Fekete, fehér, vörös és kék: Parsifal

Richard Wagner: Parsifal
Június 10. és június 17., Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
Rendező: Szemerédy Alexandra és Parditka Magdolna
Karmester: Fischer Ádám

Fischer Ádám a próbán Gondolt egy merészet © Gramofon

Fischer Ádám volt ugyanis, aki gondolt egy merészet: miért ne plántálhatná Budapestre Bayreuth szellemét – ha már Richter János óta ő a legsikeresebb magyar karmester a Zöld Dombon? Néhány éve megpróbálkozott vele, amikor A walkür első felvonását hozta el nemzetközi csillagokkal a Zeneakadémiára. Ám a tervbe vett sorozat második évére már nem jutott fedezet. Fischernek nem szegte kedvét az effajta kicsinyesség, sőt kibővítette terveit: évről-évre júniusban rendezendő Wagner Napokat álmodott a Nemzeti Hangversenyterembe. S mivel idéntől amúgyis átvette Pierre Bouleztől a bayreuthi Parsifalt, kézenfekvőnek tűnt, hogy elsőként ez a mű szólaljon meg Pesten.

A megvalósult két este minden várakozást fölülmúlt. Arra feltehetően senki sem számított, hogy a „félig szcenírozottnak” beharangozott előadás teljes értékű opera-produkciót eredményez. Mit teljes értékűt! Hiszen ez a darab minden tekintetben jobb, mint a jelenleg műsoron lévô bayreuthi! Schlingensief túlbonyolított, csúnya és riasztóan nagyképű rendezése helyett nálunk Szemerédy Alexandra és Parditka Magdolna jóvoltából világos, esztétikus és adekvát előadás született, és bizony még az énekesgárdát is szerencsésebb kézzel válogatták össze, mint a darab szülővárosában.

Ha az 1983-as Mikó András-féle rendezés a bayreuthi ősbemutató színpadképének volt az utóda, a mostani mintha „Új-Bayreuth” nyitányát, az 1951-es Wieland Wagner-féle koncecpiót idézné. A koncerttermi körülmények hasonló szellemű színpadi felfogást eredményeztek: hatalmas terek, jelzésszerű díszletek, méltóságteljes mozgás, templomi áhítat. Az első szín a gyászé. Fekete lepel, az énekesek is feketék estélyi ruhájukban. Parsifal megvilágosodásának kezdetén a színpad fele fehérre vált, már csak Klingsor birodalmát burkolja sötét. Megjelenik a csábítás vöröse. Előbb óvatosan: a viráglányok kezében vörös sál, majd dinamikusan: Kundry tetőtől-talpig égő vörös. Világok harca dúl: átcsábítható-e Parsifal a sötétség oldalára és átcsábítható-e Kundry a tisztaságéra? A harmadik felvonás a megváltásé, s mire megtisztul a lélek, már minden hófehér. Fényekkel sok mindent el lehet mondani: az orgona amúgyis gyönyörű háttér, s ha kék fényben fürdik, katedrálissá alakul a hangversenyterem. Eszköz alig kell: egy gerely, egy hattyútoll – minden érthető. A Grál kelyhét megformázza az énekes keze.

Szép ez az előadás, de mit érne a tökéletes hangzás nagyszerű muzsikusok nélkül? Matti Salminen felülmúlhatatlan, bölcs Gurnemanz; Christian Franz szenvedélyes, küzdelmes Parsifal; Németh Judit bámulatosan sokoldalú Kundry, ha kell anya, vadóc szolgálólány vagy kurtizán, a hangja beragyogja a termet. És a többiek is kiválóak: Günter von Kannen (Klingsor), Tomasz Konieczny (Amfortas) és a viráglányok... Az igazi meglepetés azonban a zenekar és a kórus. Fischer Ádám csodát művelt a színházi produkciókhoz nem szokott gárdákkal.

„Ha Wagner hallhatta volna ezt az akusztikát, bizonyára nem próbálta volna meg a Festspielhaus kizárólagosságában megtartani a Parsifal előadási jogát” – mondta a karmester a bemutató után. Egy biztos: világszínvonalú előadás született a Művészetek Palotájában.

Rockenbauer Zoltán
Gramofon Zenekritikai Műhely