Százalékra várva

Előadás előtt. A jegyek fogynak, az egy százalék nem jön? © sxc.hu

A lehetőség, hogy a személyi jövedelemadónk egy százalékáról közvetlenül rendelkezhetünk  (a második egy százalék pedig az egyházaknak ajánlható fel), fontos fejleménye a rendszerváltás utáni demokratikus fejlődésnek. A civil és non profit szféra számára pedig létfontosságú.

A rendszerváltással egyidős a vita, hogy a hazai kultúrafinanszírozást hogyan lehet új alapokra helyezni. Hogyan csökkenthető a függés az állami pénzalapoktól, illetve a (mindenkori kormánytól független) Nemzeti Kulturális Alap (NKA) projekt támogatásait mi, és hogyan egészítheti ki? S végül elvárható-e egy szűk kulturális piacon (ahol egy átlagos magyar család havi párszáz forintot költ kultúrára, úgy, hogy ebben a tévé is benne van), hogy a közönség nagyobb részt vállaljon a fenntartásból?

Azért írtuk, hogy „gyakorlatilag” nincs az egyszázalékos TOP 100-ban kulturális szervezet, mert csak olyat találtunk, amely e területtel érintkezik - legalábbis ezt állítja magáról. Ott van a Hit Gyülekezetének alapítványa, a Magyar Demokratát kiadó, magát kulturálisnak nevező alapítvány, az ÉS, és a Tilos. Színházak, non profit művészeti intézmények, kiállítóhelyek, műhelyek nincsenek az elit mezőnyben.

Ez azért is érdekes, mert a kultúrával összefüggő szervezetek (kultúra és örökségvédelem) az összes pénz közel 20 százalékát kapják*. Megelőzik például a szociális tevékenységet (7,67), a természet- és állatvédelmet (1,49), a gyermek- és ifjúságvédelmet (2,53). A kultúrával összefüggő szervezetek, intézmények - a közgyűjteményektől az „egyéb szórakoztató” tevékenységet végző szervezetekig - közel 14 ezer érvényes felajánlásból  mintegy 1,4 milliárd forintot kaptak. Igaz, ez többezer szervezet között oszlik meg, helyi népdalkörtől országos múzeumokig, s gyakorta aprópénzt jelent.

Mennyi az annyi?

Mégis, a tétért már érdemes kampányolni. Ám a rendszer sajátossága, hogy a kedvezményezett nem tudhatja, kitől érkezett a felajánlás, nem segíti a „targetált” (célcsoportra irányított) kampányt. Vagyis nehezebb a következő évben elérni azt a kört, amely egyszer már adott. Pedig a fundraising (pénzgyűjtés, adományszervezés) technikák egyik sarokpontja éppen ez: az adott szervezet tudjon minél többet a saját közegéről, közönségéről.

Fodor Tamást, az aprócska budapesti független színház, a Stúdió K vezetőjét - amely 2004-ben több mint félmilliót kapott az egy százalékokból -, a hvg.hu arról kérdezte, mennyire használható számukra ez modell. "Nincs kampányunk, legfeljebb szerényen az egylapos havi műsor alá biggyeszthetjük az adószámot, ezen kívül lerakunk egy-két kitöltési mintát a színházunkban lévő információs asztalra” – kezdi Fodor Tamás. „Egy erős, érzelmekre ható televíziós kampánnyal - beteg, hátrányos helyzetű gyerekek, stb. - nem tudjuk felvenni a versenyt. Az adatbázisunk 700-800 fős, és az a tapasztalatunk, hogy egy egyszerű iskolai füzetbe maguktól írják be az e-mail címüket azok a nézők, akik gyaníthatóan ezen a módon fejezik ki tetszésüket. Nem ildomos folyamatosan koldulással zaklatni őket. Mivel gyerekelőadásaink is vannak, a fiatal szülők olykor rendelkeznek az egy százalékukról. Igazából sose tudjuk, hogy kik. Valószínűleg közalkalmazottak, akiknek állandó állásuk, így személyi jövedelmük is van. Azok az értelmiségiek, diákok, bizonytalan egzisztenciák, akik viszont a törzsközönségünket adják, vagy papíron vállalkozók, vagy nincs kimutatható jövedelmük."

A hvg.hu-nak Regős János, a budapesti Szkéné Színház vezetője, az Alternatív és Független Színházak Szövetségének alelnöke beszélt tapasztalatairól. „A Szkénében azt tapasztaltam, hogy ezeknek a színházaknak a látogatottsága meglehetősen sporadikus; akik járnak, nem rendszeresen járnak, nem feltétlenül kötődnek egy adott helyhez. A törzsközönség pedig általában diák, vagy kispénzű, s legtöbbször nem rendelkezik az egy százalékról.” Regős nem hiszi, hogy az egy százalék a független műhelyek jelentősebb bevételi forrásává válhatna. A szponzoráció sem a sikerek terepe, példaként a Szkénét hozza fel, amely a Budapesti Műszaki Egyetemhez tartozik, de még az egyetem pénzügyeit intéző bank se mutat érdeklődést a szponzorálására. Regős szerint nem csoda, hogy még mindig a három alapvető forrás, az NKA, a minisztérium és az önkormányzat felé tekint mindenki.

„Erről a három helyről sokkal nagyobb pénzek érkeznek, ezért nem éri meg erőforrást fordítani a fundraisingre” – ad helyzetképet Gelencsér Gábor, a NIOK (Nonprofit Információs és Oktató Központ Alapítvány) vezetője. „A tipikus ’egy százalékos szervezet’ általában nem gyűjt be többet egy-másfél milliónál” – ismerteti Gelencsér.


* 2004-es adatok; forrás: NIOK

A NIOK vezetője szerint, aki rendszeres működést céloz, fenntartó támogatásért pályázik, s akkor már nemigen marad energiája az egyszázalékos pénzt összegyűjteni. Ha pedig kikerül a rendszerből, pusztán az egy százalék nem segít. „Pedig az egyszázalékos rendszer jó lehet azoknak a helyeknek, amelyeknek rendszeres kapcsolatuk van a közönséggel. Valóban nem sok pénz jön be innen, de mégis megéri megszólítani a törzsközönséget” – mondja a NIOK vezetője, de hozzáteszi, nem lesz addig modellváltás a fenntartásban és finanszírozásban, amíg az embereknek kevés az elkölthető pénzük.

Barátok közt - Színházi "baráti körök"

Művészetbarátok, rajongók és mecénások olvasztótégelye a baráti kör, vagy pártoló tagok köre, amely a színház – szórakozató vagy művész - jellegétől függetlenül minden teátrumban él és virágzik. Tagjai egy évadra befizetik az alaptarifát, átlagosan háromezer forintot, és ezért bizonyos előjogokban részesülnek. Kedvezményt kapnak a színházjegy árából, megilleti őket a jegyelővételi jog, emellett hírlevél formájában hozzájutnak a legfrissebb információkhoz, betekintést nyernek egy-egy próbafolyamatba és közönségtalálkozón vehetnek részt. Megéri a pártolóknak, mert közvetve a színház kötelékébe lépnek, és a színház is profitál jelenlétükből.

Ezt a kevés elkölthető pénzt azonban mégis meg lehet fogni valahogy. Jó példa erre a színházaknál, vagy művészeti kiállítóhelyeknél a „baráti körök” intézménye. Minden intézmény saját tarifát szab, a támogatói státusz megszerzése akár évi tíz-húszezer forintig is terjedhet. Amennyiben a kedves néző jól érezte magát, ezen kívül persze jövedelemadójának egy százalékával támogathatja az intézményt.

Hogyan képezzünk alapot?

A fővárosi fenntartású színházak közül a magát realistaként aposztrofáló Katona József Színház idén közel félmilliárd forintnyi működési és művészeti támogatásban részesül , míg a jövedelemadó egy százalékából tavaly összesen egymillió forint folyt be a kasszájába. A Katona az elsők között, a nyolcvanas években kezdte a baráti kör szervezését, a tagság ára most 3 ezer forint egy évadra. 

 A Madách Színház Kht. 643 millió forintos fővárosi önkormányzati támogatása  mellett - az eddigi tapasztalatok alapján - csak hozzávetőlegesen félmillió forintot szed be az egy százalékokból. Ez, összevetve a körülbelül ötvenfős nézőterű Stúdió K. hasonló pénzével, meglepően alacsony. Ráadásul a Madách - tájékoztatásuk szerint - 2004-ben mindössze 140 ezer forintot gyűjtött be egy százalékokból. Mindezt azzal magyarázták, a kht-vá alakulás után nem volt idő rendes kampányt csinálni.

A Ludwig Kortárs Művészeti Múzeum a jogszabály alapján idén még nem indulhatott csatába az egyszázalékokért. Közönségét azonban próbálja az intézményhez kötni. A múzeumi baráti körében különbözőek a tagsági szintek, a 2 ezer forintos diák tagságtól a 25 ezer forintosig, cserébe a programok azonban azonosak. Az egyéni adomány 50 ezernél kezdődik, a céges 100 ezernél. S tart a "kiemelt támogató" szintig, amely 10 milliónál kezdődik. A Szépművészeti Múzeum baráti köre magától a múzeumtól függetlenül is gyűjt egy százalékokat, idén célzottan egyetlen mű restaurálására.

Tanulható? Fundraising-oktatás

A hvg.hu kérdésére a NIOK munkatársa elmondta, hogy szinte minden évben szerveznek tréninget az egyszázalékos adománygyűjtés kapcsán, emellett speciális adományszervezési konzultáción is elsajátíthatják a fundraising elméleti alapjait a szervezetek munkatársai és az érdeklődők.

A fundraising technikái nyugaton igencsak kifinomultak. Részben azért, mert sokkal több alapítvány van, amelyhez a szervezetek fordulhatnak, részben, mert van fizetőképes közönség. Czinkotai Renáta hosszú évekig az Egyesült Királyságban dolgozott professzionális fundraiser-ként. Most idehaza működik, a Menedék – Migránsokat Segítő Egyesületnél, illetve nemrégiben kezdett bele a Kortárs Építészeti Központ (KÉK) megvalósításába. „Azért nehéz műfaj a fudraising, mert ahhoz is pénz kell, hogy pénzt gyűjts” – foglalja össze tapasztalatait. „Emberi és anyagi erőforrás kell ahhoz, hogy elérhesd az embereket és lehet, hogy ez egyszerűen nem éri meg. Nagyon pontosan kell tudni, kiket akarsz megszólítani, és mivel. Itthon, akik professzionális módon értenek hozzá, inkább nagyobb alapítványoknál dolgoznak, vagy tréningeket tartanak és oktatnak” – mondja az Oxfordban végzett, és kint országos segélyszervezetnél tapasztatokat szerző Czinkotai Renáta.

„Ezeknél a nagy szervezeteknél” - magyarázza – „külön szakemberek foglalkoznak a céges fundraisinggel, az alapítványokkal, a magánszemélyekkel, a helyi közösséget célzó, úgynevezett ’in the community’ módszerekkel, a direkt marketinggel, vagy akár a végrendeleti jótékonysággal.” Szerinte a kulturális szervezetek esetében azért nehezebb a pénzgyűjtés, mert a közönség eleve fizet a jegyért, s nehezen fogadtatható el, hogy ezen felül még fizessen. „A ’baráti körök’, a támogató közösség lojálissá tétele akkor működik, ha rendszeresen adsz valamit cserébe” – mondja a hvg.hu-nak a profi pénzgyűjtő. Felvetjük, hogy a kultúrában sokan panaszkodnak,  a vállalati szféra, erejéhez mérten kevéssé vesz részt a kultúratámogatásban. A profi fundraiser azt válaszolja, tapasztalati szerint a cégeket is tudatosan kell megkeresni: nem lehet "söréttel lőni", tudni kell, melyik szervezet, mely céges kört és miért éppen azt keresi meg.