Somogyi Hajnalka és Katarina Sevic Dinamo,Impex: az együttműködés helyei © Túry Gergely |
„Kulturális életet generálni egy átalakulóban lévő, nagy befektetéseket igénylő területen gondolom a kerületnek, a lebonyolítónak és a befektetői csoportoknak egyaránt érdeke” – mondja Somogyi Hajnalka, művészettörténész-kurátor, az Impex egyik elindítója, a IX. kerületben működő Dinamo egyik kitalálója, Katarina Sevic képzőművéssszel együtt. Őket kérdeztük közös munkáikról és az új kultúra új helyszíneiről.
hvg.hu: Új hely nyílt a közreműködésetekkel a budapesti VIII. kerületben. Az Impex a West Balkán (WB) nevű kult-szórakozóhellyel működik együtt. Miért jó ez a társbérlet?
Somogyi Hajnalka: A West Balkán által üzemeltetett épületek egyikében tevékenykedünk. Bérleti díj és egyéb rezsi költségek nélkül dolgozhatunk, épp ilyesmire a legnehezebb ma pénzt szerezni kulturális forrásokból. Közben megvalósulhat egy itthon eddig kevéssé ismert modell: két különböző, de összeilleszthető profilú, non-profit illetve for-profit kezdeményezés szimbiózisa.
Katarina Sevic: A WB-nek ez azért jó, mert különbözhet a többi szórakozóhelytől, abban, hogy itt ilyen színvonalú kulturális programok folyamatosan zajlanak. Mi pedig szélesebb közönséghez is szólhatunk. Ez egy alternatív megoldás a meglevő intézményi és gazdasági rendszeren belül. Már három évvel ezelőtt - amikor a Dinamo indult - az volt tapasztalatunk hogy a várostól nehezen szerezhető megfelelő ingatlan. Ezért az Impexnek kerestünk egy olyan helyszínt, ahol bizonyos terhektől mentesülünk.
Mit jelent, hogy független és, hogy „artist-run” hely?
S.H.: A függetlenség trükkös fogalom: sokan sok mindenre használják, bár valójában majdnem elérhetetlen ideál a kultúrában, hacsak nem a saját pénzedből finanszírozod minden tevékenységedet. Az „artist-run” magyarázata már egyszerűbb: olyan helyeket jelöl a nemzetközi gyakorlatban, amelyeket művészek vezetnek. Az Impex egy olyan hely, amelyet egy csoport saját elhatározásából üzemeltet, közösségi munkában.
A Dinamo kettőnk kezdeményezése, amely 2003. szeptemberétől az Impex megnyitásáig a Trafó–Kortárs Művészetek Háza alatt működött, ők teremtették elő a fenntartáshoz szükséges pénzt, rajtuk keresztül pályáztunk, például. Más kiállítóhelyekénél dinamikusabb a programja. Kísérleti, a képzőművészethez olykor csak részben kapcsolódó törekvéseket, a kulturális életben fontos témákat, kezdeményezéseket mutat be. Szándékoltan heterogén: street art workshopot, digitális művészeti gyermekfoglalkozásokat, szakmai beszélgetéseket, egy estés kiállításokat, külföldi művészeti csoportok bemutatkozását, művészeti börzét, építészek, divattervezők, tervező grafikusok, szociológusok párbeszédét egyaránt magában foglal. A Dinamo működésének alapja az önszerveződés: ha valaki megkeresett minket egy ötlettel, azt megvalósíthatta, és mi igyekeztünk ehhez minden segítséget megadni. Az Impex megalakulásával új helyzet állt elő: átköltöztünk, és a Dinamot mostantól az Impex egyik „almárkájaként” futtatjuk tovább.
K.S.: A Dinamo működési alapja az organikus önszerveződés. Egy platform, egy tér, ami helyet ad a kultúra területen végzett kísérleteknek, a kritikus gondolkodásnak és művészeti gyakorlatnak, diszkurzusnak, kollaborációnak. Az Impex viszont hat szakember kezdeményezése akiknek az eddigi tevékenységeit egyesíti. A kezdeményezői több szakterület művelői: László Gergely fotós, a Lumen Fotóművészeti Alapítvány képviselője; Kálmán Rita művészettörténész, független kurátor, Szemerey Samu építész, Buczkó Bence formatervező, Somogyi Hajnalka művészettörténész, független kurátor, én magam pedig képzőművész vagyok. Az Impexben tehát egy helyszínen zajlanak ez eddigi szakmai tevékenységeink, és a későbbiekben közös projektjeink is.
(hvg.hu) Sokan próbálkoznak kulturális helyszíneket nyitni a városban. Hogy kell az ilyesmit csinálni?
Az átalakuló városban
K.S.: Flexibilisnek kell lenni. Az Impex-nek helyet adó épületet két év múlva lebontják, mert egy teljesen új városrész épül itt. De ez nem baj, mert addig sok minden meg fog változni és a mi struktúránk is. Hogy hogyan kell csinálni, az attól függ hogy mik a rövid és hosszú távú tervek a hellyel. Nekünk nem csak a helyszín, és az épp zajló programok fontosak, hanem a szellemiség, bizonyosfajta gondolkodás és tevékenység, ami állandóan fejlődik.
S.H.: Egyre több független kezdeményezés valósul meg a városban. Elég csak a Tűzraktárra, a Lumen Galériára, a boulevardandbrezsnyevre, vagy a Kis Varsó művészcsoport által szervezett rendszeres programokra gondolni. A legnehezebb kérdés általában a helyszín. Az Impex története eddig szerencsésen alakult: a WB által üzemeltetett épületek egyike kihasználatlan volt. Ebben a lakóépületben ajánlottak fel két és fél lakást, amelyeket csak megfelelő állapotba kellett hoznunk. Az üzemeltetési jogot tehát a West Balkán szerezte meg a Corvin-Szigony városrehabilitációs projekt kellős közepén: kulturális életet generálni egy átalakulóban lévő, nagy befektetéseket igénylő területen gondolom a kerületnek, a lebonyolítónak és a befektetői csoportoknak egyaránt érdeke. Sok hasonló kezdeményezés azon bukik el, hogy az alapműködése válik fenntarthatatlanná.
Nem könnyű megfelelő ingatlant találni ma, Budapesten. Találkoztatok-e korrupcióval a folyamat bármelyik pontján?
Balról a negyedik: Katarina Sevic
K.S.: Mi nem.
S.H.: A hozzánk hasonló fiatalok általában kénytelenek a szabályszerű utat járni, bízva a tárgyaló partnerek jóindulatában és támogatásában. Nem is volnánk abban a helyzetben, hogy bárkit le tudnánk fizetni. Az önkormányzattal és egyéb szervekkel a WB tárgyal, mi csak velük voltunk közvetlen kapcsolatban.
Szerintetek mi hiányzik (milyen intézménytípusok, tevékenységek) Budapest kulturális térképéről?
K.S.: Például egy műterem ház, amelyet a város ad. Több jó könyvesbolt, külföldi szakkiadványokkal, mint például művészetelmélet, magazinok, újságok. Nem ártana egy ilyen profilú könyvkiadó. Nekem az a tapasztalatom hogy a magyar társadalom nem igazán ismeri el a szabadúszó művész státuszát. Kevés dolog segíti a napi szintű ügyintézést, tájákozódást.
S.H.: Ami a képzőművészetet illeti: Budapesten rengeteg kisebb-nagyobb intézmény és szerveződés van, már. Hatalmas infrastruktúra, amely nem megfelelően működik. Nem létezik, nem is létezhet az a közforrás, amely ezeket mind megfelelő színvonalon működtetni tudná, illetve, főként, hogy a meglévő pénzek elosztása következetlen, nem átlátható. Ami szakmai szempontból jót tenne a szcénának, az a végiggondoltabb és összehangoltabb működés, a szálak erősítése mind vertikális, mind horizontális irányokban. Ezzel párhuzamosan sokkal kommunikatívabbnak kéne lenni más országok művészeti színterei felé, törekedni az együttműködésre.
Hogyan áll a többi magyarországi város a független művészeti szcéna szempontjából?
S.H.: A nagyobb városokban Budapesthez hasonlóan vannak ilyen jellegű kezdeményezések, jó lenne ezekkel erősíteni a kapcsolatot.
K.S.: Azt hiszem Budapesten kívül leginkább Pécsett található, olyasmi, ami „független művészeti szcénának” nevezhető…
(hvg.hu) Milyen külföldi helyekkel van élő, eleven kapcsolatotok?
K.S.: Ez még mindig leginkább személyes network-on keresztül megy. Minden városnak, helynek saját működése van. Budapestre az mondható most, hogy egyre több izgalmas dolog születik, és egyre több esemény van. Kicsit kinyílt, színesebb lett.
S.H.: Az Impexben az a jó, hogy mindannyian magunkkal hoztuk az elmúlt években kötött kapcsolatokat, amelyek más-más köröket fednek le, tekintve a résztvevők eltérő irányultságát. Ez egy komoly tőke, amelyet mindenképp használni kell a jövőben. A Dinamo sok hasonló csoporttal vette fel a kapcsolatot Chicago-tól Skopjéig, és az Impex alapítóiról egyenként is elmondható, hogy kiterjedt nemzetközi kapcsolatrendszerrel és ismeretekkel rendelkezünk.
Mi a különbség külföldön az efféle helyek működésében?
S.H.: Mindenhol hasonló alapelvek szerint dolgoznak, önszerveződő, kollaboratív, nyitott struktúrákban, érzékenyen a környezetükre és az új kezdeményezésekre. Az is jellemző, hogy ezek a helyek többnyire nem örökéletűek, a szereplők, helyszínek, struktúrák gyakran változnak, egyesek eltűnnek, mások romjain újak alakulnak. Az emberek többsége csak életének bizonyos szakaszában nyitott erre a fajta együttműködésre. Olyan országokban, ahol a független kulturális tevékenységnek alapfeltételei sincsenek megteremtve, a szervezők gyakran nemzetközi forrásokból tartják fent a helyet, például Koszovóban. Ilyen fenntartási támogatást egy budapesti hely nem kaphatna. Máshol, ahol a magántőke erősen jelen van, mint például New Yorkban, a független helyek privát támogatókat keresnek, vagy bérbe adják a helyiségeiket. Van, aki más jellegű tevékenységeiből tartja fent a helyszínt, vagy olyan szakmai szolgáltatásokat biztosít, amelyek bevételt hoznak. Vannak tisztán kereskedelmi alapon működő „artist-run” helyek is.
A kortárs képzőművészeten kívül van-e más művészeti terület, amelyre ráláttok, és amely még érdekel is benneteket? Illetve van-e olyan platform, ahol a más művészeti ágak találkozni tudnak?
K.S.: Az Impex épp erről szól!
S.H.: Elsődleges érdeklődési területünk a vizuális kultúra és a társadalmilag elkötelezett kulturális gyakorlatok, de ha csak ezt komolyan vesszük, az máris megnyitja a kaput sok más terület felé. Építészet, film, design, köztér, szociológia, színház, zene mind olyan témák, amelyeknek van keresni valójuk az Impexben. Az egyes területek összekapcsolódása az alkotók igénye és szándéka kell, hogy legyen: ezt lehet bátorítani, de direkt kezdeményezni nem nagyon.
Régi probléma a hazai kortárs kulturális színtéren, hogy a sajtó, a média nem túl nyitott; nemigen ad hírt a szereplőkről és a teljesítményekről. Várható-e, hogy a színtér megteremti a maga médiáját?
K.S.: Mostanában egyre több érdeklődést tapasztalok a médiától, főleg a televíziótól. Viszont nem mindig felkészültek és jól informáltak az újságírók, riporterek. Nem tartom jó megoldásnak, ha a „színtér megteremti a maga médiáját”, főleg nem hosszútávon. Inkább azoktól várnám, akiknek ez a szakmájuk.
S.H.: A magyar sajtó azért nem foglalkozik a kortárs képzőművészettel, mert a magyar közönség nem túlságosan nyitott, vagy érdeklődő iránta. Ennek gyökere valószínűleg az oktatásban keresendő, ahol – legalábbis, amikor én jártam iskolába – az alapvető irodalmi és zenei ismeretek átadása mellett a képzőművészetről nagyon kevés szó esett. Az emberek többségének képzőművészettel kapcsolatos elvárásai a száz évvel ezelőtti művészet képét vetítik elénk. A megítélés is ijesztő feladat, hiszen nem állnak rendelkezésükre olyan mankók, amelyek egy múltbéli alkotás esetében segítk az eligazodást – a művészettörténet és a múzeumok értékelő, kanonizációs munkája. Ha látsz valamit, neked kell eldöntened, tetszik-e, jó-e, mit jelent számodra. Ugyanakkor persze ez az izgalmas és gyönyörű benne. Ezek olyan alkotások, amelyek ugyanabban az időben születtek, amelyben élünk, a ma problémáira, helyzeteire reflektálnak, amelyekkel magunknak is szembesülnünk kell nap mint nap. Nem annyira „saját” médiára van szükség – ami egyébként létezik, de szintén belül marad a szakmai körökön –, hanem hatékony kommunikációra és közönségépítésre.