, melyek szerint a nagy művet olyannyira átigazította a neves szerkesztő, hogy annak igazi szerzőjeként nem Madách Imrét, hanem az akkor már másfél évtizede a Toldival országos elismerést kivívott és írófejedelemnek számító Aranyt kell tisztelni.
A legenda azon a tagadhatatlan tényen alapult, hogy az 1859 februárja és 1860 márciusa közötti bő egy évben született drámát a 30-as évei végén járó, földbirtokosként verselgető Madách elküldte a nála mindössze hat évvel idősebb Arany Jánosnak. Az először unottan süllyesztette az asztalfiókba az első emberpár különböző történelmi korok közötti kalandozásait, ám egy közös barátjuk közbenjárására végül mégis végigolvasta a darabot. "Az ember tragédiája egy Dante vagy Goethe technikájával remekmű volna. Így is az, de a felületes olvasó fennakad az apró rögökön" - gratulált ezt követően az újonnan felfedezett zseninek levélben 1861-ben, egyben felajánlva segítségét is, amit az örömmel elfogadott. "Legfeljebb a meglevőnek megtartásában mutatott túl-kíméletességed iránt lehet némi észrevételem, s bár fáradságodat szaporítja, csak arra kérhetlek: törülj bátrabban" - reagált udvarias alázattal az első javításokra Madách.
Az ezt követő korrigálások egy részét a kutatók már régebben ismerték abból a négy levélből, amelyet a költők váltottak egymással. Ezekből kiderült, az ötletek nagy részét örömmel vette a sztregovai birtokán élő "remete", sőt néha még mentegetőzött is tévesztései miatt, például a Tragédia - Arany szerint - pikánsabb jelenetei kapcsán. Amikor a második, paradicsomi színben Lucifer feltűnik, s ezért "az égi zengzet elhallgat", Ádám - Madách eredetijében - kijelenti Évának, hogy az égi hangot "itt kebleden, úgy látszik, hallom azt még". Amit Arany - mondván: Éva keble "nem látható" - rögtön javítani kért, és az "úgy látszik" helyett a szerinte szemérmesebb "úgy tetszik"-et ajánlotta. Ez és az ebben a részben szereplő enyelgések ugyanis - fűzte hozzá - "édeskés modern bókjai a szerelemnek". Madách beismerte, hogy az említett párbeszéd "boltos legény és komorna ömlengése", de "kellett valamit mondatnom velök, mi szerelmöket érintse". Majd rögtön meg is adta magát: "Segíts te, vagy Ádám nem tud szerelmet vallani, s kihal a világ!"
Nem csoda, hogy Arany nemcsak húzott, hanem sűrűn bele is írt - többször még saját satírozását is átjavítva - a 150 oldalas, jelenleg a Magyar Tudományos Akadémia kézirattárában őrzött eredetibe. Így kettejük levelezésén túl a javítási fordulók során szinte olvashatatlanul kuszává váló szöveg - melynek kibogozását végezte el Wohlrab József kriminalisztikai írásszakértő és Kerényi Ferenc irodalomtörténész a kritikai kiadásban - téveszthette meg az utókort annyira, hogy sokan kétségbe vonták Madách szerzőségét. Az először valószínűleg a 19. század legvégén szárnyra kapott legenda utóbb különösen népszerű volt a két világháború között. De még évtizedekkel később, 1972-ben Szabó József Madách-kutató, evangélikus lelkész is úgy vélte: "Madách remeke a megmaradását, tehát minden sikerét, mai világhírét Arany Jánosnak köszönheti."
A Madách szerzőségét vitatók közül voltak, akik a Tragédia-szerzőt meg is dorgálták ezért a tapasztalt pályatársnak való behódolásáért, mondván, "lojalitása és magára-ébredésének hiányossága" akadályozta a tragédia eredetijét készítő költőt abban, hogy fellépjen az "aranyjánosi pedantéria" ellen. A Gulyás Pál irodalomtörténész által 1934 májusában a Válasz című társadalompolitikai és irodalmi folyóiratban megfogalmazott vádak még azt is Madách szemére vetették, hogy Arany "tekintélye, jóhiszeműsége, erkölcsi komolysága és felfedezői előnye teljes súlyával elaltatta (vagy: meg se próbálta fölébreszteni) a költőben a mű végső szándékát" - vagyis hagyta, hogy rátelepedjen a költőfejedelem.
A szóbeszéd több mint egy évszázada való terjedésének egyik oka az lehetett, hogy a két világháború között dilettáns és profi irodalmi körökben egyaránt meglehetősen nagy volt Arany János kultusza. De Madách kétes írói reputációjában szerepet játszhatott az is, hogy "a drámaíró gyenge és félig sikerült műveinek nem is csekély száma kétségessé tette, vajon ő írta-e a remekművet, melynek színvonalához egyetlen más műve sem hasonlítható" - vélte Andor Csaba Madách-kutató hét évvel ezelőtti, Ismeretlen epizódok Madách életéből című könyvében.
A legendát mindazonáltal többen is megpróbálták cáfolni, elsősorban azok, akik a kézirat jól olvasható részeit szemügyre vehették. Sőtér István irodalomtörténésznek köszönhető például, hogy 1965-ben megdöntötte azt a minden alapot nélkülöző híresztelést, hogy a tragédia híres végsora - Mondottam ember: küzdj és bízva bízzál! - a szerkesztő-mestertől származott volna. Andor Csaba viszont hat évvel ezelőtt kijelentette, míg írásszakértő meg nem vizsgálja a drámát, nem lehet megnyugtató választ adni arra, kinek mennyi érdeme van a kész műben.
Pontot tesz az évszázados vita végére a most megjelent Tragédia-kiadás, melyben Madách eredeti változata mellett nyomon követhetők Arany javításai. A két különböző kéztől származó írásjegyek elkülönítése viszont nem sikerült volna egy viszonylag ritkán használatos kriminalisztikai módszer nélkül. Ennek során "polarizációs szűrővel ellátott mikroszkóppal olyan felvételeket készítettünk, amely az azonos összetételű festékanyagok között is kimutatta az árnyalati különbségeket, és így elválasztotta az eredeti szöveget a javításoktól" - magyarázta a HVG-nek Wohlrab József, a vizsgálatot végző írásszakértő. A négy évig tartó szövegrekonstruálás nem az első irodalmi írásnyomozás volt, hasonló módon állították vissza Kárászi Attila és Polgárfi István az 1980-as évek elején Kölcsey Ferenc Az ivó című versének átirkált, legelső alakját.
A végeredmény bizonyítja: a legenda végleg megbukott. Míg az Arany János összes műveinek 1951-től megjelenő kritikai kiadása még azt állította, hogy Arany 148 teljes - vagyis szinte az egész első színnek megfelelő mennyiségű - sort cserélt ki, az írásszakértői vizsgálat kiderítette, teljes sorról csak néhány esetben eshet szó. Az új kiadás leszögezi: Arany 5718-szor javított ugyan a kéziraton, ám korrigálásainak mintegy háromnegyede csak helyesírási jellegű (például Madách egy régebbi helyesírást tanulva még különírta: "mártír halált halt", amit Arany "mártírhalált halt"-ra javított). De a maradék nagy része is elsősorban nyomdai utasítás, és csupán mintegy 3 százaléka tartalmi (példákat lásd Néhány Arany-javítás című írásunkban), igaz, ezek nagy részét eddig is ki lehetett silabizálni. A tartalmat megváltoztató korrigálások többsége ráadásul Madách-féle germanizmusok miatt született (a hatodik, római színben elhangzó "Forróbb a vágy, ha egy kis vér futott" helyett Arany szerint a "ha egy kis vér ömölt" a helyes).
Az új kiadás más tekintetben is rehabilitálja Madáchot: a több mint 150 év után újra olvasható eredeti részek ugyanis nem rejtenek eddig ismeretlen, a "sztregovai remetétől" származó rímeket - summázták a szerzők. Amiből az is következik, hogy "a Tragédia eszmei koncepciója egyedül Madách érdeme" - jelezte Gángó Gábor az Irodalomtörténet című szaklap idei harmadik számában.
Ha viszont ilyen jó volt az eredeti, miért nyűglődött mégis ennyit Madáchcsal Arany? - kérdezhetik sokan. Ez ügyben ugyanis nem mindenkit elégített ki Sőtér István hangzatos, ám voltaképp semmitmondó argumentuma, hogy tudniillik azért, mert Arany "megértette a Tragédia egyetemességét". Amellett, hogy Arany valóban zseniálisnak tartotta a művet, a Kisfaludy Társaság igazgatójaként kapóra jöhetett a Tragédia, mert kiadásával nemcsak a társaság szokásos, a pártolóknak szánt éves ajándék könyvét rótta le, hanem egy jelentős szerzőt avatva bizonyára új pártolókat is toborzott. Ez lehetett Arany "személyes érdekeltsége a Tragédia gyors és minél jobb minőségű megjelentetésében" - véli az új kiadásban Kerényi Ferenc. Akármi volt is a háttérben, a magyar irodalomtörténet biztosan nyert azzal, hogy Arany mégis nekiállt elolvasni, majd javítgatni a drámát. Ha "te azt rosszalló ítélettel visszaküldöd, már azóta melegedtem volna mellette, s Ádám utolsó álmát a purgatórium lángja közt álmodta volna végig" - utalt neki Madách egy későbbi levelében arra, hogy kudarc esetén művét hajlandó lett volna akár a kandallóba is vetni.
SINDELYES DÓRA