Imamura, akit az 1960-as években indult japán "új hullám" egyik legjelesebb képviselőjének tartottak, pályájának elején olyan nagy mesterek mellett dolgozott, mint Odzu Jaszuhiro vagy Kobajasi Maszaki. 1958-ban az Ellopott vágy című filmjével vált ismertté, amelyben expresszionista-groteszk stílusban szembesítette a nézőket a japán társadalom konzervativizmusával. Ez a szemlélet jellemezte későbbi munkáit, amelyek közül A háború utáni történet egy bárhölgy szemével (1970), az Enyém a bosszú (1979) és a Miért ne? (1981) vált Nyugaton is ismertté.
1983-ban Fukudzava Sicsiro novelláiból készült döbbenetes hatású, naturalizmustól sem mentes filmje, a Narajama balladája, amelyet Cannes-ban Arany Pálmával jutalmaztak. Tizennégy évvel később újra neki ítélték az egyik legnagyobb európai fesztivál fődíját A tű című filmjéért.
Imamura, akit Kuroszava Akira halála óta a legnagyobb élő japán filmrendezőnek tartottak, a japán NHK tévécsatorna szerint tavaly óta rákbetegségben szenvedett.