Íme, lássátok: ez az ő váruk

Bartók Béla: A kékszakállú herceg vára, Táncszvit
Szegedi Nemzeti Színház
Rendező és koreográfus: Juronics Tamás, karmester: Kardos Gábor

A herceg: Altorjay Kálmán Erős képek © Gramofon

Elhatároztam, a műsorfüzet, az előzetes információk, a korábbi élmények „csomagját” kint hagyom, s úgy ülök be az előadásra, mintha először találkoznék a művel. Ám az első percek kicsit megingattak, egy hang a függöny elé szólította Juronics Tamást, hogy elmondja Balázs Béla prológusát. Nem szeretem ezt a túlságosan stilizált szöveget, pátosz nélkül nehéz megszólaltatni, inkább valami népszínmű elé illenék. Az első és pozitív meglepetést a táncos-koreográfus szerezte, hogy bár orgánuma aligha versenyezhetne Básti Lajoséval, jól értelmezve, sallangtalanul mondta el a bevezetőt, megadva a várható történések alapstílusát.

A mű előadási problémáit így szokták egyszerűsíteni: inkább legyen zeneileg mérhetetlenül pontos, koncertszerű, mint „belemagyarázó”. Hiszen az opera cselekmény nélküli; két ember viszonyát filozófiai síkon, szimbólumokba rendezve tárja a néző-hallgató elé.

A kényes egyensúlyt a zenei kifejezés bonyolultsága és a látvány között megtalálni ritkán és keveseknek sikerült legalább kilencven százalékosan, magam az értékes lehetőségek között tartom számon Kovalik Balázs (sajnos gyorsan amortizált) elképzelését.

Gramofon és hvg.hu

Új sorozatot indítunk a hvg.hu Kultúra rovatában. A Gramofon című zenei lap munkatársainak kritikai műhelye ír számunkra komolyzenei, illetve jazz koncertekről, eseményekről elemző, orientáló írásokat. Célunk a tájékoztatáson túl egy, a hazai sajtóban talán kissé elhanyagolt műfaj, a zenekritika újbóli meghonosítása.

A szegedi előadásban vaslépcső nyílik le a magasból (díszlettervező: Székely László), így ereszkedik le a komor falak közé  a Kékszakállú és Judit. Mint valami híd, fölcsukódik a lépcső - két ember a kövek és a múlt csapdájában. Egy kerevet és egy izzókkal keretezett színházi öltözőasztal áll csak a színen. A herceg leveti sötétkék malaclopó köpönyegét, zakót ölt, tükrébe pillant. A tükör egyébként úgy működik akár egy laptop, lehajtható, körben az izzók pedig sorra kigyulladnak, ahogy a vár ajtajai föltárulnak. Nincsenek persze valódi ajtók, hatalmas falelemek mozgatásával és a fényekkel alakítják ki a kincseskamrát, a titkos kertet, amelyben a virágok, a buja növényzet emberi alakok körvonalaiból áll össze, mintha egy hatalmasra növelt Bosch metszet adná színpad horizontját. A hagyományosan csúcspontként megjelölt ötödik ajtónál ez a kép válik ketté, középen erős fénycsík jelképezi a Kékszakállú végtelen birodalmát, Juronics hasonló effektussal él, mint Kovalik: a lélegzetelállítóan nagyhatású és erotikus zenének nemcsak Juditot, a nézőt is el kell kápráztatnia.

Ez a herceg nagy pillanata. Ám nem csupán egyetlen csúcspontot talál az elemző a kompozícióban. Judit „maximumát” itt a harmadik képben véltem felfedezni: „Nézd csak, nézd csak, hogy dereng már!” - énekli boldogan. Ha beérné ennyivel, ha nem szédülne meg gyors sikerétől, útja talán nem az örök sötétségbe vezetne. Kolonits Klára Juditként egészen precízen jelzi a szituációt. Elveszi a három kulcsot, mert űzi a kíváncsiság, de akkor retten meg a legjobban, amikor a herceg fölkínálja neki birodalmát. Még megpróbálják kikerülni végzetet, csakhogy mindketten saját belső törvényszerűségük szerint léteznek. Judit vállára kerül az éjkék köpönyeg, a falak bezárulnak, a Kékszakállú a sminkasztal mögé roskad, az utolsó lámpa is elalszik. Két Judit (Kolonits Klára és Szonda Éva) és két Kékszakállú (Gábor Géza és Altorjay Kálmán) mutatkozott be Szegeden, a Szimfonikus Zenekarral közös produkcióban megvalósult előadásban. A téli nátha úgy hozta, hogy össze nem szokott párost, Kolonitsot és Altorjayt hallottuk együtt. A két hang nem ideális a szólamra, azonban a figurák olyan kiválóak voltak, a megvalósítás oly koncentrált, hogy az élmény maradéktalannak mondható.

A műsor másik részében a Táncszvitre készült koreográfiát láthattuk. Juronics merészen egy disznóvágás képeit tette színpadra. Zene és mozgás teljes összhangban. Tipikusan juronicsos a gesztuskészlet, két-három utalásnál több még a disznótor városi ember számára ismert menetrendjét sem követi. Humor, irónia hatja át a körülbelül negyedórás darabot. A zenekar munkájáról ugyanennyi jót nem írhatok, a Kékszakállú megszólaltatása csak elfogadható volt, a Táncszvit ennél jobb.

Albert Mária
Gramofon Zenekritikai Műhely