Négyen egy ellen: Stacey Kent a MÜPA-ban

Stacey Kent koncertje a Jazzdívák sorozatban.
Június 22., Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Stacey Kent Dívás modorban © Gramofon

A díva szó többekben egy telt, dúskeblű, kontykölteménybe rendezett hajú, büszkén vonuló hölgy képét idézi föl, ám hősnőnkre mindezeknek épp az ellenkezője igaz. Viszont – s ez az, ami lényeges – elbűvölően énekel, úgy, mintha állandóan mosolyogna. Mintha azt akarná sugallni, hogy azért a vajaskenyér sokkal ritkábban esik a vajas felére, és ha el is hagyjuk a pénztárcánkat, egy becsületes megtaláló biztos visszajuttatja azt nekünk. Csak optimistának kell lenni, ilyen egyszerű. Mint Kent énekmódja: nem vibrátózik, nincsenek eltúlzott gesztusai, tisztán, egyenesen énekel. Természetessége magával ragadó, személyisége kedves, derűs, s bár a felszínen kislányos naivitást sugall, mélyen érző karaktere és némi élettapasztalat is megmutatkozik, például a Jardin d’hiver című számban.

De vajon miért nincs elég bölcsessége olyan zenekart toborozni maga mellé, amelynek tagjai legalább olyan jó zenészek és karakteres egyéniségek, mint ő maga? A brit Jim Tomlinson szaxofonossal kapcsolatban komplikált a helyzet, hiszen ő Kent férje, akinek részben köszönheti jazzbéli karrierjét. Mindketten tudományos pályájukat hagyták ott a jazzért, csak Kent közben túlnőtt férjén, akinek szaxofonjátéka kontúrtalan, soundja sem túl tetszetős és szólói sem árulkodnak különösebb képzelőerőről. Tomlinson The Lyric című, természetesen feleségével közösen készített CD-jének anyagát – Hoagy Carmichael, Jobim, Luiz Bonfá, Cole Porter és mások örökzöldjeit – játszották a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben, s ez az album, címéhez méltóan, sok-sok lírai darabot sorakoztat fel. Lírát azonban csak Kent hangja közvetített; a többiek legfeljebb lassan és halkan játszottak, esetleg Tomlinson esett olykor a ló túlsó oldalára, amikor egy finoman szőtt balladán nem túl finoman keresztülsüvöltött. Dave Newton zongorista keze alatt születtek szép dolgok, a Jardin d’hiver zongora-ének kettősében egy pillanatra létre is jött a varázslat, de amúgy csekély töltetű, arc nélküli játékát hallva jócskán maradt bennünk hiányérzet. A ritmusszekcióban Dave Chamberlain bőgős és Matt Skelton dobos teljesítette a kötelességét, de semmi többet nem nyújtottak. Chamberlain bőgőhangja több teltséget, melegséget, mélyebb tónust kívánt volna, ehhez a fajta zenéhez nem igazán illett fojtott kopogása.

A koncert alatt végig úgy tűnt, hogy egy filigrán ifjú hölgy négy lekvárszerű férfit visz a hátán, akikhez nagy tisztelettel és szeretettel viszonyul, bár ezt játékuk és személyes jelenlétük alapján aligha érdemlik meg. Kent teljesítményén nem sokat rontott, hogy a vele egy körben elhelyezkedő társak nem olyan intenzitással töltik a patront a zenébe, mint kellene. Bár az unalomfelhők a koncert közepétől be-beborították a produkciót, a közönség jelentős hányada látszólag boldog volt pusztán attól, amit az énekesnőtől kapott. Mégis azt mondanám, hogy talán még egy a cappella koncert is több élvezetet adhatott volna, s ha belegondolok, milyen muzsikusok kísérik a világ jelenleg első számú díváját, Diana Krallt (Russell Malone, Anthony Wilson, Robert Hurst, Christian McBride, Peter Erskine, Jeff Hamilton stb.), csak sóhajtani tudok, és értelmetlen „mi lenne, ha” típusú kérdéseket föltenni.

Bércesi Barbara
Gramofon Zenekritikai Műhely