hvg.hu: Karrierje nem mondható tipikusnak, ám mégis van belső logikája a pályájának: fotómodellként indult, filmproducer lett. Ma már a producerséget egyetemen oktatják. Érezte-e hátrányát annak, hogy ezek az akadémikus lépések kimaradtak az életéből?
"Mindig nagyon tudatos voltam."
Pataki Ági: Érzem hátrányát, hiszen a gyakorlat és a szerencse mellett kell az akadémikus tudás is. Ezekből együtt lehetne összegyúrni egy sikeres pályát. Az én esetem annyiban más, hogy a férjemmel dolgozom együtt, s producerként is ketten vagyunk egyek. Ő évtizedek óta a filmszakmában dolgozik, s noha bölcsészkarra járt, végigjárta a filmes lépcsőfokokat. Az én esetleges hiányosságaimat ő pótolja. Ez fordítva is működik, mert nekem viszont kapcsolati tőkém van, mindabból, amit harminc év alatt felépítettem. A kapcsolati tőkét nem szó szerint értem, ez inkább egyfajta kredit, személyes hitelesség. Tehát aki ma pénzt ad a filmjeinkhez, nem azért adja, mert látott modellként még a nyolcvanas években, de egész biztosan tud róla, hogy sikeres modell voltam és ezt sem hagyja ki a számításból.
A nyolcvanas években volt sztár. Mi látszott akkor a lehetséges jövőből?
A modellszakma önmagában sehova nem vezet. Az ember – ha szerencsés – hosszú időn keresztül dolgozik benne, én húsz évet voltam ezen a pályán. Az ember megtanulja és megszokja a sikert és azt, hogy ezért meg kell dolgozni. A modellpálya után továbbra is a sikert akartam keresni. Úgy látom, aki igazán sikeres volt a modellszakmában, át tudott lépni más területre. Én is átléptem, először a modellkedéshez közel álló divatszakmába. Ez határos a reklámszakmával, ami viszont ma már határos a filmkészítéssel, végül is, ez az a bizonyos belső logika, amelyet követtem. Mindig nagyon tudatos voltam. Az első napomtól kezdve, amit a modellpályán töltöttem, azon gondolkoztam, hogy mi lesz a következő napon.
Ezek szerint Ön nem szorongott, nem félt, hogy mit hoz a holnap?
Dehogynem. Mindig szorongtam és most is szorongok, hogy amit csinálok, az működik-e, sikeres lesz-e. Nem pénzben, dicsőségben mérem ezt, hanem, hogy valamilyen belső mérce szerint. Ha egy filmre úgy gondolok, hogy jó volt benne részt venni, akkor sikernek élem meg, függetlenül attól, hogy hoz-e pénzt vagy fesztiváldíjat.
A Filmpartners nevű cégükben reklámfilmeket gyártanak és közben kortárs magyar mozifilmekben producerek. Az előbbi tartja el a költséges hobbit?
A reklámfilmek jelentik az alapot. Ebből élünk. A játékfilm-készítés szórakozás, gyönyörűség, öröm. Lehet, hogy egyszer ugyanúgy fel tud nőni az üzleti vállalkozáshoz is. Most még nem igazi üzlet, illetve akkor lehetne az, ha csak közönségfilmet készítenénk. Ez választás és habitus kérdése. Évente 3-4 közönségfilm gyártásával meg lehetne ebből jól élni. De ez önmagában nem nyújtana örömet, s mivel van, amiből megéljünk, ezért megengedhetjük magunknak, hogy olyannal is foglalkozzunk, ami nem biztos, hogy üzleti sikerrel kecsegtet, de jó csinálni. Amellett azért üzleti haszna is van, mert a kreditünket, a portfoliónkat növeli.
Mindenesetre eddig nem kevés pénzt öltek bele.
Igen, már félmilliárd forintot tudtunk bevonni a filmszakmába. Ebből fontos, működő filmek lettek. Vagy, mert a közönség szereti őket - és akár még hasznot is hoznak -, vagy egy alkotó életműve szempontjából.
A filmtörvénnyel kedvezőbb lett a helyzet a hazai filmgyártásban; sokan már egyenesen kánaánról beszélnek. Tényleg itt a magyar filmipari újjászületés?
Családban maradó üzlet
Nagyon kicsi a piacunk és ez a műfaj drága. A piac nem tudja eltartani, főleg, ha nem csak közönségfilmek, hanem alkotói filmek is készülnek. Ezeket az államnak kell megfinanszíroznia, másképpen nem tudnak létrejönni. A kuratóriumoknak ez esetben a legkisebb hibaszázalékkal kellene dönteniük, tudván, hogy ezek a filmek valahol a világban sikereket érnek majd el. A filmbe befektetett tőke az országimázsban realizálódhat. Tarr Béla vagy Szabó István filmjei nem biztos, hogy csúcsokat döntenek nézőszámban, de nagyon sokat tettek azért, hogy tudjanak rólunk a nagyvilágban. Meggyőződésem egyébként, hogy azoknak a producereknek, akik a költségvetés 70 százalékát előteremtik, az állam ki kellene, hogy pótolja a fennmaradót; szinte feltétel nélkül. Mert így tud továbblépni egy kis ország filmes ipara. Természetesen az állami támogatás vissza is jön, hiszen ha a filmipar működik, akkor pénzt termel, adóbevétel keletkezik – nem vagyok gazdasági szakember, de ezt az összefüggést szerintem mindenki látja.
Andy Vajna szerint rosszak a magyar forgatókönyvek, legalábbis ami a zsánerfilmeket illeti. Ha jobbak volnának – vagyis eladhatóbbak a sztorik, akár külföldön is– akkor az államnak nem kellene támogatnia a filmgyártást.
A magyar piac olyan kicsi, hogy akármilyen jó egy könyv, akármilyen eladható egy sztori, akkor sem igen tud megtérülni a befektetett tőke, ha csak nem nagyon kommersz a film. Egy kétszáz-háromszázmilliós filmmel pedig nagyon nehéz a külföldi piacon megjelenni, mert a látvány pénzbe kerül, és egyszerűen ennyiből majdhogynem lehetetlen azt a szintű látványt produkálni, ami világszínvonalú volna. Nehéz áttörni ezt a határt, mert először kellene a pénz, amellyel ki lehet lépni a nemzetközi piacra. Mondjuk a Taxidermia jó példa: ebben a filmben - a tehetség mellett - már van annyi pénz, van olyan színvonalú vizuális megvalósítás, amely sikert jelenthet a nemzetközi piacon.
Ennyire a látvány minőségi sztenderdjeihez volna kötve a siker? Önnek a világpiac minőségi követelményeit kell betartatnia az alkotókkal?
Nem, nekem az a dolgom, hogy olyan alkotó mögé álljak, akiben hiszek. Nem a saját szempontjaimat akarom érvényesíteni. Vegyük például a Fehér tenyér című filmet. Hajdu Szabolcs az egyik legtehetségesebb magyar filmrendező, és a Fehér tenyér akár nemzetközi érdeklődésre is számot tarthat. De tudom, hogy hol hiányzik belőle az a százmillió, amit már nem tudtunk beletenni. Nagyon magas alkotói színvonalon valósult meg így is, de ez akkor is tény, és adott esetben sajnos gátja lehet a nemzetközi sikernek.
Mekkora a hibaszázalék a produceri munkában? Volt olyan, hogy adott esetben visszaadott egy forgatókönyvet, amelyből később siker lett? Vagy fordítva: nagyon hitt valamiben, amely végül is bukott?
Volt olyan film, amellyel megkerestek minket, de nem vettünk benne részt, aztán zseniális alkotás lett belőle. Olyan viszont még nem volt, amiről azt mondtuk volna, hogy nagyon jó lesz és aztán rossz lett. Egy szinopszisból, vagy könyvből nagyon sok minden látszik. Mert az ember nem csak a könyvet ismeri, hanem a mögötte levő alkotót is, a művészi előéletét. A kettőt csak együtt lehet értékelni, már csak azért is, mert igaz az, amire Andy Vajna célzott, hogy önmagukban nemigen vannak zseniális forgatókönyvek, amelyekhez aztán a producer rendezőt választ. Nálunk ez nem így működik, inkább az alkotók jönnek a maguk ötleteivel.
Ki fektet nálunk egyáltalán forgatókönyvírókba?
Vannak erre is pályázatok, mi is pályáztunk öt könyvvel, és ezeket fejlesztettük, megírattuk. Három jó lett ezek közül, de nem biztos, hogy film is lesz belőlük. Kicsit fából vaskarika helyzet ez. Mi azt tervezzük, hogy ha profitot hozó filmeket csinálunk, mint például az Üvegtigris, akkor a hasznot új projektekbe forgatjuk vissza, például forgatókönyvírásba.
Hogy néznek ki a pénzszerzés technikái? Kit keres meg, ha egy új filmhez kell előteremteni a költségvetést?
Mindig a forgatókönyvből indulunk ki. Abból, ami a történetbe és az alkotó gondolkodásába, látásmódjába belefér, ugyanis nem lehet végigvinni a filmtől idegen szponzorációs stratégiát. Inkább szponzorokat említek, mint befektetőket, mert ez utóbbi még elég ritka a magyar filmiparban. A film és a szponzor szempontjait kell összhangba hoznom. Meg kell találnom azokat a cégeket, amelyeket rábeszélhetek, hogy vegyenek részt a projektben.
Rá kell őket beszélni?
Mondjuk úgy, hogy az első filmünknél, amely az Üvegtigris 1. volt, még rá kellett beszélni. Ma inkább prezentálok, és vagy kellünk, vagy nem. A korábbi partnerekkel más a helyzet, mert már tudják, hogy úgy dolgozom, hogy az ő érdekeiket is szem előtt tartsam. Nekem az a dolgom, hogy ők is jól érezzék magukat az adott projektben.
Közvetlenül a döntéshozókkal tárgyal?
Velük kezdem. Aztán egy hosszabb folyamat következik, egyeztetések és tárgyalások sorozatából alakul ki az együttműködés formája. És nem is ér véget azzal, hogy mondjuk tízmillióval beszálltak, az egész folyamatot végig kell közösen kísérni a forgalmazásig.
Önről alig olvasni a bulvársajtóban. Hogyan lehet úgy létezni a mai nyilvánosságban, hogy az ember ezt elkerüli?
Nem kerülöm el. Lehet rólunk olvasni a bulvársajtóban, csak én abban a helyzetben vagyok, hogy nekem a bulvársajtó partner. Üzleti hasznot hoz, ha úgy tetszik. Tudom, hogy illik a bulvársajtót szidni, de én hálás vagyok neki. Nem is szoktak engem olyan helyzetbe hozni, hogy hadakoznom kelljen velük. Bár engem is használ a bulvársajtó, én is használom a bulvársajtót. A személyemen keresztül pedig mégiscsak a filmjeink kapnak nyilvánosságot. Az a pár évtized, amit eltöltöttem különböző címlapokon, az meghozta a gyümölcsét.
A cégük szempontjából is? Tehát jobban megy attól, hogy Ön valaha modell volt?
Nem, ennek így nincs jelentősége. Az, hogy az egyik legjelentősebb hazai reklámfilm-gyártók vagyunk, az nem az én érdemem. A játékfilm-készítésben van szerepe; megint csak a személyes hitelre tudnék hivatkozni. De az is biztos, hogy egy idő után már nem nekem lesz jelentőségem, hanem a portfoliónknak.
Van a producerségen kívül valami, amit még csinál, és olyan cél, amelyet el szeretne érni.
Igen. Az életemnek abban a szakaszában vagyok, amikor a saját karrierépítésből már ki kell olykor lépni. Másokra is gondolnom kell és úgy érzem, karitatív munkát is kell végeznem. Magyarországon ennek még nincs meg a kellő kultúrája, de vannak, akik ebben már elől járnak és én az ő példájukat követem ebből a szempontból.
Ezek szerint abban hisz, hogy egy bizonyos társadalmi státusz felett szinte kötelező a karitatív tevékenység, a társadalmi szerepvállalás?
Igen. Én most két karitatív szervezetben veszek részt, az egyik a Mosolyország Alapítvány, a másik Csányi Sándor gyermekekért létrehozott alapítványa. Egyikben sem csak dísznek vagyok ott, hanem tevékenyen részt veszek a működtetésben és a szervezet felépítésében. Hiszek abban, hogy nálunk is eljön az idő, amikor a jótékonyság szinte kötelező lesz. Amúgy, ha megnézzük a nyugati sajtót, két téma van, ami mindig a címlapokra kerül. Az egészséges életmód és a charity. Nálunk egyelőre még csak az első.